Sting 2011. október 2-án ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Zenél, politizál, védi a környezetet, ellenáll, kampányol, Christopher Sandford szerint példát mutat: így is lehet sztárként élni. – Részlet
Christopher Sandford több mint húsz éve követi nyomon híres zenészek életét. Mick Jagger, Eric Clapton, Kurt Cobain és David Bowie neve között Sting is szerepel, hiszen nem egy könyvet írt róla. Az eredetileg 1998-ban megjelent könyv Demolition Man legutóbbi, frissített változata 2007 májusában került az angolszász polcokra Back on the Beat címmel. Ennek a fordítása a Magyarországon is kapható Sting című Cartaphilus kiadvány.
Stinget mindig valamiféle kettősség jellemezte. Jól tanult, de az osztályából ő volt az első, aki rendszeresen kocsmázni kezdett. A Police-szal létrehozott egy olyan hangzást, amelyben egyszerre volt jelen a punk rock és a reggae. Rajongói lázadónak, nonkonformistának tartották, talán az is volt, de amikor munkáról volt szó, úgy hajtotta magát és társait, mint a legádázabb kapitalista a beosztottjait.
A Police-t egyszerre tekintette üzleti vállalkozásnak és művészeti tevékenységnek; teremteni akart, ugyanakkor idomulni szeretett volna a piac elvárásaihoz. Dalai egy csupa szív, érzékeny emberről árulkodnak, ám ő elviselhetetlenül kemény is tudott lenni – végső soron ez a tulajdonsága vezetett a Police felbomlásához.
Azóta? Zenél. Politizál. Védi a környezetet. Kampányol az esőerdő mellett. Még mindig nonkonformista, de barátai között ott vannak a konzervativizmus idoljai is. Enigmatikus figura, érdekes ember; érdemes alaposabban megismerkedni a személyiségével.
Christopher Sandford: Sting
(Részlet)
Akkoriban a rock halott volt, a színpadi megjelenés unalmasnak tűnt, a legtöbb banda vegetált, és nem kapta meg a méltó figyelmet. Az új évtized nagyon olyannak tűnt, mint az előző. Ugyanazok voltak a pózok, a fantáziákat züllötten, zabolátlanul váltották valóra, csak időnként vonaglott egyet a vad kreativitás, néha megcsillantak a dalok, jelen voltak a drogok. A felszínen minden normálisnak látszott. A régi ikonok még mindig ott lebegtek, Cliff Richard felkerült a slágerlistákra, és a harminc év fölöttiek ismét fellélegezhettek.
Aztán megváltozott a zene. Átalakult a környezet. Felbukkant egy kivételes tehetséggel és népszerűséggel rendelkező trió. A bandát, melynek vezetője eredetileg a barokkos, lovaspólót játszó dobos volt, valahogy csapdába ejtette egy morózus, híresen óvatos ötlet; a tagok küzdelembe bocsátkoztak egymással az erkölcsi elismerés és a jogdíjak miatt; a zenekarvezető csillaga úgy emelkedett felfelé, ahogy társai önbizalma csökkent. Bármelyik pillanatot is tekintjük, mindig volt a zenekarnak olyan tagja, aki éppen háborút vívott a többiekkel. A rockegyüttesek híresek arról, hogy nehéz bennük maradni. Nemcsak a turnézás fáradalmai miatt (minden ismétlődik estéről estére, ugyanazok a szettek követik egymást, amelyek lejátszása során bebizonyosodik, hogy még az improvizációk is unalmassá válhatnak; át kell menni a futballstadionok hideg backstage-szobáin; jelen van a drog és a többi ajzószer; a kínálkozó szexuális kalandok veszélybe sodorhatják a házasságokat), hanem azért is, mert a vezértől elvárják, hogy továbblépjen, haladjon, és közben mindig ott lebeg a feje fölött a pallos, hogy ő is elavulttá, kopottá válhat.
