Perzsia királyát, Xerxészt inkább tartották gáláns kalandornak, mint erőskezű fejedelemnek. Az életet értékelte és évezte; többször kijelentette, hogy a legboldogabb ember a földön, a körülötte dúló intrikák és véres harcok ellenére is.
Darius fia, Xerxész Kr.e. 480-tól uralkodott, tizenöt esztendővel uralomra lépése után megölték, mialatt – akárcsak apja -, a görögökkel hadakozott. A hellének önfeláldozása, hazaszeretete azonban fölülkerekedett a kis-ázsiai túlerőn. A nagy csapást a híres maratoni síkon mérték a görögök a perzsákra.
Egyszer Xerxész egy győztes csatát követően megparancsolta, hogy végezzenek ki egy görög hadifoglyot. A szerencsétlen megtudván, mire készülnek fogvatartói, megátkozta a királyt. Xerxész nem értette a súlyos szavakat, ezért megkérdezte az embereit, mit is mondott.
– Azt mondta, felséges királyom – válaszolta egy emberséges udvaronc. -, a paradicsom azoké, kik haragjokat mérséklik, és az ellene vétőknek megbocsátanak.
A király megilletődött e szép szavaktól, és megkegyelmezett a hellénnek. Egy másik udvaronc azonban, aki irigye és rosszakarója volt az előtte szóló társának, tiltakozni kezdett:
– Nem illő dolog, hogy az alattvaló eltitkolja királya előtt az igazságot. Ó, nagy Xerxész, mindannyiunk fénylő csillaga, ez a hitvány görög bizony káromolt és elátkozott téged.
Xerxész arca elkomorult. Gondterhelten majd haragosan nézett maga elé. Csak sokára szólalt meg:
– A hazugság, amit társad kitalált, jobban tetszik nekem, mint az igazság, amit te mondtál, mert ő a jónak örül, te pedig a gonoszt élvezed. Ezért hát távozz az udvaromból, és ne kerülj elém soha!
