„Ezt a játékot többnyire ketten játszottuk, ő meg én, de barátaink előtt szívesen megismételtük.” Játék Kosztolányival…
Ezt a játékot többnyire ketten játszottuk, ő meg én, de barátaink előtt szívesen megismételtük. Én voltam a Kisilonka, a különböző korú kislány, két hónapostól hatévesig, a helyzethez és a tárgyhoz leginkább megfelelő. Dide felnőttet játszott, egy apát vagy egy bácsit, vagy néha önmagát, Kosztolányi Dezsőt, de olykor ő maga is, mint a Kisilonkához hasonló korú kisfiú szerepelt a játékban, Dezsőcske néven.
– No, Kisilonka, mit szólsz ahhoz, hogy (például) Tokióban, hatvan kis iskolás lány bennégett egy moziban, a vasúti kocsi pedig kiránduló gyerekekkel a folyóba zuhant, és a gyermekek mind odavesztek. Nos, mit szólsz hozzá Kisilonka?
Kisilonka pedig, az érzelmes, képzelődő, ideges, hiszékeny kislány pedig befogadja és kivetíti a rémes esetnek minden fonák borzalmát. Csak hallgat, hallgat, csak a szemét meresztgeti némán, aztán egyszerre, felcsattanóan, élesen, szörnyű ijedelemmel, igazán záporozó könnyekkel sírni, hevesen méltatlankodni kezd. (…)
Dide könnyei potyogtak a nevetéstől. Boldog volt, főképpen ha látta, hogy igazi könnyeket hullatok, mint megdöbbentett Kisilonka.
Ilyenféle céltalan, futurista játék volt a Kisilonka. Ő kiélhette benne démoni rémítgető képzeletét, játékosságát, minden további következmény nélkül (én pedig kielégültem a színészi játékban). Rendszerint bele is fáradtunk, s utána még egy órát aludtunk mindketten, boldogan.”
Forrás: Kosztolányiné Harmos Ilona: Kosztolányi Dezső, Noran
