„Egyszerűen felperzselik a falat, amelyre fölakasztották őket!” – írta Émile Zola író Édouard Manet festészetéről 1865-ben. Édouard Manet francia festő, a modern piktúra nagy alakja száznyolcvan éve, 1832. január 23-án született Párizsban.
Édouard Manet nem volt drámai túlzásokkal bíró, heroikus jelenség, mint Delacroix és Courbet, sem kísérletező racionalista, mint Ingres és Monet és tragikus hős sem volt, mint Cézanne és Van Gogh. Életének és karakterének nem voltak sem kiemelkedően nagyszerű, sem könnyfakasztóan tragikus vonásai, sőt még anekdotikus epizódjai is alig, mindennek ellenére Manet egyszerűen a nagybetűs Manet volt.
Intellektuális, szociális, morális és érzelmi állásfoglalása egyaránt polgári volt, személyes életének attitűdje nem különbözött a második császárság és a harmadik köztársaság párizsi burzsoáziájának életjellegétől. De a többé-kevésbé közönyös emberi élet szürke háttere előtt annál élesebben tolul előtérbe az egyén pszichikus anyaga helyett annak produkciója, a művészi oeuvre.
Édouard Manet rossz tanuló volt, egyedül a rajzórák iránt mutatott érdeklődést. Minisztériumi tisztviselő apja jogra akarta küldeni, ám ő inkább egy hajóra szegődött. 1850-ben szülei engedtek neki, s Thomas Couture akadémikus festő tanítványa lett. Felfogásuk igen különbözött, de Manet sokat tanult tőle a rajz elemeiről és a festés technikájáról. 1856-ban nyitotta műtermét, emellett a Louvre-ban Tiziano, Velázquez és Goya festményeit másolta, majd utazásokat tett Hollandiában, Németországban és Itáliában.
Az egyik új tényező, amely Manet stílusának és művészetének átalakulására hatással volt, a látás és a forma autonóm fejlődése folytán jutott szerephez: a fény. Minden festői forma adású festménynek, a barokknak éppúgy, mint Manet korai művészetének szükségszerűen el kellett jutnia a festői látás leglényegesebb tényezője, a fény szerepének és jelentőségének felismeréséhez és ezen keresztül az ábrázolásához. Ez nem egyéni eredmény, hanem szükségszerű, logikus optikai következmény.
Jelentős korai képe lett a Charles Baudliaire szeretőjéről, Lola de Valence-ről, egy spanyol táncosnőről festett egész alakos portréja. Noha a közönségnek tetszett, a kép derűs és elven színvilága megbotránkozást keltett a Salonban. 1862-ben Lola de Valence portréjáról és néhány korábbi festményéről rézkarcolatokat készített, ezzel indult grafikusi pályafutása. Lola de Valence című képéről Baudelaire írt verset, a költőt többször lerajzolta, a budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi a Baudelaire szeretője című képét.
A Salon 1863-ban visszadobta a Reggeli a szabadban című festményt, így a korszakos művet a Visszautasítottak Szalonja mutatta be. Egy erdei tisztáson, folyópart közelében egy csoport van, két meglehetősen felöltözött úriember társalog nagyon komolyan, s két hölgy, az egyik teljesen mezítelenül ül az előtérben, a másik fehér ruhában hajlong a háttérben lévő patakban. A kép bal alsó sarkában kalácsból, gyümölcsökből egy csendélet van összeállítva. Bár a képet Giorgione és Raffaello ihlette, a két felöltözött férfi és a meztelen nő együttese óriási botrányt kavart. A közönség nem értette a hármuk közötti kapcsolatot, miként azt sem, mi a meztelenség funkciója, s hogy életkép-e, vagy allegória a festmény.
Az 1860-as években több festői műfajban kipróbálja magát, csendéleteket, tájképeket, portrékat, aktokat és az élet számos jelenetét festette meg. Manet 1863-ban megnősült, majd barátja, Degas példájára lóversenyre kezdett járni, ez ihlette A longchamp-i versenyt. Majd ismét Ismét megbotránkoztatta a Salon zsűrijét, amikor kiállításra nyújtotta be az ő saját Vénuszát, az ugyancsak 1863-ban festett Olympiát.