Néhány év, és erre is sor került. A szokásos iszapbirkózás és a rajongók hisztériája közepette a frontember szétolvasztotta a társaság identitását (bár megtartotta a Parker-ezredes-szerű menedzsert), megtagadta mindazt, amit korábban szentnek és sérthetetlennek tartott, átalakította magát: felöltötte a családi szórakoztató jelmezét. Miközben a korábban háttérben maradó zenészek kétes eredményű szólómunkákba kezdtek, tévéműsorokhoz, filmekhez írtak zenéket, és dobcentrikus törzsi jazzt játszottak, a sztár beépült a mainstreambe, komoly érdemeket szerzett, és gyakorlatilag beköltözött az Albert Hallba. A közös zenekar éveken keresztül a tagok „kit utálok?” listájának élén szerepelt. Nem került sor újraegyesülésre, ennek ellenére az együttes menedzsmentjét korántsem lehetett tétlenséggel vádolni. Kiadtak néhány díszdobozos albumot, felvételkezdeményt, a stúdiófelvételek variációit, piacra dobtak néhány pólót, videót és a hajdani sikerek nosztalgikus újrakiadását, aminek köszönhetően a jogdíjak éppoly menetrendszerűen áramlottak, mint valamikor régen, a banda fénykorának idején. Végül – nem minden tiltakozás nélkül – a három úriember egy vidéki házban, az énekes esküvőjén felállt egy kisebb színpadra. Eljátszották leghíresebb számukat – a régi, jól ismert dallam életre keltette a régi feszültségeket –, a menedzser meg valami olyasmit motyogott, hogy hiába telt el tíz év a szakítás óta, a fiúk képtelenek „ilyen hamar” megbarátkozni egymással.
Ez az együttes a Cream volt, de az egész akár a Police majdani történelmének vázlata is lehetne. Furcsa és beszédes kapcsolatok léteznek a két banda között. Ezek közül némelyik (például a póló) természetesen a puszta véletlen műve, más szempontból viszont (mindkét együttes ikonná vált, és mindkettő majdnem megtébolyodott menet közben) léteznek valóságos kapcsolódási pontok is. A legfontosabb, hogy úgy tűnik, a trióformációban lehúzott évek személyes szinten ugyanazokkal a következményekkel jártak. Sting személyében egy olyan művész emelkedett ki, akinél megfigyelhető azon szokások némelyike, az a hiúság, eltökéltség, tehetség és kitartás, amely Eric Claptont is jellemzi.
Élete első szakaszának története meglehetősen hétköznapi: adott egy newcastle-i születésű fiú, aki nélkülözésben kénytelen felnőni. Hattagú családjával – amelynek egyik tagjával sincs igazán jóban – egy aprócska téglaházban él. Később Sting a Police-ról a következőket mondta: „Brutális volt, fortyogott a düh… éppen úgy, mintha testvérek lettünk volna.” Voltak olyanok, akik szentül hittek a bandában, büszkén villogtatták a tagokéhoz hasonló fazonú, szőkített frizurájukat, csak hogy kapcsolatba hozzák őket a Police-szal; még az unokatestvérek is. Barátságuk akutan agresszív természetére (ha egyáltalán barátságnak lehet nevezni azt, ami köztük volt) minden bizonnyal komoly hatást gyakorolt az a keserű, maró rivalizálás, amely a rokonokat jellemzi.
Huszonhét éves korában, vagyis akkor, amikor popmércével már középkorúnak számított, a „Roxanne” Stinget, a mérsékelt sikereket arató énekest olyan személyiséggé avatta, akinek vigyorgó ábrázata a tévében éppúgy látható volt, mint a Quadropheniához hasonló filmek kisebb szerepeiben. Szerette kijelenteni, hogy ő sokat élt meg, és ez látszott az arcán. Az erős állkapocs és a röntgensugár-tekintet valahogy elnyűtté változtatta az ábrázatát. Sokkal felnőttesebbnek tűnt, mint a pop újdonsült szépfiúi. Ebben az is segítette, hogy a hírnév nem hirtelen, nem egyetlen demószalag elkészítése után szakadt a nyakába; be kellett csöngetnie, be kellett kopognia azon a bizonyos ajtón, és végül csak úgy jutott be, hogy be kellett törnie rajta. Sting hosszú zenei tanonckodásának egyik eredménye a szokatlanul széles repertoár és a kísérletező hajlam kialakulása lett. Egy másik eredmény: a hét-nyolc évig tartó próbálkozás feljogosította arra, hogy megvédje mindazt, amit nagy nehezen sikerült elérnie.
