„Az igazságra való törekvés, az igazság fáradhatatlan kutatása az író legnemesebb hagyománya. Kérdem Solohovtól, vajon nem gondolt-e arra, hogy más oka is lehet annak, hogy a magyar írók bátorsága nem vonult hadba az ellenforradalom ellen?”
A Kossuth- és Baumgarten-díjas, több külföldi akadémia dísztagjaként elismert író Déry Tibort 1956 nyarán kizárták a pártból, a forradalom alatt kommunistaként állt Nagy Imre oldalára. A forradalom után, 1957-ben a „nagy íróper” fővádlottjaként kilencévi börtönre ítélték.
„Ha valaha lesz rá módom, megírom az önéletrajzomat annak a példázására, hogy egy emberszerető, ártalmatlan s jóindulatú ember élete milyen fölösleges, haszontalan, sőt kártékony tud lenni. Hogy hogyan s miképp, az magából az önéletrajzból kell hogy kiderüljön; elég itt annyit megemlíteni, hogy életem legvégén az ellen vétettem, amiért egész életemben küzdöttem, s most börtönben ülök. Hatvannégy éves vagyok. Kétséges, hogy e hatvannégy év alatt volt-e annyi érdemem a szocializmusért végzett munkámban, mint amennyi kárt tettem néhány hónap alatt. Mit érnek a könyveim?… Nem tudom.
Le kell mérni: egy, hogy az ember önmagát boldoggá tudta-e tenni; kettő, hogy hasznára volt-e embertársainak. Egyik a másik nélkül semmit sem ér. Számomra olyan nehéz feladat, mint puszta szemmel megszámolni a véglényeket egy csepp vízben, megtalálni az okokat s okozatokat. Ha nagyjából hátratekintek, csupa fájdalom az egész. De a jegyzetek készítése közben nem szabad érzelgősnek lennem, különben semmit sem érnek. Hogy valami hasznuk legyen, annyi szeretettel és megértéssel kell írnom az emberekről, mint amennyi szigorral s gyanakvással magamról.”
DÉRY TIBOR: FELSZÓLALÁS AZ ÍRÓSZÖVETSÉG 1956. DECEMBER 28-i ÜLÉSÉN
Tisztelt barátaim,
elsőnek kértem szót, mert egy adósságomat szeretném leróni, s ez az első alkalom rá.
Körülbelül egy éve annak, hogy a közismert decemberi párthatározat néhány írótársammal együtt megsértett írói s emberi becsületemben. A határozat közzététele után bejelentettem az írószövetségnek, hogy tiltakozásként addig nem tekintem magam a szövetség tagjának, s munkájában addig nem veszek részt, amíg nem kapok elégtételt az elszenvedett sérelemért. Ezt az elégtételt időközben megkaptam, nem ugyan a párttól, hanem, ha szabad magam így kifejeznem, magától a nemzettől. Megkaptam az írószövetségtől is, amikor szeptemberben, a pártból való kizárásom után, távollétemben beválasztottak az elnökségbe. Ezt a bizalmi szavazatot akarom most megköszönni. Nemcsak magát a tényt, amely elsősorban politikai gesztus volt, hanem még sokkal inkább azt az emberi bizalmat, amelyből fakadt, a rokonszenvnek s a barátságnak azokat a félre nem érthető kedves jelek, amelyekkel elhalmoztak. Újra éreztem, hogy mit tesz a szolidaritás. Nem formaság, ha ezt most mindenekelőtt meg akarom köszönni, s megmondani, hogy jól érzem magam a magyar írók társaságában.
Ami külföldi író barátainkat illeti, a titkári beszámoló már elmondta, hogy az elnökség, tehát én magam is, mint vélekedünk rokonszenvük különböző megnyilvánulásairól. De nem foglalkozhatott még a kiváló szovjet írónak, Mihail Solohovnak a napokban közölt nyilatkozatával. Az udvariasság is megköveteli, hogy mielőbb elmondjuk véleményünket róla.
