Nemes Nagy Ágnes séta közben is verset mondott magának…
Szigligeten, az alkotóházban töltötte idejét Karinthy Ferenc, Örkény István, Illés György és Illés Lajos, amikor egy jó alakú, csinos szőke, negyvenes nő bukkant eléjük a tutaj lépcsőjéről. Illés György így emlékezett vissza:
„– De régen találkoztunk, Lajos! Legyetek üdvözölve! – mosolygott ránk kedvesen Nemes Nagy Ágnes, és otthonos mozdulattal heveredett le a deszkákra. Miután bemutatkoztam, lehunyta szemét, s némán süttette magát a sugárzó Nappal.
Megszólalt a déli harangszó fent a hegyoldalon, a falu templomában. Felszedelőzködtünk, el ne késsünk az ebédről. Ágnes útközben még betért az egyik gazda portájára, s megsimogatta a lovakat. Minket is behívott. Aztán továbbmentünk, de akkor is meg-megállt, nézte a szabadon szállongó madarakat. Lehet, hogy már ekkor felsejlett benne egy-egy későbbi verse, mert mintha ilyeneket mondott volna eltűnődve, szinte csak úgy magának: Egy madár ül a vállamon, ki együtt született velem…, Lehajlok, ne érjen az ág. Átölelem a ló nyakát…”*
Forrás: Illés György: Szellemidézés
*Nemes Nagy Ágnes: Madár
