Forog a világ, de a kötéltáncos miközben lépdel a World Trade Center ikertornyai között, kiemelkedik ebből a forgásból. A világ megáll egy pillanatra. Colum McCann egy zilált életérzést, kaotikusan működő, izgalmas metropolisz létállapotát mutatja be. A világ forog. A Magvető Kiadó ajánlásával.
A Hadd forogjon a nagyvilág az elmúlt évek egyik legizgalmasabb angol nyelvű regénye. A cím Lord Tennyson Locksley Hall című versének egyik kulcssora. A címben emlegetett forgás a regény poétikájára és történetére is jellemző. A regény egyik cselekményszála Philippe Petit lenyűgöző légimutatványától indul, aki 1974-ben átsétált a Világkereskedelmi Központ ikertornyai között. Ebben a kontextusban a mű izgalmasan kapcsolódik 9/11-toposzához, és még inkább New York irodalmi-kulturális mitológiájához. McCann ugyanis ennek a tébolyítóan izgalmas és az ellentéteket, konfliktusokat végletesen kifeszítő metropolisznak is megírta egyik lehetséges regényét.
A Hadd forogjon a nagyvilág másik szála nem a magasban, hanem a mélyben játszódik: egy prostituált életkálváriáját és bírósági perét ismerhetjük meg benne. A különböző karakterek, események és motívumok olykor majdhogynem láthatatlan idegkötélpályákon keresztül kapcsolódnak össze. A regény vállalása és tétje hogy az egyensúly előfeltétele a feszültségek maximalizálása. A Hadd forogjon a nagyvilág végeredményben egy létállapotnak, a világforgásnak, a folyamatos egyensúlyozásnak, e mutatvány képtelenségének és szükségszerűségének a regénye.
Colum McCann 1965-ben született Dublinban, New Yorkban él. A Hadd forogjon a nagyvilág 2009-ben elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award).
Colum McCann: Hadd forogjon a nagyvilág
(Részlet a könyvből)
Miró, Miró, a falon
Odakintről a Park Avenue hangjai. Csendes. Rendezett. Fegyelmezett. Mégis táncot járnak az idegei. Hamarosan fogadja a nőket. Ettől a kilátástól görcsben állnak a legalsó csigolyái. Két kezét vállához emeli, átöleli alkarjait. Szél fodrozza a könnyű függönyt az ablaknál. Alençon csipke. Kézzel vert, selyemszegéllyel. Soha nem volt oda a francia csipkéért. Jobban tetszett volna neki egy szokványos anyag, egy könnyű voile. A csipke Solomon ötlete volt, még régen. A házasság anyaga. A jó ragasztó. Ma reggel Solomon behozta a reggelijét, háromfogantyús tálcán. Croissant, vékony cukormázzal. Kamillatea. Mellette kis szelet citrom. Még le is feküdt mellé az ágyra öltönyben, és megsimogatta a haját. Indulás előtt megcsókolta. Solomon, bölcs Solomon, kezében aktatáskával, útnak eredt a belváros felé. Kissé kacsázó léptek. Kifényesített cipőjének csattogása a márványpadlón. Mély, morgós viszlátja. Nem undok, csak torokhangon beszél. A nőbe néha belehasít – ez a férjem. Itt megy. Ugyanúgy, ahogy már harmincegy éve megy. Aztán meg afféle szünet szakította meg a csendet. A beszűrődő hangok, a zár kattanása, a tompa csengő, a liftesfiú – Reggelt, Mr. Soderberg! –, a nyikorgó ajtó, a zörgő gépezet, alul az előcsarnokban a megállás kondulása, az emelkedés közben tekercselődő kábelek.
A nő félrehúzza a függönyt, és még egyszer kikémlel az utcára, megpillantja Solomon szürke öltönyének csapkodó szárnyát, ahogy a férfi eltűnik egy sárga taxiban. Bedugja kis kopasz fejét. Ajtócsapódás. Be a forgalomba, és tova.
Solomon nem is tud a látogatókról – a nő egyszer majd el fogja mondani neki, de egyelőre még nem, no, ráér. Talán ma este. Vacsoránál. Gyertya és bor. Képzeld csak, Sol. Ahogy a férfi letelepszik a székre, és kézbe veszi a villát. Halk sóhajt hallat. Claire, szívem, mondd már – hosszú napom volt.
