„Janus-arcú Föld, ez jutott eszembe először, amikor megpillantottam a vörös törpecsillag körül keringő bolygónkat.” Brandon Hackett regényének hősei az emberi létezésen túlra is elmerészkednek, hogy választ találjanak a világukat övező rejtélyekre.
10. évfordulós kiadást élt meg Brandon Hackett Isten gépei című regénye, amely mellett egy esszé és négy novella is található a kötetben.
2028: az Ugrásnak nevezett kozmikus esemény során a Föld egy távoli vörös törpecsillag körüli pályára kerül. A bolygó egyik fele örök sötétségbe borul, a napos oldali országokat menekültek milliói árasztják el. Az emberiség a túlélésért küzd.
A pusztulásból azonban lassan új világ születik. Húsz évvel később Szófia, a genetikailag módosított budapesti lány és társai már a közelgő technológiai szingularitásra készülnek, amikor a fejlődés követhetetlenül felgyorsul, a mesterséges intelligenciák túlhaladják az emberi értelmet, és amikor az embert saját istenévé avathatja a tudása. Vagy el is pusztíthatja.
Eközben a világot titokzatos felfedezők figyelik, akik egykor maguk is emberek voltak. Arra keresik a választ, hogy miért történt meg az Ugrás. Szófia hamarosan a Föld jövőjéért folyó küzdelem középpontjában találja magát.
Az Isten gépei megjelenésének tizedik évfordulója alkalmából a regény jelentősen átdolgozott és felújított kiadását tartja a kezében az olvasó. A kötet ezen túl négy novellát is tartalmaz: találkozhatunk többek közt egy megszállott MI-teremtővel, egy írószoftverekkel versenyre kelő íróval, valamint a távoli jövő mesterséges isteneivel.
A címre kattintva beleolvashatsz a regénybe:
Brandon Hackett: Isten gépei
és más történetek mesterséges intelligenciákról
(Részlet a könyvből)
PROLÓGUS
Janus-arcú Föld, ez jutott eszembe először, amikor megpillantottam a vörös törpecsillag körül keringő bolygónkat.
Európa és Afrika, valamint az amerikai kontinensek keleti fele a rőt nap sápadtvörös fényében fürdött. A sötét féltekén Ázsiát, az amerikai kontinensek nyugati területeit és Ausztráliát az örök jég rideg páncélja fedte, amelyről csak gyéren tükröződött vissza a csillagok pislákolása. Fogalmam sem volt, hogy ez a Föld hogyan került pont ide, azonban mostanában már semmin sem csodálkoztam. A Tejút átellenes oldalán találtunk rá, a Cygnus spirálkar közepén, hatvanezer fényévre az eredeti Naprendszertől és jóval közelebb a mi egykori Földünkhöz.
Egy vörös törpenap körül.
Diablo, ahogy az itteniek nevezik, már amikor névvel illetik, ugyanis a köznyelvben megmaradt a „Nap” szó is. A Diablo nevet a gyűlölet ihlette, mert annak ellenére, hogy az új nap is éltető meleget adott, a legtöbben félelemmel vegyes gyűlölettel tekintettek a felszínt nyomasztó vörös fényével elárasztó és gyilkos flerkitöréseket produkáló, alattomos törpecsillagra.
A Föld kötött keringési pályán haladt körülötte, mindig ugyanazt az oldalát mutatta a Diablo felé. Az egykori háromszázhatvanöt napos keringési idő negyvenkét napra fogyatkozott, a naptávolság a tizedére csökkent. Azonban ez semmit sem jelentett, hiszen az új anyacsillag is jóval alacsonyabb hőmérsékletű volt, mint a Nap, így nagyjából ugyanannyi hő érte a felszínt, mint hajdanán. A keringéssel megegyező, lassú forgás miatt a magnetoszféra alaposan legyengült, de szerencsére még így is képes volt többé-kevésbé megvédeni a bolygót a káros sugárzásoktól.
Brandon Hackett: Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Agave Könyvek, 2018
