Eltüzelhető a múlt?

Művész legyen a talpán, aki a Máglya komplexitását képes egy zsebkendőnyi térbe zsúfolni úgy, hogy az előadás a regényt nem ismerők számára is élvezhető legyen.

A Máglya a Vígszínházban

A Vígszínház nekirugaszkodott, hogy megszólaltassa Dragomán György sikeres regényét. Kockázatos vállalkozás, mint minden regényadaptáció. Az izgalmas – bár számomra egyelőre ismeretlen – epikus matéria a Házi Színpadon vállalható előadás lett, bár a fonál néha kicsúszott a kezemből.

Annyi persze a művet nem ismerő számára is tudható, és a dramatizált változatból is egyértelmű, hogy a Máglya a román kommunista diktatúra posztlúdiumában játszódik. Véres események árán ér véget a szörnyű elnyomás, a „Kárpátok géniusza” és felesége halott, a forradalom után a szocialista blokk legzártabb barakkajtajáról lepattannak a vaslakatok. Az elfojtás, a rettegés évtizedeit hirtelen felszakadó boldogságroham követi, az eufória mámora mindenkit elragad. Aztán olyan sebesen el is illan, mint ahogy jött, a múlt ólomsúlya, a kínzó kérdések azonban nem távoznak vele együtt: tovább lappanganak minden elvétett szóban, összetépett levélben és elhibázott életben.

A tizenhárom éves, elárvult Emmát a szülők autóbalesete után a nagymama neveli, akinek alakját férje valószínűsíthető besúgói múltja miatt vészterhes aura veszi körbe. Emmával az történik, ami korabeli kamaszlányokkal a posztkommunista államokon kívül a világon mindenhol szokott: küzd saját félszegségével, az új osztály ellenséges hangulatával, a perifériára szorulással, bulizik, sportol, barátnőzik, felfedezi a testét, a viszonzatlan szerelmet, a fiúkat. A közelmúlt történelmi traumái és a sivárságba fulladó kelet-európai kilencvenes évek egy-egy jelenet végszavából, vagy csak néhány mondatból kacsintanak ki ránk: az állambiztonság árnyéka, a márciuskának (román néphagyományhoz köthető tárgy) hitt, kabátra tűzött ajándékba kódolt zsidózás, az intravénás droghasználat, a szülői sorsok, a forradalomban kivérzett fiatal életek. Feldolgozható a múlt? Hogyan tudunk vele együtt élni, miképpen lehetséges ekkora árnyékfoltok alatt felnőni? Művész legyen a talpán, aki a Máglya komplexitását képes egy zsebkendőnyi térbe zsúfolni úgy, hogy az előadás a regényt nem ismerők számára is élvezhető legyen. A végeredmény nem lett makulátlan, mégis karizmatikus és intelligens másfél óra az, amit a Házi Színpadon látunk. 

Ha a szem nem lakik jól, a rendező a nézői intellektusban és képzeletben bízhat. A német Armin Petras egy jókora homokozóban ágyazza meg Emma és a többiek életterét. Homokozó: az önfeledt gyerekkor, a játék, az építkezés helyszíne. De a rombolásé, a szubverzióé, az elvakításé is, hiszen homokvárat pusztíthatunk benne, teleszórhatjuk a másik szemét, sőt temethetünk is a segítségével, ha szükséges. A játszótéri homokozó a gyerek kedvence, de a társadalom pontos modellje is, felfogható kíméletlen csaták, dominanciaharcok, farkastörvények színhelyeként. Ez a homokmező a kilencvenes évek elejének Romániája: puha, porhanyós és szúr, ha a szemünkbe kerül.

Petras belöki az előadást az első percben, és aztán tolja az egészet majdnem a legvégéig. Ebben a vállalkozásban hatalmas segítséget kapott a két főszereplőtől. A Máglya összes szerepét két színésznő, Kopek Janka és Puzsa Patrícia viszi ki a játszótérre. Dramaturgiai ikrek, bár nagyon különböző típusok. Felváltva alakítják Emmát, játszanak felnőtt és gyerek, férfi és női karaktereket, sőt időnként széthasadnak a szerepek, és jut belőle néhány vonás mindkettőjüknek. Hol egymást támogatva játszanak, hol szimultán, hol egymás ellen. Persze nem mindig világos, mikor miért forrnak egybe vagy válnak szét, de nem baj, ha későbbre is marad gondolkodnivaló – ha nem találunk megoldást, túléljük. Az már egy kicsit nagyobb gond, hogy a történet bizonyos pontjait balladai homály fedi, s vagy az az érzésünk, hogy épp egy fontos kapcsolóelemnél méláztunk el pár percre, vagy nem vagyunk elég okosak, hogy helyesen olvassunk a sorok között. Például: a könyvből vajon kiderül, mi lesz Emma szerelmének, Péternek a sorsa? Vagy ott is az a szerzői döntés, hogy a befogadónak ezt nem szükséges tudni?

Kopek és Puzsa mozgása, beszédtempója, az előadás egész dramaturgiája a meghittnek ígérkező tér ellenére szinte nyaktörő iramot diktál. A színészi energia kifogyhatatlan, mindketten egyik jelenetből a másikba vetik magukat, időt sem hagyva a nézőknek, hogy a korábbi színpadi történéseket feldolgozzák. A drámai pillanatok szintén pörgősek, akárcsak a könnyed, intim szegmensek: gejzírkitöréshez hasonlatos például az egyik legkedvesebb betét, Péter bohózatba illően túllelkesített udvarlásjelenete, melynek során Kopek százszor rohangálja körbe a teret – érdekes módon a közönség területét nem használja ki, pedig logikus lenne -, jelezve, hogy legszívesebben az egész világot szerelmének ajándékozná.

Ettől a gyorsvágtától nem válik unalmassá a darab, és valószínűleg a lassítás, hőkölés okán bontják le időnként a szereplők a negyedik falat, vetik le a sűrűn cserélgetett jelmezt és elegyednek – egyoldalú – beszélgetésbe a közönséggel. A civil kiszólások a nézőtér felé az előadás játék mivoltát is hangsúlyozzák, és rejtenek néhány kisebb humorpatront, de többnyire erőltetettek, mosolygás helyett zavarba ejtenek, hatásfokuk inkább kellemetlen, mint szellemes. Ugyanígy a lezárás sem sikerült igazán, a Máglya úgy ér véget, hogy alig vesszük észre, a nagymama drámai vallomása és a végére biggyesztett példázat sem hatol zsigerekig. Pedig – van egy olyan érzésem – prózában ez lehet a tetőpont.

Kopek és Puzsa teljesítménye mindenesetre lehengerlő, igazi érzelmi és fizikai megpróbáltatás. Az előadás gyors folyású áramában mind a két színész csillagos ötösre vizsgázik: a katarzis elmaradása igazán nem rajtuk múlott.

Hegedüs Barbara