Elszomorító nyilatkozat. Azzal tiszteli meg a magyar írókat, hogy megdicséri őket a Rákosi-féle vezetés elleni küzdelemben tanúsított bátorságukért. De már ugyanabban a mondatban, csak egy vesszőnyi távolságban, meg is rója őket. „Fájdalmas számomra – mondja –, hogy a magyar írók nem emelték fel írói szavukat a reakció előretörésével szemben.” Néhány sorral odébb elmondott példázatában pedig, nyilvánvaló célzással a magyar írók magatartására, azokról a jó szándékú, becsületes emberekről beszél, akik az orosz polgárháború idején az ellenforradalmárok közé sodródtak, s akik később többségükben felismerték hibájukat, s a szocializmus aktív építőivé váltak.
A magyar írók szerények, s szívesen fogadnak tanácsot is, még tanítást is. Solohovtól ezelőtt volt mit tanulni, reméljük, ezután is lesz. De mit szóljunk ehhez a nyilatkozatához? Mit szóljunk ahhoz a gondolatkapcsoláshoz, hogy Rákosiék ellen bátran felszólalhatunk ugyan, de az ellenforradalom ellen nem tiltakozunk? Mi következik ebből a formulából? Ha bátrak vagyunk, s mégsem tiltakoztunk a reakció ellen, annak csak egy oka lehetett: hogy rokonszenveztünk vele, s támogattuk. Nincs ez kimondva, de a nyilatkozat szövegéből ez következik. Én itt, erről a helyről valamennyi magyar író nevében tiltakozom ez ellen a vajmi kevés felelősségérzésre valló ítélet ellen. Nemcsak igazságtalannak bélyegzem meg, de ízlésemet s erkölcsi egyensúlyomat is sérti, hogy egy nagyhatalom író képviselője mondja ezt az ítéletet egy kis nemzet írói fölött, épp egy olyan történelmi pillanatban, amikor ha másért nem, okosságból is, lovagiasságból is a legnagyobb tapintattal kellene bánnia nemzeti önérzetünkkel.
Az igazságra való törekvés, az igazság fáradhatatlan kutatása az író legnemesebb hagyománya. Kérdem Solohovtól, vajon nem gondolt-e arra, hogy más oka is lehet annak, hogy a magyar írók bátorsága nem vonult hadba az ellenforradalom ellen? Talán egyszerűen az, hogy nem volt ellenforradalom, amely ellen küzdenie kellett volna? Ellenforradalom abban az értelemben, ahogy a hivatalos politika megfogalmazza, s átminősíti az október 23-án kezdődött népi forradalom jellegét. Senki sem vitatja ebben az országban, hogy volt, aki kihasználta, volt, aki visszaélt a forradalommal, hogy külföldön is, belföldön is akadtak, akik a maguk üzletét kötögették a népfelkelés égisze alatt. De az árnak az irányt vajon a szenny szabja-e meg, melyet magával sodor? Nekünk, magyar íróknak egyértelműen az a véleményünk, hogy népünk történelmében, s benne a magyar munkásmozgalmunk legnagyobb, legtisztább s legegységesebb forradalma nyomatott el, kevés államférfiúi bölcsességgel, elhamarkodottan, mielőtt magunknak módunk lett volna kisöpörni a szemetet, s rendet teremteni az országban.
De hogy épp a magyar írótársadalom mennyire felkészült, s milyen érzékenyen felelt minden ellenforradalmi szándék lehetőségére is, a forradalom minden elhajlására, arra bizonyíték a szövetség valamennyi írásbeli, újságbeli és rádión elhangzott hivatalos nyilatkozata, de a szövetség minden tagjának egyéni fellépése is. Mindegyik szinte az unalomig elismétli az íróknak a szocializmus mellett tett hitvallását. Már október 23-án, az ifjúsági tüntetésre küldött kiáltványunkban követeljük (a b. pontban), hogy „határozottan fel kell lépni minden ellenforradalmi szándék és kísérlet ellen”. Ugyanakkor a lengyel írószövetségnek küldött sürgönyünkben biztosítjuk lengyel barátainkat, „hogy elszántan ellene szegülünk mindenfajta restaurációs kísérletnek”. Október 25-én előbb röplapon, majd 26-án újságban követeljük, hogy minden üzemben válasszanak munkástanácsokat. Három nappal később, október 29-én a Népszavában jelenik meg az írószövetség, a Szakszervezetek s a Forradalmi Diákbizottság közös kiáltványa, mely a rend helyreállítását követeli, s e célból fegyveres munkás-nemzetőrségek felállítását. Ugyanaznap a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának felhívásának keretében az írószövetség tízpontos követeléseinek 4. pontjában bejelenti, hogy „gyárat, földet tőkéseknek, földbirtokosoknak vissza nem adunk. Az üzemek igazgatását munkástanácsokra kell ruházni.”
