Egy kis krónikás eset arról, hogy a miniszterelnökök hogyan látják az erkölcsös világot.
Olyan időben történt, amikor az erkölcs járványosán lépett fel. (A járvány különben nem tartott sokáig.)
A lapok csupa tisztaságról, az idők megújulásáról és az aranykor elkövetkezéséről írtak.
Szóval olyan derült idő járt, amikor a vén közéletbeli medvék összeráncolják a szemöldökjeiket és elégedetlenül morogva bújnak vissza a barlangjukba.
Az egyik közéletbeli nagyság, előkelő, gazdag ember, hírneves történeti név viselője, elment Bánffy miniszterelnökhöz, hogy a vármegyéje fő-vicinális vasútját sürgesse.
− Kegyelmes uram, végezzétek már el. Már egy esztendeje szaladgálok vármegyénél, városnál, kormánynál, pénzembereknél, de nem megy. Pedig tudhatod, hogy a vármegyémnek valóságos megváltás volna ez a vasút.
A miniszterelnök tudakozódott és sűrűn köhögött.
− Hm, hm! Baj, baj. Azután mondd meg őszintén, mennyivel vagy te érdekelve ebben a vasútban?
− Hát semmivel. Még a birtokomon sem megy keresztül. De a vármegyéért teszem, tiszta közérdekből. Ha én mondom, elhiheted.
− No, no. Persze, hogy elhiszem. Ismerem az aktákat is. De látod, éppen ez a baj. Menj haza és »érdekeltesd magad«, mondjuk, legalább úgy 50-100 ezer korona erejéig. Próféta ugyan nem vagyok, de az a tapasztalatom, hogy akkor − menni fog.
A közérdekű úr megcsóválta a fejét és hazament. Egy esztendő múlva már vígan fütyült az új vasút.
