Csokonai Vitéz Mihály szeretett útra kelni és az országot járni, hogy kielégítse kíváncsiságát…
Garabonciás költőnk, Csokonai Vitéz Mihály egy alkalommal a már visszavonult, megöregedett Bessenyei György költőt kívánta felkeresni. Kisebb bonyodalmak árán…
Bihar vármegyében járván Csokonai Vitéz Mihály eszébe jutott, hogy illene meglátogatnia Bessenyei Györgyöt, a nagyhírű költő literátort, a magyar felvilágosodás egyik legfontosabb alakját, aki ekkoriban már pusztakovácsi birtokán remetéskedett, és itt alkotott.
A gyalogszerrel utazó poétának jókora vargabetűt kellett csinálnia, hogy eljusson Bessenyeihez. Már fél nap talpalt, és aggódni kezdett, hátha el is tévedt. A félreeső úton nem járt senki, akitől kérdezősködhetett volna.
Végre felbukkant egy parasztbundás öregember.
„No, csakhogy van útmutató” – gondolta magában Csokonai, és rákiáltott az öregre, mégpedig versben, szép leoninus hexameterben, mert a poétának mindig ritmuson, kádencián járt az esze:
– Hallja-e kend bácsi, messzé van-e Pusztakovácsi?
A bundás ember meg legott visszavágott neki, leoninus pentameterrel:
– Menjen az úr szaporán, még ma eléri korán.
Csokonai elámult a hevenyébe verselő paraszton, de csakhamar fejére csapott, és kitalálta, ki lehet a bundás öreg.
– Bessenyei! – kiáltott örvendve, és lekapta süvegét.
– Te meg, öcsém, ki így versel, nem lehetsz más, csak Csokonai Vitéz Mihály!