Idővel a kemény emberes arculat közmondásossá és elfogadottá vált. Sting szakmai hírneve a mítoszra épült: ő volt a magányos vidéki srác, aki kínosan ügyel rá, nehogy fel kelljen fednie származásának titkait. Ő volt az intelligens, ambiciózus, büszke és szegény fiú, aki hadjáratot indított, hogy megváltoztassa a pop világát. Céljai elérése érdekében valódi kockázatokat vállalt. A hirtelen jött siker miatt végül ő maga is elbizonytalanodott valódi identitását illetően, és hogy leplezze zavarodottságát, tartózkodásból és a titokzatosságból védőfalat épített maga köré, amelynek tetejére a valódi rosszindulat szögesdrótját feszítette ki. Ám a félelmetes, rideg álarc mögött valójában egy nagylelkű és hű barát rejtőzik. Valamennyi rocksztáros megnyilvánulása ellenére megvan benne az őszinte, intellektuális szelídség, és mindvégig szomjazik az új elképzelésekre. Tudatában van annak, hogy a nagyobb problémák megoldásához személyes elkötelezettségre, állandó módosításokra és finomításokra van szükség, ezért nem retten vissza a radikális nézetektől, és nagylelkűen időt, energiát szán a jó ügyekre. Erről aztán kiderült, hogy éppúgy értékelhető erősségnek, mint gyengeségnek. Sikerült alaposabban megértenie a fontosabb dolgokat – Sting „nagy lett, de sosem játszotta meg magát”, ahogy egyik imádója állítja –, ugyanakkor éppen ezek miatt jelenthették ki vele kapcsolatban azt, amit ő maga fogalmazott meg a legtalálóbban: „Hatásvadász seggfejnek tartanak.”
Szakmai szempontból is sikerült elkerülnie a beskatulyázást. A rock első negyven évében felszínre kerülő legdrámaibb dallamok és legéletszerűbb dalszövegek közül néhány neki tulajdonítható, de ő az, aki megírta a valaha vinilre metszett legrosszabb versek némelyikét.
It’s no use, he sees her,
He starts to shake and cough,
Just like the old man in
That book by Nabokov.
Hey mighty brontosaurus,
Don’t you have a lesson for us?
Where is the fisherman, where is the goat
Where is the keeper in his carrion coat?
If you love somebody set them free.*
Elképzelhető, hogy zeneileg Sting semmi újjal nem állt elő, inkább visszatért a pop egyik erényéhez, és jó iparos módjára, a fülbemászó dallamokra összpontosítva dolgozott. Raktárában többnyire jócskán elkoptatott rock-reggae idiómákat halmozott fel, amelyek nála jazzes alapízt kaptak, de az ismerős sablonokat sikerült felfrissítenie a rá jellemző lassú dallamok szívdobbantó hevességével, vokáljának nyers intenzitásával. Röviden: életet lehelt a pop akkor már unalmassá váló világába. Ha emellett figyelembe vesszük markáns és mindenképpen megnyerő külsejét, bontakozó filmes karrierjét és hajlamát a frappáns mondások megfogalmazására, nagyon könnyű belátni, hogy miért éppen Sting együttese volt a legnagyobb dobás a Beatles óta.
Vajon mit árul el rólunk népszerűvé válása? Nyilvánvaló, hogy a könnyedebbnek nevezett művészeti ágakban elért sikereket még ma is némi misztikum lengi körül; sokszor valóban érthetetlen, hogy a tehetség és a reklám elegye miért épp egy adott produktumot segít sikerre. A rajongókról annyi mondható el, hogy bármit képesek tolerálni, de a kudarcra ítéltetett arculatot sosem fogadják el.
