Agatha Christie Aleppóban megszakította útját, mert férje, Max Mallowan megkérte, hogy vásároljon néhány dolgot a számára…
Nusaybinba csak egy nap múlva indul a vonatom, hát csatlakozom egy turistacsoporthoz, akik Kalat Szemanba autóznak.
Mint kiderül, a csoport egy bányamérnökből meg egy igen idős és majdnem tökéletesen süket lelkészből áll. A lelkész, ki tudja, miért, fejébe veszi, hogy a bányamérnök − akit egyébként akkor látok életemben először − a férjem.
− A férje igen jól beszél arabul, kedvesem − jegyzi meg az expedícióról visszatérőben a tiszteletes úr, és jóságosan megpaskolja a kezemet. Zavartan kiabálom:
− Valóban, de nem…
− Dehogyisnem − néz rám megrovólag a lelkész. − Kitűnően ismeri az arab nyelvet.
− De nem a férjem! − kiabálom.
− Úgy veszem észre, a kedves felesége egyáltalán nem beszél arabul − fordul a lelkész a bányamérnökhöz, aki céklavörösre pirul.
− Nem a… − kezdi harsányan.
− Nem − bólint a lelkész. − Gondoltam. Bizonyára nem jártas a keleti nyelvekben. − Elmosolyodik. − Tanítsa meg arabul!
Kórusban kiabáljuk:
− Nem vagyunk házasok!
A lelkész elkomorul. Szigorú, helytelenítő pillantást vet ránk.
− Miért nem? − tudakolja.
− Feladom! − fordul hozzám lemondóan a bányamérnök.
Elnevetjük magunkat. A lelkész is megenyhül.
− Ejnye, ejnye, önök tréfálnak velem!
Az autó megáll a szálloda előtt, a tiszteletes úr óvatosan kiszáll, ősz pofaszakálláról letekeri hosszú sálját. Felénk fordul, és jóságosan elmosolyodik.
− Isten áldása kísérje mindkettejüket. Kívánom, hogy tartós és boldog legyen a házasságuk.
Forrás: Agatha Christie Mallowan: Így éltünk Mezopotámiában