Kibújik a hálóingből. Teste az egész alakos tükörben. Kissé sápadt és ráncos, de még mindig ki tud úgy nyújtózni, hogy ez ne látsszon. A nő ásít, kezét magasba emeli. Magas, még mindig sovány, hollófekete haj, halántékán egyetlen, borzcsík-szerű ősz tincs. Ötvenkét éves. Nedves ruhával végigsimít a haján, és fafésűvel fésülködik. Oldalt fordítja a fejét, és tenyerét hosszában hajának nyomja. A tört végeknél gubancos. Ideje vágatni a végéből. Kipucolja a fésűt, és a hajcsomókat a lábpedálos szemetesbe dobja. Azt mondják, a holtak haja tovább nő. Önálló életet él. Ott lent az összes többi apróság, papírzsepi, rúzs, fogkrémkupak, allergiatabletta, szemceruza, szívgyógyszer, ifjúság, levágott köröm, fogselyem, aszpirin, bánat.
De hogy lehet, hogy sosem az ősz hajszálak hullanak ki? Huszonéves korában utálta a borzcsíkot, amikor egyetlen éjszaka leforgása alatt megjelent, befestette, elrejtette, lenyírta. Most ez a védjegye, az oldalt, halántékáról induló elegáns, erős szürke sáv.
Út a hajamban. Előzni tilos.
Tennivalók. Siess-siess. Vécé. Dörgölés a fogkefével. Finom, sikkes smink. Kis pirosító. Kis szemceruza, és egy leheletnyi rúzs. Sosem szöszölt sokat a sminkkel. A komódnál megtorpan. Szimpla bézs melltartó és bugyi. A kedvenc ruhája. Halványkék és zöld nyomott mintás, kagylómintás. Alul bő, felül szűk. Ujjatlan. Kicsivel térd fölött ér véget. A hasítékoknál masnik. Hátul cipzár. Egyszerre divatos és feminista. Nem túl
puccos, nem is hivalkodó, de mai, visszafogott és jó. A szegélyt kicsit magasabbra rángatja. Előrenyújtja lábfejét. Fénylő lába van, mondta évekkel ezelőtt Solomon. A nő egyszer azt mondta neki, Solomon úgy szerelmeskedik, mint az akasztott ember, erekciója van, de halott.
Richard Pryor fellépésén hallotta ezt a viccet. Egyedül lopózott be, egy ismerőse újságíró-igazolványával. Egyszeri alkalom volt. Nem találta a fellépést túl neccesnek, és nem is untatta. Solomon viszont egy hétig durcás volt – három napig a vicc miatt, négy napig meg azért, mert a nő egyáltalán elment a fellépésre. Nőmozgalmak, mondta. Égesd el a melltartód, veszítsd el az eszed. Apró, édes ember. Rajong a jó borért és a Martiniért. Az utolsó kis hajas félsziget a fején. Nyáron kenni kell naptejjel. Szeplők a kupoláján. A szeme körül még mindig kisfiú korának nyarai. Amikor megismerkedtek a Yale-en, Solomon dús, szőke haja szemébe lógott. Hartfordban Solomon ügyvédbojtárként nem mással, mint Wallace Stevensszel sétált a keskeny csapásokon, mindkét férfi ujjatlan pólóban. Se bokor, se madár, magában áll / Egy korsó Tennessee-ben. Haza a nőhöz, rendszerint a mennyezetes ágyon szeretkeztek. Feküdtek a lepedőn, és Solomon próbált verseket szavalni a fülébe. Solomon ritkán tudta felidézni a sorokat. Mégis, érzéki csoda volt, Solomon ajka hozzáért a nő füle hegyéhez, nyaka oldalához, egészen le a kulcscsontig, a férfi lelkesedéstől ragyogott. Egyik éjjel leszakadt az ágy a haddelhaddtól. Manapság nem gyakran szoktak, de azért elég gyakran, és a nő még mindig Solomon tarkóját, a haja tövét simogatja. Már nem olyan bozontos. A szár vége, ahol egykor a gyümölcs volt. A bíróságon a gonosztevők addig csöndben vannak, amíg el nem ítélik őket, aztán mikor lesújt a kalapács, sivalkodnak, ordibálnak és cséphadarnak, elmondják mindennek Solomont. A nő már nem megy le vele a központba, a sötét faburkolatos terembe, hogy megfigyelje – miért tűrje el a hitvány bánásmódot? Hé, Kojak! Na ki szeret téged, bébi? Van róla egy fotója, a tengerparton, Joshuával, csak egy fiuk van, mindketten egymás felé hajolnak, anya és fia, összeér a fejük, mögöttük végtelen, füves dűnék.
Kis mormogást érez bordái között, tele van levegővel. Joshua. Nem egyenruhás fiúnak való név.