Először – és ez a legfontosabb – volt maga az ember. Sting pontosan úgy nézett ki, mint egy rocksztár. A lesifotósok számára valóságos aranybányának bizonyult – a róla készített, címlapra alkalmas felvételek (teljesen mindegy, hogy azokon éppen összeszorított ajkakkal, homlokráncolva vagy önelégülten vigyorogva jelent meg) általában több ezer plusz eladott példányt jelentettek a lapok számára. A vele készített interjúk során a kérdésekre adott ingerlékeny, csípős válaszai éppúgy hamar híressé váltak, mint beceneve, amely a jelek szerint tökéletesen passzolt hozzá. Jó külsejéhez saját modor társult. Akár a színpad mögött, akár a szállodák halljában csípték el, Sting mindig szolgálatkész volt. Annyi autogramot osztott, amennyire idejéből és erejéből tellett. Pózolt az amatőr fotókhoz, elbeszélgetett a koncertjeiről, az albumairól, a terveiről, a vágyairól, s közben mindvégig az aktuális kérdezőre nézett. Tökéletesen sikerült kifejezésre juttatnia, hogy tudatában van, milyen felelősséget vállalt, és ezzel is rajongók százait állította maga mellé. Ugyanezt eredményezte az is, hogy a koncerteken megszólította a tömeget: vagy tréfás szónoklatot intézett az emberekhez, vagy zenetanárrá változva közös éneklésre buzdította hatalmas „osztályát”. A nyilvánosságnak mutatott kedélyes archoz egy olyan személyiség párosult, amely a privát életben inkább önelemző és bizonytalan volt, mint szilárd és kiegyensúlyozott, és ez még a rockiparág harcedzett veteránjait is elfogulttá tette.
Ám a sikerei mögött sokkal több volt, mint egy-egy megnyerő mosoly, és az, hogy a sajtóbeli megnyilvánulásai miatt a pop pszichológusai közé sorolták. Ambíciója jóval túlnyúlt a saját személyén. Felhasználta a médiát, hogy eladja a Police-t, és minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy a csapat működőképes legyen; egyebek mellett megírt néhány klasszikussá vált, bár sokak szerint tünékeny, háromperces slágert. Amikor a banda 1985–86-ban gyakorlatilag elpusztította önmagát, Sting úgy döntött, hogy nagyobb hangsúlyt fektet azokra az értékekre, amelyek egy rocksztárt naggyá tesznek: fejleszti énektudását, dalszerzői képességeit. Gondoljon bárki bármit az ezután született zenéiről, a választás mindenképpen intelligens és logikus volt. Együtt nőtt fel a közönségével. Mindaz, amivel foglalkozott, visszatükrözte, sőt bizonyos értelemben segített meghatározni a Live Aid utáni időszak szociális agendáját; a témakörök között ott voltak az éhezéssel, a környezetvédelemmel, az emberi jogokkal, az AIDS-szel és Dél-Afrikával kapcsolatos kérdések. A következő tíz év során Sting a felsorolt témákhoz valamilyen módon kapcsolható zenészek többségével fellépett. A nyers modorú különcből valóságos keresztes lovag lett, aki mellesleg hat gyermek apja. Mindarra, ami történt, akár úgy is tekinthetünk, mint egy folyamatra, amelynek során az ifjú renegát a „társadalom” egyik tartópillérévé változott. Ha ilyen megvilágításban nézzük, Sting korának legnagyobb drámai alakjai közé tartozik.
*Hiába, ha látja őt /mint vénember röhögni kezd / Ahogy híres könyvében / Nabokov megírta ezt. // Hé, óriási brontoszaurusz / Tanítsd meg, miből az ember okul. // Hol van a halász, hol van a bak / Hol van az őrző a mocsokkabát alatt? // Ha szeretsz valakit, tedd szabaddá
Cím: Christopher Sandford: Sting (Legendák élve vagy halva) Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó Megjelenés: 2008 Oldalszám: 373