Az Olympia aktmodellje ugyanaz a Victorine Meurend volt, akiről a Reggeli a szabadban című kép előterében ülő mezítelen hölgyét mintázta. Az Olympia egy kurtizánt ábrázol az ágyán mezítelenül, amint éppen egy nagyon szép virágcsokrot hoz számára néger szolgálónője. 1865-ben mind a közönség, mind a kritikusok fel voltak háborodva, a közönség az „erkölcstelenség” miatt, a kritikusok pedig „szakmai” kifogásokat kerestek. Egyedül Charles Baudelaire-nak és Émile Zolának volt bátorsága megvédeni a képet, sőt, Zola még ezt a kijelentést is megkockáztatta: “a sors a Louvre-ban jelölte ki helyét”.
1864-ben a négy barát kiköltözött a fontainebleau-i erdőbe, ahol a szabad természetet festették. Édouard Manet 1863-as Reggeli a szabadban című képe pedig megmutatta, hogy a festészetet a valóság megfigyelése révén lehet megújítani, így Manet lett az új irányzat vezére. A fiatal nemzedék legismertebb képviselőire, akik az élethez közelebbi művészetet képzeltek el (Auguste Renoir, Alfred Sisley, Camille Pissarro és Claude Monet), jelentősen hatott Édouard Manet művészete, akit vezérüknek tekintettek az impresszionisták, bár ő művészeti elveikkel nem értett egyet, náluk zártabb, hagyományosabb kompozíciós elképzelései voltak.
Tíz év kellett, amíg a mozgalom kiformálódott, az impresszionisták 1874-ben rendezték első közös kiállításukat.
„Ismeretes, hogy milyen hatást váltanak ki Édouard Manet munkái a Szalonban. Egyszerűen fölperzselik a falat, amelyre fölakasztották őket! És körülöttük ott díszelegnek a divatos művész-cukrászok édességei, a kandiscukor fák és a kalácstészta házak… Édouard Manet-nak már ki van jelölve a helye a Louvre-ban, akárcsak Courbet-nak, akárcsak minden szenvedélyes és hajthatatlan temperamentumú művésznek …” (Zola, 1865)
Az 1870-es évektől festészete elfogadottá vált, Émile Zolát megragadta Manet realizmusa, írásai a képek provokáló jellegét emelik ki. Manet megfestette Zola arcképét, ezen az Olympia is látszik. Az 1870-71-es porosz-francia háborúban hadnagyként jelen volt Párizs ostrománál, s bár műtermét szétdúlták, képeit sikerült megmentenie.
1874-től évekig együtt dolgozott Claude Monet-val a Szajna partján. Ez Manet impresszionista korszaka, a Csónakban, az Argenteuil és a Monet csónakban című alkotások a plen air modorában készültek, a képek kivágása újszerű és meghökkentő. Manet független festő maradt, mint igazi impresszionista; a “modern élet” jobban érdekelte, mint szabadban tett festői próbálkozásai; ezekkel felhagyott az olyan művek kedvéért, amelyek közelebb álltak művészi elképzeléseihez és vérmérsékletéhez. Manet jóban volt a többi impresszionistával, mégsem vett részt kiállításaikon, képeit a Salonnak küldte.
„Lehet, hogy e magasztaló sorok íróját éppúgy ki fogják nevetni, mint ahogy kinevették a festőt. Az idő mindkettőnkért bosszút áll majd. Mert van egy örök igazság, s ez az alapja kritikusi működésemnek: kizárólag az igazi temperamentumok élik túl a múló korszakokat, és ők uralkodnak rajtuk. Lehetetlen – értik? lehetetlen –, hogy Édouard Manet előbb-utóbb ne győzzön, és el ne tiporja az őt környező satnya és középszerű festőcskéket.” Zola, 1856
A La Vie Moderne folyóirat 1880-ban kiállítást rendezett Manet műveiből, a Salon 1882-ben mutatta be A Folies-Bergeres bárja című, utolsó nagy művét. Manet-t ekkor már szifilisz és lábszárfekély kínozta, bal lábát amputálni kellett, s jobbára csendéleteket festett. 1883. április 30-án bekövetkezett halála után egy évvel az École des Beaux Arts Manet-kiállításán műveit Zola mutatta be.
Életútja a zseniális művészek szokványos sorsa: képeit, művészi törekvéseit évtizedekig teljes meg nem értés fogadta. Életműve átmenet Courbet realizmusa és az impresszionizmus között, saját korát és annak eseményeit festette, a megszépítetlen és erkölcsi tanulság nélküli valóságot. Festészete nem a pillanatnyi látványt rögzíti, nem is utánoz, a megismerés révén ábrázol. A klasszikusok formai zártságát megtartva mutatta be környezetét, a nagyvárosi életet.