Nyaklánc fantomkézzel. Néha megtörténik. Kis vér tolul a torkába. Karmolássza a légcsövét. Mintha valaki szorongatná, pillanatnyi gátoltság. A tükörhöz fordul, oldalról, szemből, aztán újra oldalról. Az ametiszt? A loknik? A kis bőrnyaklánc, amit Joshua kilencévesen adott neki. Piros szalagot rajzolt a barna csomagolásra. Zsírkrétával. Tessék, mami, mondta, aztán elszaladt és elbújt. A nő évekig hordta, főleg otthon. Kétszer újra össze kellett varrnia. De most nem, nem, ma nem. Visszadugja a fiókba. Túl sok. A nyaklánc már amúgy is kiöltözés. Vacillálva nézi tükörképét. Olajválság, túszdráma, nyaklánctragédia. Szívesebben oldana meg algoritmusokat. Ez a specialitása. Egyetemi évek. A mindössze három nő egyike matek szakon. Ahogy a folyosón sétált, összekeverték a titkárnővel. Lesütött szemmel kellett közlekednie. Két cipőből álló nő. Nagyon jól ismerte a padlót. A kövezet egyenetlenségeit. Hogy hol törik meg a padlat.
Ahogy a régi ékszerben, ebben is életünk letűnt időszakaira találunk rá.
Akkor fülbevaló? Fülbevaló. Egy pár apró tengeri kagyló, két éve nyáron vette a Mysticben. A lyukba csúsztatja a kis ezüstrudat. A tükörhöz fordul. Fura látni, hogy megfeszül a nyaka. Nem az enyém. Nem ugyanaz a nyak. Ötvenkét év ugyanebben a bőrben. Előreszegi állát, bőre feszes lesz. Hiú, de nem is baj. A fülbevaló ezzel a ruhával. Kagyló és kagyló. Csigabiga. Gyere ki a partra. Az ékszeres dobozba ejti őket, és turkálva keres tovább. Egy pillantást vet az öltözködőasztalon levő órára.
Gyorsan-gyorsan.
Már majdnem annyi az idő.
Négy otthonban volt az elmúlt nyolc hónapban. Mindegyik egyszerű, tiszta, szokványos, elragadó. Staten Island, Bronx, kettő a Lower East Side-on. Soha semmi felhajtás. Csak anyák összejövetele. Ennyi. De leesett az álluk a címtől, mikor végre megmondta nekik. Egy darabig sikerült kikerülnie, de aztán Gloriáékhoz mentek Bronxba. Lakótelep. Még életében nem látott ilyet. A kapukon égésnyomok. A lépcsőházban bórsavszag. Tűk a liftben. Halálra rémült. Felment a tizenegyedikre. Fémajtó, rajta öt zár. Amikor kopogott, az ajtó rezgett a sarokvason. De a lakás belülről tündökölt. Két nagy csillár lógott a plafonról, olcsók, de tetszetősek. A fény minden árnyékot száműzött a helyiségből. A többiek már ott voltak – a mély, öblös kanapéról mosolyogtak rá. Látszatpuszit váltottak, simán folydogált a délelőtt. Még arról is megfeledkeztek, hol vannak. Gloria sürgölődött, poháralátéteket cserélt, újabb és újabb szalvétákat tett ki, résnyire nyitotta az ablakot a dohányzók kedvéért, aztán megmutatta fiai szobáját. Három fia veszett oda, belegondolni is rossz – három! –, szegény Gloria. A fotóalbumok tele voltak emlékekkel: frizurák, futótalálkozók, ballagások. A kosárlabda-trófeákat körbeadták a szobában. Mindennel együtt elragadó délelőtt volt, és csak csordogált, egyre csak csordogált. Aztán a radiátor tetején levő óra delet pittyegett, és a következő alkalomra terelődött a szó. Na, Claire, te következel. Úgy érezte, mintha krétából lenne a szája. Szinte lenyelte beszéd közben. Bocsánatkérésképpen. Végig Gloriát nézte. Hát, én itt a Park és a 76. utca sarkán. Csend, aztán. Gyere a hatossal. Ezt már elpróbálta. Aztán azt mondta: Metró. Aztán ezt: Földalatti. Aztán ezt: Legfelső emelet. Egyik sem jött ki jól, ahogy kimondta, mintha a szavak nem igazán illenének a nyelvére. A Park Avenue-n laksz?, mondta Jacqueline. Újabb csönd. Az klassz, mondta Gloria, egy leheletnyi fény az ajkán, ahol megnyalta, mintha lenne ott valami, amit le kell szedni. És Marica, a dizájner Staten Islandről, összecsapta a kezét. Tea a Királynővel!, mondta viccesen, nem akart rosszat, tényleg, de még mindig lüktetett, egy múló seb.
Claire már az első találkozón közölte velük, hogy az East Side-on lakik, ennyi, de mindannyian bizonyára tudták, bár hosszúnadrágot és tornacipőt viselt, egyáltalán semmi ékszer, mindannyian biztos leszűrték, hogy az Upper East Side-on, a felső, elegáns részen, és aztán Janet, a szőke, előrehajolt és rákezdte: Jaj, nem is tudtuk, hogy ott fent laksz.
Ott fent. Mintha hegyet kellene mászni. Mintha fel kellene hágni, hogy odajárulhasson az ember. Kötél, sisak, karabiner.
