Goethe egyszer Károly Ágost herceggel sokáig barangolt az erdőben, s megszomjaztak…
Vadászat közben elmaradtak a kísérettől. Sokáig barangoltak az erdőben s megszomjaztak. Végül egy kunyhóhoz érte, ahol egy öregasszony vajat köpült. Szomjuk oltására friss tejet kértek az anyókától.
Míg az öregasszony a tejért fordult, a hercegnek pokoli ötlete támadt. A kemence padkájáról felkapta a nyugodtan doromboló macskát és hirtelen beledobta a tejjel teli köpülőbe. Az asszony visszajött két csupor tejjel, s míg a vadászok a hűs tejet itták, beszélgetéssel foglalták el a nénikét.
Végre távoztak, Károly Ágost herceg előre örült a tréfának.
– Egyet azonban sajnálok – mondta Goethének -, azt, hogy nem láthatom, milyen arcot vág majd az öregasszony, amikor kihúzza a macskáját a köpülőből.
Goethe és a herceg néhány nap múlva újból arra vetődött. Az asszony már messziről megismerte őket:
– No né, hiszen maguk az én vendégeim!
– Igen – felelte a herceg -, mi vagyunk, akik múltkor azt a kis huncutságot okoztuk. No, itt van az a pénz a vajért, amit ki kellett dobnia.
Az anyóka hamisan mosolygott, s miközben gondosan eltette a pénzt, jókedvű hunyorgatások közben megnyugtatta a két vadászt, Goethét és a herceget:
– Nem dobtam én azt ki, lelkeim. A weimari udvarba küldtem el, megesznek ott mindent!
A két vadászban meghűlt a vér. Kettejük közül Goethe tért először magához. Jelentős arckifejezéssel és pátosszal mondta:
– A nemezis!
