Jókai túlzó szerénységgel úgy nyilatkozik, hogy a magyar néphumor „elszórt adalékait” tartalmazó kötetei túl fogják élni szépirodalmi munkásságát. Hogy így történt-e azt mindenki maga ítélheti meg.
Jókai Mór első szakmai kritikusa, Arany János szerint adomagyűjtő hajlama megmutatja, „mennyire szereti mindazt állandósítani emlékezetében, amit az életben érdekesnek, jelentősnek talál”. Jókai valóban örömmel jegyezte fel a vele és ismerőseivel történt eseteket, így volt ez a pezsgő honorárium anekdotájával is.
X. szerkesztőhöz visz Z. költő egy verset.
A vers tetszik, és elfogadtatik.
Mit ád érte? ez az életkérdés.
– Barátom, az olyan szép, hogy megér egy palack pezsgőt.
– Nem ihatnám most. Inkább szeretném az árát.
– Jól van, jöjjön érte, mikor ki lesz nyomatva.
A vers megjelen, a költő is megjelen.
– Ide hát az öt forinttal!
– Micsoda öt forinttal?
– Annyi egy palack pezsgő ára.
– Ifjú hazafi – szól a szerkesztő komoly orcával –, nem tenném fel önről azt a nemzetietlenséget, hogy francia pezsgőket forgatna fejében, én magyar pezsgőt értettem, mint illik igaz hazafihoz, s annak az ára 2 forint 30 krajcár.
Jókai Mór: A magyar nép élce