Úgy érezte, konkrétan elájul. Mintha levegőből lenne a térdhajlata. Mintha hencegni próbálna. Az orruk alá akarná dörgölni. Megtántorodott. Azt dadogta, Floridában nőttem fel. Nagyon kicsi, tényleg. A vízvezeték elképesztő. A tető fabatkát sem ér. A nő már majdnem azt mondta, nem volt segítsége – nem szolgái, szolgát sose mondott volna –, amikor Gloria, a drága Gloria, azt mondta: Park Avenue, azt a hét meg a nyolcát, én még csak Monopolyban jutottam el oda! És mindannyian nevettek. Elhátráltak és csak simán nevettek. Ezalatt végre tudott inni egy korty vizet. Kipréselt egy mosolyt. Fellélegzett. Alig várták. Park Avenue, Jesszum Pepi, nem az a bordó az? Hát, nem a bordó volt. A bordó az Park Place, de Claire nem szólt egy szót sem, minek hencegni? Együtt jöttek el, kivéve persze Gloriát. Gloria a tizenegyedik emeleti ablakból integetett, mintás ruhában állt az ablakban a mellét keresztező rács mögött. Annyira elveszettnek és elragadónak tűnt ott fent. A szemetesek sztrájkja alatt történt. A hulladék mellett patkányok. Az aluljárónál utcalányok. Forrónadrágban és pántos felsőben, még hóförgetegben is. Behúzódtak a hó elől. Kiszaladtak az elhaladó kamionokhoz. Fehér felhőnek látszott a leheletük. Szörnyű képregény-szóbuborékok. Claire vissza akart rohanni az emeletre, hogy magával vigye Gloriát, elmenekítse ebből a rettenetes összevisszaságból. De nem volt viszszaút a tizenegyedikre. Ugyan mit mondana? Gyere, Gloria, haladj át a startkockán, gyűjts össze kétszázat, gyere ki a börtönből ingyen.
Zárt csoportban lépkedtek a metróhoz, négy fehér nő, csak egy kicsit szorongatták jobban a retiküljüket a kelleténél. Talán szociális munkásnak nézhették őket. Mind csinosan öltözött, de egyik sem vitte túlzásba. Mosolygós csendben várták a vonatot. Janet idegesen téblábolt. Marcia kis tükörben megigazította az arcfestékét. Jacqueline hátrasimította hoszszú vörös haját. Megjött a metró, elmosódott színfolt, rajta nagy gömbölyded forgatagok, és beszálltak. A kocsit tetőtől talpig graffiti borította. Még az ablakokat is lepingálták. Aligha mozgó Picasso. Rajtuk kívül nem volt fehér nő a kocsiban. Nem mintha zavarná, hogy metróznia kell. Nem mondja meg a többieknek, hogy életében most teszi mindössze másodszor. De senki sem nézett rájuk ferdén, nem szólt semmi undokságot. A 68. utcánál szállt le, hogy legalább sétálhasson kicsit, levegőzzön, egyedül legyen. Poroszkált felfelé a sugárúton, és eltűnődött, egyáltalán miért is kezdett eredetileg összejárni velük. Mindannyian teljesen másmilyenek, olyan kevés közös van bennük. Ennek ellenére kedveli őket, tényleg. Főleg Gloriát. Semmi baja nincs senkivel – mi baja is lenne? Utálta ezt a fordulatot. Floridában apja egyszer azt mondta vacsoránál: Bírom a niggereket, bizony, uram, szerintem mindenkinek kellene, hogy legyen nigger szolgája. A lány kiviharzott az asztaltól, és két napig nem jött ki a szobájából. Az ajtó alatt csúsztatták be a vacsorát. Na jó, nem alatta. A kilincs mellett adták be. Tizenhét éves volt, épp mielőtt egyetemre ment volna. Mondd meg apunak, hogy csak akkor jövök ki, ha bocsánatot kér. És apa megtette. Feltrappolt a körlépcsőn. Nagy, izmos déli karjába vette, és modernnek nevezte.
Modern. Mint egy dísz. Egy festmény. Egy Miró.
De mindegy, csak egy lakás. Lakás. Semmi több. Étkészlet és porcelán és ablakok és kárpit és konyhafelszerelés. Csak ennyi. Semmi több. Háziszőttes. Eléggé szokványos. Mi több lehetne? Semmi. Hadd mondjam meg neked, Gloria, elég vékonyak közöttünk a falak. Az ember elsírja magát, és mind leomlik. Üres postaládák. Senki nem ír. A lakógyűlés egy rémálom. Kisállatszőr a mosógépben. Odalent a portás fehér kesztyűben, élére vasalt nadrágban, váll-lappal, de egy apró titok, maradjon köztünk: nem használ dezodort.
