Andy Warhol híres akart lenni – mégpedig XX. századi mércével mérve. Arra vágyott, hogy ismerjék a nevét, és paparazzik kövessék minden mozdulatát. Még Picassón is túl akart tenni. Az Utolsó vacsora ihlette képei meg is hozták az eredményt.
Senki nem értett úgy a sztársághoz, mint Warhol. Senki nem tanulmányozta olyan szorgalmasan, és senki nem dédelgette olyan gondosan, mint ő. Ráasádul rajta kívül senki nem volt képes hírnevet gyártani. Warhol, a hírnév abszolút feltalálója, felhasználója és kritikusa, addig fényesítette az Andy Warhol márkanevet, amíg végül minden valamit magára adó háztartásban ismertté vált. Ha mással nem, akkor Marilyn Monroe-ról készült szitanyomatok kópiáinak útján.
Warhol élete utolsó évtizedében már csak hobbiból, saját és környezete szórakoztatására festett, s ez a könnyedség meg is mutatkozott művei minőségében. Warhol nem akarta megunni saját magát, nem akarta elveszíteni az alkotás, a felfedezések örömét, nem látott kihívást önmaga ismétlésében. Ezért szabadon kísérletezett stílusokkal és technikákkal, ami utolsó kiállításán sokkoló és értetlen eredményt okozott.
Warhol utolsó kiállításmegnyitóján, amelyen az Utolsó vacsora ihlette képeit mutatták be, egy újságíró megkérdezte a művésztől:
– Miért éppen Leonardoda Vinci képét választotta? Úgy érzi, hogy közel áll önhöz az olasz kultúra?
– Valójában csak a spagettit ismerem, de azt nagyon szeretem – válaszolta Warhol.
