Jókai „Minden poklon keresztül” című regényét rajzokkal akarták tarkíttatni. Minthogy a szöveg még nem volt készen, az író magára vállalta, hogy a piktornak megmagyarázza az első folytatás részére szánt címképnek a témáját.
– Rajzoljon kedves öcsém egy várurat, aki elbúcsúzik a feleségétől – hangzott Jókai Mór magyarázata.
A rajz szépen elkészült, róla a klisé is, míg a kézirat úgyszólván az utolsó percben jött, s akkor kiderült, hogy nem használható. Mert a kész rajzon a várúron és hitvesén kívül még egy dada és néhány gyerek is volt, akik a várúrnő szoknyájába kapaszkodtak.
– De kérem – mondta Jókai -, a várúr épp azért megy szentföldre, hogy áldást eszközöljön ki virágtalan családfája részére.
– Ez bizony gond. Már nincs idő új kép rajzolására – szólt Révay, a könyv kiadója. – A regényt megillusztrálva ígértük.
– A szövegen se lehet változtatni, mert ez az epizód a meginduló regény alapeszméjét jelenti.
Végre mégiscsak Jókai oldotta meg a problémát; avval, hogy a következő sorokat írta bele a manuscriptumba:
„Pedig a várúrnő oly végtelenül szerette a gyermekeket, hogy összeszedte a béreseket, gazdatisztek porontyait és reggeltől estig játszott velük, becézgette és a karján hordozta őket.”
