Volt egyszer egy nagyon okos leány. Olyan okos volt, hogy a híre eljutott még Mátyás királyhoz is…
Őfelségének eszébe ötlött egyszer, hogy kipróbálja a leány okosságát.
Felhívatta hát magához Budára, és azt mondta neki:
– Édes leányom, van nekem a padláson száz esztendős fonalam, fonj belőle nekem aranyfonalat.
– Felséges király-atyám – mondta a leány –, van az én édesapámnak százesztendős sövénykertje, abból csináltasson nekem aranyorsót, akkor majd fonok aranyfonalat.
– No hát édes leányom, most mást mondok. Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd be őket.
– Felséges király-atyám – mondja a leány –, elébb fordíttassa ki a korsókat, aztán majd vetek rájuk foltot, mert azt bölcsen tudja, hogy színéről nem lehet foltozni.
– Ejnye, édes húgám látom, hogy okos leány vagy, hát harmadszor azt mondom neked: hozz is, meg ne is; legyen is, meg ne is!
Az okos leány ismét feltalálta magát: hozott két szita között letakarva egy galambot.
– Íme, itt van, király-atyám!
Mikor, aztán a király nem tudta, hogy mi van a két szita közt és meg akarta nézni, hát a galamb tüstént elrepült: volt is, nem is.
Mátyás királynak igen megtetszett az okos leány és gazdagon kiházasította őt.
Forrás: Tóth Béla: A magyar anekdotakincs, Nyelvőr, 15: 231
