Napjainkban sokat vitatkoznak azon, vajon a három tenor közül ki is a legnagyobb. Ötven éve ez nem lehetett kétséges: a szakma és a közönség véleménye szerint a tenorok koronázatlan királya, „a Hang” Beniamino Gigli volt.
Beniamino Gigli, a múlt század első felében a tenorok koronázatlan királya, „a Hang” az Adriai-tenger partján fekvő Recanatiban 130 éve, 1890. március 20-án született. Apja cipészműhelyében és a helyi fotós boltjában kereste meg azt a pénzt, amelyből Rómában képezhette magát. Huszonnégy évesen nyerte első énekversenyét, produkciója után a zsűri elnöke így kiáltott fel: „Végre megtaláltuk a tenor.”
Egy évvel később lábai előtt hevert Nápoly, 1918-ban már a milánói Scalában ünnepelték. 1920-ban debütált a New York-i Metropolitan Operában, jelképes őrségváltásként négy héttel azelőtt, hogy a nagy Enrico Caruso végleg elbúcsúzott volna közönségétől. Gigli tizenkét évad után távozott egy kicsinyes bérvita végén: a gazdasági válság tetőpontján a vezetés a gázsik csökkentésére kényszerült, amit a 100 ezer (akkori) dollárt kereső Gigli (egyébként a sztárok közül egyetlenként) nem fogadott el.
1924-ben hatalmas elismerésben részesült Berlinben, a Bohémélet, a Toscában és a Rigoletto c. operákban nyújtott alakításáért, de lenyűgöző volt az Andrea Chénier c. operában is a Covent Garden-i 1930-as debütáláskor. Három évvel korábban, 1927-ben abban a megtiszteltetésben részesült, hogy elénekelhette Verdi Requiem-jét a zeneszerző halálának 25. évfordulója alkalmából. 1928-ban részt vett Puccini-féle La Rondine amerikai debütálásán a Met-nél, és mind Bécsben, mind Budapesten főszerepet énekelhetett a Rigoletto-ban is. 1931-ben sikeresen működött londoni hercegként.
Itáliában tárt karokkal fogadta a fasiszta diktátor, Benito Mussolini, számos film készült vele és Európa-szerte sikerrel turnézott. A második világháború alatt visszavonult, irigyei mégis fasiszta vonzalmakkal gyanúsították, s csak hivatalos vizsgálat tisztázta. Gigli hosszabb utakra már nem vállalkozott, csak 1955-ben vállalt egy utolsó amerikai turnét, s teljes visszavonultságban élt 1957. november 30-án bekövetkezett haláláig.
1915-ben vett el egy római lányt, akitől két gyermeke született, lánya idővel elismert szopránénekesnővé fejlődött, s többször lépett fel apjával. 1932-ben összejött Lucia Vigaranival, akivel megélt titkos viszonyából három gyermek született. A tenorkirály 1928-ban vásárolt birtokot szülővárosa közelében, a tengerre néző domb tetején épült ötven szobás villa ablakaiból szülőházát is láthatta, a környező erdőkben gyakran hódolt vadászszenvedélyének. Ha látogatói voltak, vidám ünnepeket rendezett, a magány óráit úszással, kártyával töltötte, szenvedélyesen gyűjtötte a képeket, szőnyegeket, bélyegeket és a ritka kéziratokat.
Sokak szerint máig a legszebb tenor birtokosa volt: a feltűnően puha, telített hang különösen a középső fekvésben érvényesült, s kiváló technikájának köszönhetően még pianóit is a koncertterem minden részén lehetett hallani.
Drámai intenzitása, érzékenysége, kifejezőképessége még Carusónál is hatásosabb volt. A „nép énekesének” tartotta magát, ezért olykor fittyet hányt a bevett szabályokra: szándékosan „a karzatnak” játszott, áriáit önkényes díszítésekkel tarkította, mintha mindig egy kicsit nápolyi dalt énekelt volna. Egyébként énekelt azt is: a kritika elszörnyedésére gyakran tűzött műsorára népszerű „slágereket”.
A színészi alakításra nem sokat adott, nagy áriák előtt a rivaldához lépve, széttárt karokkal, fejét magasra szegve kezdett az énekléshez, kiprovokálva a tapsot. Líraisága miatt kerülte az úgynevezett „forszírozott éneklést” – nagy vetélytársát, Giacomo Lauri-Volpit egyenesen üvöltő tigrisnek gúnyolta. Művészetét számos lemezfelvétel őrzi, amelyekből a technikai hiányosságok ellenére is fogalmat lehet alkotni arról, milyen volt „a világ legszebb tenorhangja”.
