„Ő mint álomlátó, mint a valóság rémes álmának könnyekben mosolygó látnoka, szinte maga elé beszél.” Írt Hatvany Lajos barátjáról, az egri magányban élő Gárdonyi Gézáról, aki baráti körben nagyokat, ízeseket tudott – hallgatni.
Márkus László egyszer Egerben járva, ellátogatott hozzá. Gárdonyi a kerti lugasban ült le a vendéggel, rágyújtott a pipájára, és egy üveg bort rakott az asztalra.
Iddogáltak, hallgattak. Gárdonyi jóízűen szítta a pipát. Szép, nagy füstkarikákat eregetett. Ültek vagy két óra hosszat, egyik se szólt egy szót sem. Márkus László végül felszedelőzködött.
– Ne menj még, kedves öcsém! – marasztalta igen szívélyesen Gárdonyi. – Maradjon még! Olyan jól elbeszélgettünk.
