„Az olyanfajta művészek, mint Bruckner, úgy hatnak környezetükben, mint vándor kőtömbök, mint emlékeztetők a régmúlt időkre” – írta Josef Anton Bruckner zeneszerzőről Furtwängler.
120 éve, 1896. október 11-én halt meg Bécsben Josef Anton Bruckner osztrák zeneszerző, orgonaművész. 1824. szeptember 4-én született a felső-ausztriai Ansfeldenben, Linz közelében. Vallásos nevelést kapott, tanító apja volt a helyi templomban orgonistája. Bruckner rövid ideig orgonát és generálbasszust (a hangszeres kíséret egy formája) tanult nagybátyjától, miközben gyerekként a Sankt Florian-i Ágoston-rendi apátság kórusában énekelt. Elvégezte a linzi tanítóképzőt, majd kisvárosokban népiskolai segédtanító volt, s önerejéből képezte magát zongorán, orgonán és hegedűn. A Sankt Florian-i kolostor könyvtárában és az ottani gyakorlat alapján az egyházi zenét és Bach orgonaműveit tanulmányozta. 1850-től a kisváros orgonistája volt, ekkor kezdte autodidakta módon tanulni a zeneszerzést Marpurg: Abhandlung von der Fuge című művéből. Amikor 1855-ben Linzben a dóm orgonistája lett, eldöntötte, hogy komponista lesz, s Bécsben hallgatott zeneszerzést, zeneelméletet, ellenpontot. Nagy hatással volt rá Wagner, akit többször meglátogatott Bayreuthban.
1860-tól a fiúkórust is ő vezette, s elkezdte ontani műveit. Linzi korszakában alkotta első remekműveit, a d-moll, e-moll és f-moll miséket, valamint 1., c-moll szimfóniáját. (Ez megelőzte a d-moll szimfónia, amelyet Bruckner utólag Nr. 0-val jelölt.) 1868-ban az udvari kápolna orgonistája, a konzervatórium orgona- és zeneszerzés tanára, 1875-től a bécsi egyetem összhangzattan- és ellenpont tanára volt. Orgonistaként is hírnevet szerzett, fellépett Franciaországban, Angliában, Svájcban is.
Fontosabb műveinek többsége: a 2-7. szimfónia és a Vonóskvintett Bécsben keletkezett, itt komponálta jelentős egyházzenei műveit: a Te Deumot, a 150. zsoltárt és egy sor motettáját is. Utolsó évtizedében korábbi műveit dolgozta át, s 9. szimfóniáján dolgozott, de tíz év alatt sem tudta befejezni. A zárótétel csak vázlatokban készült el, s Bruckner erejét fogyatkozni érezve úgy rendelkezett: a negyedik tétel helyett Te Deumját adják elő. Az 1903-as bécsi ősbemutatón ez így is történt, ám a filológiai pontosságra törekvő karmesterek újabban csak három tételt vezényelnek. Bruckner kompozíciói lassan jutottak el a közönséghez, csak a 7. szimfónia 1884-es, Nikisch Arthur vezényelte előadása után könyvelhette el az első sikereket.
Csalódásai és konfliktusai a hagyományőrző és az újnémet párt (Wagner hívei) viszályából származtak, bár ő egyik irányban sem kötelezte el magát. Bruckner számára idegen volt Wagner ideológiája, akárcsak Liszt és az újnémetek irodalmi-zenei törekvései a szimfonikus költemény műfajában.
1886-ban megkapta a Ferenc József-rendet, 1891-ben a bécsi egyetem díszdoktora lett. 1896. október 11-én halt meg Bécsben, sírja a Sankt Florian-i apátságban, a később róla elnevezett hatalmas orgona alatt van, nevét ma egyetem viseli Linzben.
Bruckner szimfonikus és egyházzenei szerzőként egyformán jelentős, vokális stílusára Palestrina, a 16-17. századi velencei mesterek és a barokk egyházzene hatottak. Szimfóniái Beethoven és Schubert hagyományait vitték tovább, de a harmonizálás és hangszerelés terén Wagner hatását tükrözik, emellett az orgonajáték elvei és népzenei elemek is szerepet kapnak bennük. Az ókori-középkori Musica Mundana-Humana zenefelfogást (a világmindenség és az ember zenéjét) tükrözik, ez magyarázza hatalmas méreteiket és felfokozott pátoszukat.
Közvetlen utódai közt egy követője volt csak: tanítványa, Gustav Mahler (akit éppoly kevéssé értettek, mint őt). A múlt század avantgárdja zenéjét nem tartotta örökségnek, s nem segített igazi értékeinek felismerésében az 1930-as évek fasiszta ideológiával terhelt Bruckner-divatja sem, újításai csak korunkban váltak világossá és irányadóvá. „Az olyanfajta művészek, mint Bruckner, úgy hatnak környezetükben, mint vándor kőtömbök, mint emlékeztetők a régmúlt időkre” – írta róla Furtwängler.
