A Pesti Hírlap olvasóinak ezrei ismerték már az Egri csillagok hőseit, próbára ért Budapesten A bor, készült A láthatatlan ember – s egy napon Gárdonyit pulikutyájának „szájkosara tárgyában” beidézik az egri rendőrségre. Az írónak munkáját kellett félbeszakítani, ami elég érzékenyen érintette.
Az idézés délelőttre szól, a legszorgosabb munkaidőre, amikor legfürgébben szalad a toll, s ha megállítják akár egy órára is, sok óra kell hozzá, míg újra nekiiramodik.
Mégis: meg kell lenni. Elbaktat Gárdonyi Géza a kapitányságra, fel az idézésen megjelölt szobába, illendően bekopogtat.
– Bújj be!
Nyitja az ajtót, belép. Mérges kis fogalmazócska tisztítja szivarszipkáját az asztalnál. Gárdonyi átnyújtja az idéző papírt. A kis mérges rápillant, levágja a szipkát, felkapja a tollat, beüti a kalamárisba, és szigorú hangon adja fel a kérdést:
– Neve?
– Gárdonyi Géza.
– Foglalkozása?
– Író.
Most packázik a hivatalnok.
– Író? – reccsent rá a zord pennarágó Gárdonyira, és levágja a tollat. – Az nem foglalkozás. Abból nem lehet megélni.
Egy villanásnyi szünet. Gárdonyi arcán mosoly fut át. Csendesen, de elsöprő öntudattal mondja:
– Ha maga mondja. De azt csak bízza rám, barátom.
