„Engemet senki jobban és közelebbről nem esmér, mint magam” – írja Árva Bethlen Kata, s ebből az önmegfigyelésből megszületik az irodalmi lélekrajz, kora legfőbb művészi újdonsága.
315 éve, 1700. november 25-én (egyes források szerint november 30-án) született Bonyhán Árva Bethleni Bethlen Kata írónő, az erdélyi memoárirodalom egyik jelentős képviselője, a magyar történelem görög sorstragédiába illő nőalakja. Apja, Bethlen Sámuel az enyedi kollégium világi kurátora, Bethlen János kancellár fia volt, nagybátyja, Bethlen Miklós a neves államférfi, kancellár és történetíró.
Anyja, Borsai Nagy Borbála 1717-ben a református hitben elmélyült leányát kedvenc mostohafiához, Haller Lászlóhoz kényszerítette feleségül. Katának nem lett volna ellenvetése a kellemes megjelenésű és modorú kérő ellen – csak az, hogy katolikus. Végül anyja fenyegetőzésére, hogy kitagadja, mégis beadta derekát, a házasság azonban nem tartott sokáig, férje 1719-ben meghalt.
Árva Bethlen Kata
1722-ben a mindössze 22 éves özvegy férjhez ment a nála jóval idősebb református gróf Teleki Józsefhez, akivel annak haláláig, 1732-ig éltek egyetértésben. Ezután nevezte magát Árva Bethlen Katának, mivel elvesztette két férjét, a két házasságból származó hat gyermeke közül négy meghalt, kettőt. A katolikus hitben nevelkedő Pált és Borbálát pedig erőszakkal vette tőle a Haller-família, nehogy anyjuk elidegeníthesse őket a katolikus vallástól. Ettől kezdve hévízi és sorostélyi birtokain, fogarasi udvarházában élt özvegységben, „árvaságban” telt el; a Haller- után a Teleki-családdal folytatott örökösödési perek és gyakori hosszas betegeskedések közepette.
Egészségi állapota egész életében gyenge volt, az őt ért csapások hatására betegségei súlyosbodtak. Ezért meg természetes kíváncsisága miatt is az erdélyi orvosoktól tanult, orvosi könyvekből is képezte magát, és régi házi receptek felhasználásával korának híres gyógyítója lett.
A család nélkül maradt asszony egyik legfontosabb támasza, természetesen az erős református hitvalláson kívül, az írás volt. 1744-ben kezdte el önéletírását – 18. századi memoárirodalmunk egyik legmegrázóbb műve -, és élete végéig folytatta. Saját életének egymást követő tragédiái, betegségei, házassága, férje és gyermekei halála, családtagjaitól elszenvedett megaláztatásai és mindemellett Erdély gondjai, a korszak küzdelemre kényszerítő nehézségei rajzolódnak ki emlékirata lapjain. Mártíromságra hajlamos természete a vallásosságban keres menedéket. Memoárjából nemcsak a magára maradt asszony keserű sorsát ismerjük meg, hanem több század messzeségéből fölfénylenek a korabeli Erdély mindennapos gondjai: birtokviszonyok, természeti csapások, kollégiumok, könyvtárak, diákok, prédikátorok sorsa.
„Árva Bethlen Kata – írja Németh László –, valahonnét az irodalomtörténet sarkából dereng a neve… Aki ezt az életrajzot írta, nemcsak nagy lélek, de nagy író, Mikes és Faludi közé illő. Íróságban kevesebbel marad el mögöttük, mint amennyivel lélekben felülmúlja őket. Őt ismerve, eggyel több okunk van a 18. századot Magyarországon is a művelt próza századának tekinthetünk.”
A csonkán maradt kézirat csak halála után, 1762-ben jelent meg Gróf Bethleni Bethlen Kata életének maga által való rövid leírása címmel. A műben, amelyben hol bibliai pátosszal, hol a köznapi egyszerűség hangján szól élete eseményeiről, a memoár és a napló keveredik egymással, szerkezetét töredezetté teszik a közbeiktatott dokumentumok és levelek. Még életében megjelent imádságoskönyve, a Védelmező erős pais, amelynek egyes darabjaiban a pietista ájtatosság és a puritán kegyesség szemlélete és stílusa keveredik.
Írásművészetének jelentős részét képezi rokonságával, a Telekiekkel és a Rádayakkal folytatott kiterjedt levelezése. Nőiesebb énjét, természetes kedélyét mintegy két és félszáz fennmaradt leveléből ismerhetjük meg. Özvegységének magányos esztendeiben alkalmi levelezőből szinte hivatásos levélíróvá lett, s bár elődei között a főúri levélstílusnak jeles női képviselői vannak (Rákócziné Lorántffy Zsuzsanna, Apafiné Bornemisza Anna, Thökölyné Zrínyi Ilona), nem akad olyan főnemesi hölgy, akinek a levelezése ennyire megütötte volna a kor irodalmi szintjét.
Az irodalom mellett a református hit védelme és a magyar kultúra támogatása kötötte le minden energiáját. Olthévizi és nagyenyedi otthona valóságos szellemi központja volt az akkori Erdélynek. Mecénásként bőkezűen támogatta udvari papjait, köztük Bod Pétert, aki 1743 és 1749 között töltötte be ezt a posztot. Bod Pétert kisdiák korától iskoláztatta, külföldi tanulmányait is finanszírozta. Ő szerettette meg vele a régi magyar könyveket, így részben neki köszönhető Bod főművének, a Magyar Athenásnak, az első magyar irodalmi lexikonnak a megszületése.
Ugyanakkor szüntelenül kezdeményezte újabb és újabb könyvek kiadását, amelyek közül többet a maga költségén ki is nyomtattatott, így Nádudvari Péter 84 prédikációját, a Szentírás értelmére vezérlő lexikont, Keresztúri Pál Egyenes ösvény című munkáját. Kedves szokása volt, hogy barátainak, ismerőseinek, rokonainak vagy csak a magához hasonlóan magányos embereknek könyvet ajándékozott. Bőkezűen támogatta az erdélyi református kollégiumokat is, hol pénzzel, hol könyvekkel segítette őket. Akárcsak második férje, végrendeletében ő is a nagyenyedi kollégiumra hagyta igen gazdag, ritka gyűjteménnyel büszkélkedhető könyvtárát – ez 1849-ben a szabadságharc idején porig égett.
Bethlen Kata 1759. július 29-én halt meg Fogarason, az ottani református templomban található sírkövén Bod Péter emlékverse olvasható. Írói munkásságára a 20. század közepén Németh László esszéje, majd drámája irányította a figyelmet. Életéről Kocsis István is írt monodrámát Árva Bethlen Kata címmel.
