A nép nagyon tisztelte, szerette a nagy embert…
A nép nagyon tisztelte, szerette a nagy embert. Persze, leginkább a jó embert ismerte benne. Mindenkivel nyájasan beszélt. Sokszor orvosi tanácsért is folyamodtak hozzá, tudva, hogy maga gyógyítja magát, s van egy kis patikája.
Kis paraszt lyány fut egyszer hozzá az udvaron.
– Tekintetes úr! Édesapám megbolondult, adjon neki orvosságot.
– Hát mondd el, mi és hogy történt?
– Künn volt az erdőn gombát szedni. Sokat is hozott haza, megette s attól bolondult meg.
– No, hát segítünk rajta. De ki a te apád?
– Dani Ádám!
– Vagy úgy. Az én druszám.
Mert ezt a szomszédban lakó, mindig okoskodó, bölcselkedő embert a nép maga közt „paraszt Deák Ferencnek” nevezte el, ami az öreg úrnak is fülébe jutott.
A rossz hírre Deák rögtön összeszedte faragványait s bement a szobába, kikeresett valami mérgezés elleni orvosságot, átvitte, és beadta neki; aztán sok tejet itatván vele, talpra állítá úgy, hogy másnap már semmi baja sem volt.
A gyógyításból hazatérve, mondja sógorának:
– Tudod, mi történt? Deák Ferenc bolondgombát evett, és én gyógyítottam ki.
– Micsoda? Hogy és hol ettél volna te bolondgombát?
– Nem én, hanem a druszám, Dani Ádám.
Azontúl a népnél még nagyobb volt az öreg úr respektusa: még a bolondokat is kikúrálja, észre téríti. Valóban sok bolondot térített ő észre, míg élt – nemcsak Dani Ádámot
