„Elővettem a szenet, nagyobb papírokat, és hónapokig mást sem csináltam, csak a szentendrei dombokat rajzoltam.” Barcsay Jenő a magyar konstruktív-geometrikus művészet legjelentősebb egyénisége volt, akinek számos művészeti könyvet és művet köszönhetünk.
Barcsay Jenő a huszadik századi magyar művészet messze kimagasló alakja, hat évtizeden át erkölcsi és szakmai mércéje, közvetve és közvetlenül generációk meghatározó mestere. Családot nem alapított, gyermekei nem voltak, privát életéről említésre méltót nem jegyeztek fel. Rózsa Gyula Barcsay Jenő című életrajzában olvasható, hogy a művész csak a hivatásának élt, személyes históriája olyannyira egy, a közösségnek alkotó festő históriája, hogy nem találni egyebet benne, mint műveket, utazásokat, kiállításokat, ösztöndíjakat, megbízásokat és elismeréseket.
Monet, Pissarro, Cézanne útján
Barcsay Jenő Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Erdélyben, a Kolozs megyei Katonán (ma: Catina) született 1900. január 14-én egy erdélyi fejedelemcsalád leszármazottjaként, a 25 éve, 1988. április 2-án hunyt el Budapesten. Zenésznek készült, tanítói és kántori oklevelet szerzett, közben rajzolt, akvarelleket készített és gipszfigurákat másolt.
1919-ben Magyarországra jött és beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol Bottka Miklós, Vaszary János és Rudnay Gyula voltak a mesterei. Tanárai közül Lyka Károly művészettörténész tett még rá nagy hatást. 1924-ben végzett, ezután mint művésznövendék két évig a főiskolán maradt. Sikerrel szerepelt a Szinyei Társaság által szervezett Fiatalok Kiállításán a Tavaszi Szalonban. 1925 és 1928 között a nyarak egy részét a Hódmezővásárhely melletti Mártélyon és Makón töltötte, ekkor mélyült el vonzalma az alföldi táj iránt.
1926-ban egyéves állami ösztöndíjjal Párizsba utazott, ahol a kubista Braque és mások mellett leginkább Matisse és az impresszionisták (Monet, Pissarro, Cézanne) gyakoroltak rá nagy hatást. Az ösztöndíjas időszaka második felét Olaszországban töltötte, s e látogatás életre szóló élménnyel látta el. 1929-ben sikerrel pályázta meg ismét az ösztöndíjat, ekkor megint Párizsban dolgozott.
A szentendrei társaság
1929-ben csatlakozott a Szentendrei Festők Társaságához, a nyarakat rendszeresen Szentendrén töltötte, majd haláláig felváltva itt és a fővárosban élt. 1934-ben lett tagja a Képzőművészek Új Társaságának (KUT), 1938-ban pedig a Szinyei Társaságnak. A Kettős portré kép festője, Bánóvszky Miklós a képen szereplő Paizs Goebel Jenő a szentendrei művésztelep (1926) alapító tagjai közé tartoznak. Barcsay Jenő csak 1929-ben érkezik a telepre, és rögtön barátságot köt Paizs Goebel Jenővel. Bár művészetük igen eltérő sajátosságokat mutat, kölcsönösen tisztelték egymást. „De Goebel is nagyon kedves, jó kolléga volt, nem csak az egyénisége, hanem elsősorban a tehetsége vonzott engem” – írja Barcsay visszaemlékezésében.
1931-től 1945-ig a Fővárosi Iparostanonc Iskolában tanított könyvelést, matematikát, géptant és irodalmat a pék-, fodrász-, géptechnikus tanulóknak, a pénzből függetleníteni tudta magát. A háború alatt többször is behívót kapott, de frontszolgálatra nem került. 1945-ben Krocsák Emil ajánlására Szőnyi István a Magyar Képzőművészeti Főiskolára hívta, ahol az anatómia és a szemléleti látszattan (tárgyábrázolás) tanára lett. Itt tanított egészen nyugdíjazásáig, halála után a tanintézetben termet neveztek el róla.
Barcsay festészetének korai szakaszát komor, a fény-árnyék hatásokra épülő ábrázolásmód jellemzi, viszont párizsi és olaszországi élményei gyökeresen átalakították látásmódját. 1929-től a főként Szentendréről és a környező tájról készített művein alakította ki sajátos stílusát, mely a konstruktivizmus egyfajta magyar változata. Lényegre törő szemléletét a szerkezeti vonalak hangsúlyozása, a tér és a forma problémáinak következetes kutatása, konstruktivista elven szerkesztett képi rend jellemzi. Művészetében a geometrikus módon absztrahált kompozíciók, konstruktivista tájképek és figurális ábrázolások egymást áthatva, egymással párhuzamosan jelennek meg. (Szentendrei táj 1933, Dombos táj 1934, Parasztudvar 1934).
1938-tól erősen közeledett a nonfiguratív konstruktívizmushoz, témái a tájképről az utcaképre és a csendéletre tevődtek át. A festészet mellett jelentős grafikai munkássága és kiemelkedőek mozaikjai is. 1949-ben hatalmas mozaikterve vezette be új stílusát: a tárgyak, a tér és az emberi test szerkezeti problémáinak kutatásával foglalkozott. Kisméretű és monumentális hatású táblaképeket festett, mozaik-faliképeket készített: nevéhez fűződik a pesti Hevesi Sándor téri színház és a Miskolci Egyetem díszítése.
Számos könyvet állított össze: a Művészeti anatómia (1953), az Ember és drapéria (1958), a Forma és tér (1966) című kötetei külföldön is elismerést arattak, s számos egyetemen máig kötelező tananyagnak számítanak. Az Új Írás című folyóirat 1977-ben közölte önéletrajzi írását Munkám, sorsom, emlékeim címmel.
Barcsay Jenő művészetét 1938-ban Zichy Mihály grafikai díjjal, 1955-ben Tornyai-éremmel, 1967-ben Pro Arte-díjjal, 1983-ban SZOT-díjjal jutalmazták. 1954-ben és 1985-ben megkapta a Kossuth-díjat, 1970-ben a II. Nemzetközi Festészeti Fesztivál díját. 1964-ben lett érdemes művész, 1969-ben kiváló művész.
A magyar konstruktív-geometrikus művészet legjelentősebb egyénisége élete utolsó éveiben gerinc- és ízületi betegség miatt nehezen dolgozott, de az ecsetet nem tette le. 88 évesen érte a halál.
