Mult évek emlékén el-elborongok, / Az ifjúság szép kertjét átfutám: / Nem vágyom én – midőn még semmi gondot / Nem ismerünk – a gyermekkor után,” 125 éve, 1898. augusztus 1-jén hunyt el Arany László költő, népmesegyűjtő, Arany János fia.
Arany László 1844. március 24-én született Nagyszalontán, Arany János és Ercsey Julianna második gyermekeként. A szalontai piac baloldalán emelkedő Varga-féle házban laktak, amely egyúttal jegyzői lakul is szolgált.
Az éles eszű fiút körülményei egyszerre szárnyaltatták és nyomasztották. Négyéves, amikor keresztapja, Petőfi verset ír hozzá, az Arany Lacinak a kisfiút beemeli az irodalomba. 1851 őszén szüleivel Nagykőrösre költözött, itt végezte az elemit s a gimnáziumot, ahol édesapja irodalmat, poétikát és klasszikus nyelveket tanított.
A jogásznak induló Arany László tizennyolc éves fővel, nénjével, Juliskával együtt, népmesekutató útra indult Erdélybe. A Székelyföldön gyűjtött népmeséket 1862-ben Eredeti népmesék címen adta ki. Gyulai Pál véleménye szerint övé a legjobban elbeszélt népmesék egész sora, a Babszem Jankó vagy az aranyhajú királykisasszony, netán Gagyi gazda története.
Jogot tanult, s közben apja második folyóiratába, a Koszorúba fordított, beszámolókat, kritikákat adott közre. Több utazást tett, a leghosszabb időt Angliában töltötte.
1866-tól a Csengery Antal vezette Földhitel Intézet munkatársaként tevékenykedett, az intézménynek másfél évtized múlva egyik igazgatója lett. A Budapesti Szemle állandó munkatársaként történeti, társadalmi, nyelvészeti, irodalmi tanulmányokat, cikkeket jelentetett meg. Az Elfrida című humoros elbeszélő költeménye sikeres költővé tette, s a Kisfaludy Társaság tagja lett.
ARANY LÁSZLÓ: A DÉLIBÁBOK HŐSE
(részlet)
Mult évek emlékén el-elborongok,
Az ifjúság szép kertjét átfutám:
Nem vágyom én – midőn még semmi gondot
Nem ismerünk – a gyermekkor után,
Midőn fülembe játék zajja zsongott,
S mi a remény, cél, küzdés, nem tudám:
– A gyermekemlék tán mosolyra kelt;
De megnyugszunk benne: szép volt s letelt.
Más korszak az, mit lelkem néha fájlal,
Fölszítva hamvadó emlékeket:
Ama hivő kor, melyben (pelyhes állal)
Vártam dörögni a sötét eget;
Hivém, lelkemben egy szép ideállal,
Hogy majd elűzünk minden felleget,
És akkor börtön és trón szétomolván,
Az „egy akol s pásztor” támad ki romján.
Petőfi Arany Lacija 1871-ben egy pályázatra írta és küldte be névtelenül élete fő művét, A délibábok hősét, a magyar verses regény műfajának klasszikus remekét. 1872-ben a Kisfaludy Társaság pályázatán – szappanbuborék jeligével – pályadíjat nyert. Művében Arany László a múlt század hatvanas éveiben felserdült nemzedékek tragédiáját jelenítette meg; elsősorban a szalmaláng lelkesedést, s annak törvényszerű kudarcát: hogy mivé lesz a forradalmi eszmék délibábja abban a korban, amely már nem forradalmi: „A haza dolga: gordius-kötés, / De kard nem oldja meg, csak küszködés.”
A magyar emigráció mozgalmai című röpiratának előszavában így ír Szigethy Gábor: „»A kiegyezési korszak mindig bizonyos kijózanodással jár, s ily hangulatban nincs kedvünk dalolni« – írta 1873-ban Arany László.
Írt, dolgozott. A kuruc kor elmúltával beállt szélcsendes idők költőjét így jellemezte: »Belátta, hogy a politikai helyzetet kényszerűség szülte, rajta változtatni nem lehet, s talán meg is nyugodott benne, de költői lelkesülésre nem hevülhetett általa. A nemzeti nagy vágyak, függetlenségi kísérletek kora lejárt; a hazafias ábrándok meghiúsultak; polgári foglalkozásokban, békés művelődésben kereste a haza jövőjét minden gondolkodó politikus. Az ily politikai megfontolás azonban nem teremt hazafias költészetet.«
Lehet álmok, vágyak, titkolt remények nélkül boldogan élni?
Arany László elveihez hű maradt: hazafias ódákat nem írt, a kiegyezést nem dicsőítette. Dolgozott: megbízható, tehetséges hivatalnok volt. Dolgozott: verses szatírájában az üresfejű, hajbókoló talpnyalókat éppúgy kigúnyolta, mint a rajongó álmokban életüket elsikkasztó álmodozókat.”
„Minő lett volna Magyarország sorsa, ha az emigráció tervei sikerülnek, a nemzet fölkel, megvívja a maga harcát, megnyeri óhajtott szövetségeseit, és azután végre egykor ismét visszatérend az eke mellé?
Milyennek gondolta a jövőt, mit remélt nemzetének maga Kossuth?
Tüzetes nyilatkozatot e kérdésre az Iratok-ban nem találunk, de itt-ott mellékesen akadunk néhány adatra, melyek némi tájékozást nyújtanak.” (Arany László: A magyar emigráció mozgalmai)
Nevéhez fűződik még egy mesegyűjtemény, néhány vers, és számos fordítás (például Shakespeare, Moliére) fűződik. Arany László rendezte apja hátrahagyott iratait és levelezését. Két kötetben állította össze a hátrahagyott műveket, részletes előszót ír hozzájuk, majd újabb két kötetben adta ki Arany János levelezését.
Nővére, Juliska a nagyszalontai református paphoz ment feleségül, a házasságból született Széll Piroska, akit édesanyja korai és váratlan halála után nagyszülei neveltek.
Mindössze hét évvel élte túl apját. 54 éves korában tífuszt kapott, 1989. augusztus 1-jén halt meg. Arany Lászlót apja mellé temették a Kerepesi úti temetőbe.
