Keats soha nem élt jó anyagi körülmények között, a klasszikus, ideális szépséget dicsérő korba ő csúnya volt, a sikerrel sosem találkozott. Első költeményeiről gyilkos kritikát írtak, értelmetlen zagyvaságnak nevezték a művészetét. De a rövid idő alatt, amíg élnie adatott, nagyon szerette az életet, és a macskákat.
Az élettől menekülő, felhők közt járó, álmodozó romantikusok közt ő az, akinek szeme, szíve, minden atomja nyitva áll minden szépség befogadására. Nem rabelais-i széles gesztussal, nem a dekadensek beteg vágyával, hanem úgy szerette az életet, mint a virág a napot.
Hogy mennyire szerette az állatokat, jól látható olyan költeményekből, mint az Óda a csalogányhoz. Keats mindig is szoros közelségben élt az állatokkal, apja béristállót tartott fenn, a ház körül mindig volt néhány macska és kutya. Sőt, a Keats család címere három vadmacska volt fekete címerpajzson. De Keatsnek magának nem volt soha egy macskája se, pedig szerette őket, nem egy szonettet írt róluk.
John Keats: Szonett Mrs. Reynolds macskájához
Ki túl vagy, macska! klimaxod korán,
hány egér s patkány sírja lett vitéz
bendőd? – S hány jó ízt loptál? Idenézz
bágyadt-zöld fénnyel s hegyezd szaporán
bársony füled – de ne görbítsd reám
elrejtett karmod – és zendítsd merész
miákolásod – mondd, mint dúlt a vész
a hal-, patkány-, egér- és tyúk-csatán?
Kecses talpad ne nyald, ne nézz merőn
a földre – asztmás vagy bár s farkadon
rút csonk – s a cselédlányok rémítõn
és gyakran csaptak kis híján agyon,
lágy még a bundád, mint ifjan, midõn
bajt vívtál üvegcserepes falon.
Eörsi Istvén fordítása