November 1-jén az írószövetség nevében az elnökség nyolc tagja a rádióban, majd másnap a lapokban nyilatkozatot tesz közzé. „A nép ne az utcán ítélkezzék, hanem a tárgyalóteremben” – mondja a nyilatkozat. „Felszólítunk mindenkit, hogy a vétkeseket bántatlanul adja át a nemzetőrség vagy a honvédség járőreinek. A személyi bosszú méltatlan hozzánk… Kötelességünk, hogy őrködjünk a forradalom tisztaságán.” November 2-án az Irodalmi Újság közli egy felhívásomat, mely előzőleg a rádióban is elhangzott. „Nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevésé” – mondom. „Aki bűnös volt, azt bíróság elé kell állítani. De a tévedőket ne kínozzák, mert ne feledjük el, hogy százezren tévedtek, mert megtévesztették őket… Ne folyjék több vér!” Ugyanitt Németh László azon aggódik, vajon a nemzet szent felindulásában nem hallgat-e majd a bosszúvágy sugalmazóira, s az új pozíciók felé csörtetők nem csinálnak-e majd – egy későbbi időpontban – ellenforradalmat a forradalomból. Az Új Magyarországban jelenik meg ugyancsak Németh Lászlónak ez a mondata: „Nem ismerek olyan magyar írót, gondolkodót, aki a szocializmusnak ellensége lett volna.” Féja Gézától pedig: „Mi nem akarjuk visszaállítani az úri Magyarországot, de Rákosi s Gerő rémuralmát sem.”
Sorolhatnám tovább a példákat, az idézeteket… fölösleges! Solohov nyilván nem ismerte őket. De ha nem ismerte, vajon mi másnak az ismeretében mondta ki marasztaló ítéletét? Mi, írók nem kész politikai sémák szerint formáljuk gondolkodásunkat s világképünket, ez nyilván szovjet író barátainknál sem szokás. Az igazságot kutatjuk, történelmi kérdésekben mindig a nép igazságát. Arra kérem Solohovot, elégítse ki ezt az igazságkereső szükségletét azzal, hogy jöjjön el Magyarországra, s ismerkedjék meg személyes tapasztalatok során népünk harcával és szenvedéseivel, s azzal a szereppel is, melyet mi, írók vállaltunk benne. Meghívásomat abban a jogos feltevésben küldöm, hogy látogatását minden magyar író nemcsak megtiszteltetésnek, de olyan lépésnek, mondhatnám, első lépésnek is tekintené, mellyel a szovjet társadalom a hivatalos kapcsolatokon túl rokonszenvét igyekeznék kifejezni népünk iránt.
Kedves barátaim, a most meginduló vita előtt is erre kérek mindenkit: a történelmi igazság kutatására. Az elmúlt esztendőkben a megpróbáltatások egyesítettek, ma sincs okunk vígasságra. A nyomás, mely alatt állunk, szorítson bennünket nemességre és méltóságra. S ne feledjük el, hogy attól nőttünk, hogy a nemzet megnőtt bennünk. A munkásságnak, az értelmiségnek, talán még a parasztságnak is ma bennünk van bizalma, s az a megdöbbentő s felemelő helyzet állt elő, hogy az ország ma tőlünk kér tanácsot, útmutatást, s bennünket tekint szellemi vezetőinek, akár akarjuk, akár nem. Minden kimondott s leírt szavunkat ez a felelősség ellenőrizze! Ne féljünk attól, hogy szembenézzünk a tényekkel, s megállapítsuk, hogy a nemzet egy nagy tragikus korszakába ért, mely attól válik még komorabbá, hogy nemrég csak egy lépés választotta el egy boldogabb kor ígéretétől. De hitünket se veszítsük el magunkban s a nemzet életerejében. Dolgozzunk, barátaim, folytassuk mesterségünket, ha másként nem lehet, az íróasztalfiók számára. Szenvedélyünk mellől ne maradjon el a bölcsesség, sértődöttségünket mérsékelje felelősségünk a jövőért. Dolgozzunk, barátaim, jobban s becsületesebben, mint valaha!
Forrás: Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958. Múzsák kiadó
