A család habos-babos, idilli közösség, ahol szinte tapintható a szeretet, ahol mindenki támaszt talál, ahol a tagok kéz a kézben állnak helyt az élet viharai közepette. Az Örkény Színházban bemutatott Apátlanok c. darabról Hegedüs Barbara írt.
Tetszetős és divatos perspektíva, persze nem mindenki gondolkodik ilyen rózsaszínűen. Például Mikó Csaba sem, akinek 2013-ban több díjat elnyert drámája szerint a család egyáltalán nem vattacukorfelhő, inkább csapda, amiből nincs menekvés. Az Apátlanok kevésbé tabutörős és naturalista, mint például a dán dogmás Születésnap (melyből Ünnep címmel színdarab is készült, a Pesti Színház játssza), inkább a hétköznapi alig-lázadásos elkeseredésre fókuszál, és arra, hogyan teszi tönkre az előző nemzedék utódai életét. Diszfunkcionális családmodell, rosszkedvű coming-of-age sztori, öt posványba fulladó élet.
A felszín kárpitja már a darab elején felhasad, hogy mögüle előtűnjön a mélység. Adva van egy nyolctagú família, szülők, hat gyerek. A felnőttek házassága lapos és kifáradt, lassan erodálódnak egymás mellett, mint két idegen. Már ha egymás mellett vannak egyáltalán. Az apa ritkán tartózkodik a családi fészekben, kamionsofőrként dolgozik, hetekre eltűnik, a család ünnepek idején látja. Az anya hatodik gyereke, a súlyosan beteg Josa mellett posztol éjjel-nappal, öt egészséges csemetéjére sem ideje, sem kedve, sem szeretet-muníciója. Az öt, kétszülőssége ellenére mégis apátlan-anyátlan árvának valahogy fel kell nevelnie önmagát, vagy fel kell, hogy nevelje őket a társadalmi közeg, az élet vagy a sors, vagy minek hívják azt, ami itt a földön, a légüres térben körbevesz bennünket.
A színpadon hat családtagot látunk. Ketten nincsenek jelen hús-vér valójukban, pedig ők azok, akikről annyit beszélnek, akik az elhallgatások mögött is ott lappanganak, akik nagyban meghatározzák az események – események? banális élethelyzetek – egymásra következését. Az egyik az apa, aki – ahogy a címben is jelezve vagyon – épp hiányával teszi hangsúlyossá nemjelenlétének következményeit. Őneki – logikusan – nem is írtak színpadi jelenlétet, sem szöveget, csak az árnyéka tűnik fel időnként, s vetül a Gazdálkodj okosan! társasjáték (ötletes, jelzésszerűségében is sokatmondó díszlet) szoba-és konyhabútorának vagy pingpongasztalának papírmasé-díszletére: az árny lerogy az ágyra, a fotelba kuporodik, tévét néz. S nincs jelen még árnyként sem a beteg kisgyerek, Josa, aki pedig az anyai szeretet jelentős részét, s így komoly lelki tartalékokat rabol el a darab tulajdonképpeni főszereplőitől.
Az öt gyerek a lassan, de biztosan megposhadó Kádár-korban szocializálódik. A darab elején a nyolcvanas években járunk, a háttérvetítésen a Delta és brezsnyevi beszédek részletei peregnek, a gyerekek kisdobos-nyakkendőben feszítenek, a család fontosságáról és az összetartásról hablatyolnak, miközben viszonyaik épp az ellenkezőjét bizonyítják. Aztán átesünk a rendszerváltáson, ölünkbe hull az idealizált nyugati életforma, elkezdjük hinni, hogy van jövő és szabadság: továbbra is beszédek peregnek, politikusok jönnek-mennek, az arcvonások változnak, a struktúrák mozdulatlanok. Az Apátlanokban minden szereplő sorsfonala egy-egy eleven cáfolat a bíztató jövőképre, a család, mint ideális és szeretettel megtöltött életforma ideájára. Közösségük ebben a formában biztosan működésképtelen mind a szocializmusban, mind a kapitalizmusban, azon egyszerű oknál fogva, hogy a benne létező egyedek kizárólag saját érdekeikkel törődnek, és szimpatikus minták helyett a média, a politika és az elfásult felmenők útját követik.
A karakter-típusok gyorsan kikristályosodnak, hogy kezdeti lelkesedésük, nagyra törő terveik sorra elhamvadjanak. Az anya, Kerekes Éva unott, blazírt játékával egyszerre a családi terhek létrehozója, teremtője és áldozatos elviselője. A legidősebb fiú, Tomi (Nagy Zsolt) tizennyolcadik születésnapján a mikrofonba suttogja, hogy miniszterelnök szeretne lenni: a Superman-os jelmezben feszítő fiatalember épp olyan szürke és árnyékszerű alakká érik, mint az apja, akinek világnézetét és kioktató stílusát is magáévá teszi. Feszter, a duci lány (Takács Nóra Diána) állandó gúny tárgya, ő világmegváltó terveket dédelget esőerdő- és bálnamentésről, aztán kiégett szociális munkásként fullad a napi rutinba.
A család királylánya, Doda (Tenki Réka) vérfertőző viszonyba menekül, hogy végül átbukdácsolva egy gazdag férjen pincérnőként keresse meg a mindennapi betevőt. Nagyot zuhan a vállalkozói terveket szövögető fiú, Laci (Polgár Csaba), ő börtönben végzi, s nem jár sokkal jobban a legfiatalabb gyerek, Simon sem (Patkós Márton), akire a második felvonásban a családnak nevezett konstrukció értelmezése marad. Simon egy slam poetry-előadó és egy szektavezér keverékeként összegzi a közösséget, ahol élt, a modellt, melyben nevelkedett, s ahol magányos, cinikus felnőtté kellett válnia.
Az előadás főleg a Gazdálkodj okosan! többlépcsősre kialakított díszletében keringő színészek narrációjára épül. A párbeszédek szándékoltan semmitmondóbbak, banálisabbak: indulatok, ösztönök, minták diktálják őket. A belső történéseket inkább a közszemlére tett – mikrofonokba, a közönség felé fordulva darált – monológok mutatják meg, viszik előre. A történet pedig pontosan oda vezet, ahova a legelején gondoljuk. Az Apátlanok szomorú hősei önmagába zárt, atomizált parányok maradnak, részecskéik annyira távol keringenek a másiktól, a nagy és boldog család képzetétől, hogy nem látni kapcsolódási pontokat, még mikroszkóppal sem.
Hegedüs Barbara
