Pekár Gyula gyanútlanul ült kupéjában…
Pekár Gyula leutazott a Bácskába fölolvasni és amint ezt megtudta egy furfangos barátja, a következő sürgönyt küldte el a bácskai városka egyik helyi potentátjának:
„Pekár Gyula kaszinóban fogadott, hogy leissza egész Bácskát. Résen legyetek!”
Pekár gyanútlanul ült a kupéjában, amikor az utolsóelőtti állomáson beszállott két komor arcú úr. Bemutatkoztak, aztán egy-egy konyakos üveget tartottak elébe:
– Igyál!
Pekár egy kicsit meghökkent, de ismerte már a bácskai tempót, nem akarta megsérteni a helyi szokásokat és ivott a konyakból. De a két bácskai fi rámordult:
– Hohó, ez nem igazság! Igyál te is annyit, mint mi! Ne csalj!
– Hát jó! Ide azzal a flaskóval!
Pekár elkeseredetten kapta hatalmas tenyerébe az üveget és kiitta utolsó csöppig. Mi az egy ekkora szál embernek? Aztán büszkén mondta:
– Ide azzal a másik üveggel! Csak sokat beszéljetek, majd kiiszom azt is!
A főkapitánynál kapott szállást és nyomban ebédhez ültek. De már akkor nagyon kóválygott benne a konyak. Nem csuda, nem szokott szeszes italhoz. A legjobban az lepte meg, hogy csupa elszánt ábrázatu ember ült az asztal körül, mintha valamennyien csatába készülnének… Értelmetlenül dünnyögte:
– Mi az ördög lelte ezeket? Talán csak nem bántottam meg őket?
De egyébként nem viselkedtek barátságtalanul, sőt egyre-másra noszogatták:
– Igyunk, pajtás! Ex!
Pekár szabódni kezdett:
– Köszönöm, fiuk, de meg fog ártani… Nekem föl is kell olvasnom!
De valamennyien villogó szemmel ugráltak föl:
– Hohó, nem addig van az! Most lássuk, hogy milyen legény vagy! Igyál!
– Ejnye, azt a…! Most már iszom, ha beléhalok is! – gondolta Pekár és sötét arccal nyelte a bort sürü egymásutánban.
Végre este nyolckor fölállott:
– Fiuk, most eresszetek! Nekem még át is kell öltöznöm a felolvasáshoz!
– Hát jó. Megyünk mi is veled!
Két hajdú fölkapta az asztalt és vitte utánuk. Igy kellett Pekárnak átöltözködnie; minden ruhadarabot, amit magára öltött, külön áldomásivással ünnepeltek meg. Aztán a két legharciasabb bácskai egy-egy üveg pezsgőt dugott a zsebébe és elkísérte a felolvasó-terembe.
Itt is föltűnt Pekárnak, hogy mindenki olyan megbotránkozva néz rá, mintha ő volna az a bizonyos Batu kán, aki betört Magyarországra. Belékezdett a felolvasásába és közben kiszáradt a torka. Öntött az előtte levő vízből és kiitta egy hajtásra, mohó szomjúsággal. De összeborzongott utána, – az is pezsgő volt. A két bácskai pedig folyton súgta a háta mögött:
– Fejezd már be! Menjünk vissza inni!
Szegény Pekárt támolyogva vitték vissza és addig diktálták belé a bort, amig elaludt szerencsésen az asztalnál… Reggel fájó fejjel ébredt föl a szobájában. A feje fájt, a gyomra émelygett, kábultan indult el, hogy fölkeresse a házigazdát. Az ebédlőben ott találta az asztalt, de üresen, csak a cigánybanda állta körül és muzsikált keservesen, pislogó szemmel. Álmélkodva kérdezte:
– Hát ti kinek húzzátok?
A prímás vigyorogva felelte:
– Á nágyságos uráknál – itt ázs ástál álátt!
Valóban egy dörmögő, borízű hang szólalt meg az asztal alól:
– No, Gyula, most ismerd el, hogy lefőztünk!
– Miért?
– Mert mi mégis jobban tudunk inni, mint te!
Pekár Gyula összecsapta a kezét és elkeseredve mondta:
– Hiszen ezt elhittem volna anélkül is! Hát ezért kellett nekem beteggé innom magamat?
