„Hiszen a művésznek is az a legnagyobb dicsérete, ha elmerülünk az alkotásában, és megfeledkezünk az alkotóról.” Friedrich Schillert, a világirodalom egyik óriását tartják a legjelentősebb német drámaírónak, továbbá barátja, Goethe mellett a weimari klasszikusok legfontosabb képviselőjének.
Johann Christoph Friedrich von Schiller 1759. november 10-én született. A württembergi herceg, aki apját alkalmazta, a tehetséges fiút 14 évesen katonaiskolába parancsolta. Schiller nyolc évet töltött el a gyűlölt intézményben, ahol gyakran testileg is bántalmazták, s végül 1780-ban katonaorvosként szabadult. A diákévek kisszerű zsarnoksága, a hatalom való élés és visszaélés később munkásságának alapvető témája lett.
Első drámája, a bénító társadalmi konvenciókat, a magas körök romlottságát ostorozó A Haramiák 1782-ben, igaz kissé tompított formában került színre. A premiert a német színház fordulópontjának tartják, a szerző azonban nem élvezhette a sikert: mivel engedély nélkül jelent meg a bemutatón, a herceg elzáratta s az írástól is eltiltotta. Schiller a Fiesco kéziratával Mannheimbe szökött, itt azonban féltek a hercegtől, darabját nem fogadták el, így végül a türingiai Bauerbachban lelt menedékre.
„Érthetően beszélek, ahogy szoktam! Kegyes engedelmével! Excellenciád rendelkezik az ország dolgával! De ez itt az én szobám! Ha folyamodványt nyújtok be excellenciádnak, majd kifejezem legmélyebb tiszteletemet, de a faragatlan vendéget kihajítom az ajtón… kegyes engedelmével!” (Ármány és szerelem (1784), Ford.: Vas István)
Itt írta az Ármány és szerelmet, az előkelő ifjú és a polgárlány szerelmét tárgyaló, a feudális jogrend és a társadalmi rendszer elleni lázadó darabot sokáig nem merték előadni, sok helyen betiltották. Schiller 1783-ban állást kapott a mannheimi színháznál, de két év múlva menesztették, malária kínozta, s úszott az adósságokban. Szorult helyzetéből lipcsei tisztelői segítették ki, ekkor született Don Carlos című drámája. Ebben az öregedő apa és fia nemcsak szerelmi vetélytársak, hanem a haladás a szabadság kérdése kapcsán is összeütköznek, s végül minden nemes érzelmet és törekvést eltipor a gonoszságot megtestesítő inkvizíció.
FRIEDRICH SCHILLER: DON CARLOS
(részlet)
Bár az ajkamon
Lebegne az ezer meg ezer ember
Ékesszólása, ki most, e nagy órán
Velem van itt, s lánggá lobbantaná
E szemek sugarát! – Mondjon le a
Természetellenes bálványozásról,
Mely elpusztít bennünket. Ó, legyen
Szemünkben az öröknek és igaznak
Példája. Még halandónak soha
Ilyen szent célra nem volt ennyije.
Hisz Európa minden királya hódol
A spanyol névnek. Járjon ön előttük:
E kéz egy tollvonása – és a földet
Újjáteremti. Adja meg nekünk
A gondolat szabadságát.
(Fordító: Vas István)
Schiller barátjának, Körnernek írta Az örömhöz című ódáját, amely később Beethoven IX. szimfóniájában nyert zenei formát. 1787-ben Weimarba ment, ahol megismerkedett Herderrel, a Humboldt-fivérekkel, majd az Itáliából hazatérő Goethével. A költőfejedelemnek eleinte nem tetszett a paróka nélküli, poros csizmás, dohányzó ifjú, sokáig hűvös viszonyuk csak 1794-ben oldódott, a következő tíz évben vitatkozva és együttműködve segítették egymást. Megmutatta, hogy ő kora legjobb történettudósa, a nagy összefüggések kutatója, az „oknyomozó történet” módszerének kidolgozója. Történelmi drámáihoz elmélyült kutatásokat folytatott.
Schiller 1790-ben megnősült, házasságából négy gyermeke született, de egészsége megrendült, súlyosbodott tüdőbaja. Kant hatására esztétikai dolgozatokat írt az alkotás természetéről, társadalmi és erkölcsi szerepéről. Lírai műveiben is a filozófiai tanulmányok hatása érződik, ekkor születtek A harang című elbeszélő költeménye és népszerű balladái is. Drámaírói munkásságának csúcspontja a Wallenstein, amelynek főhőse, a német-római birodalmi hadak fővezére a harmincéves háborúban mérlegeli: kössön-e békét az ellenséggel, hogy megszerezhesse a birodalmat. Az idővel versenyt futva született utolsó négy drámája, köztük a ma is sokat játszott Stuart Mária és a Tell Vilmos.
Schiller fiatalon, 46 évesen, 1805. május 9-én Weimarban halt meg, Demetrius című drámájának alkotása közben. Sokáig azt feltételezték, hogy tüdőbaj végzett vele, újabb kutatások szerint azonban elképzelhető, hogy ólommérgezés. Tömegsírba temették, így az sem világos, valóban az ő koponyáját őrzik-e Weimarban. Goethével folytatott levelezését bloggá alakította át egy német újságíró, aki „reális időben” publikálta az interneten az ezernél is több iratot.
„De megparancsolhatja-e saját szívének, hogy büszkén és hevesen dobogjon, feleletül a másik szív büszkeségére és hevességére? Kicsiholhat-e meddő agyából egyetlen nemes érzést? Minden érzéki beteljesülés hiábavaló, mikor a szívem éhesen sorvad. Minek oda a nemesebb érzelem, ahol csak testi szomjúságot kell eloltani?” (Friedrich Schiller: Ármány és szerelem)
„Sokan mondották, hogy túldolgozta magát, azt is mondták, hogy a túl kevés pihenővel – írja Hegedűs Géza -, a túl lángoló szerelmekkel, amelyek legnagyobb lángolása házassága volt, az itallal, a dohányzással elherdálta az életét. De az is igaz, hogy fiatal korától baj volt a tüdejével, s ezzel sohase törődött. – Az is igaz, hogy 46 év még nem öregkor, hanem amíg élt, nagyon is tartalmas élet volt ez. Nem elherdálta, hanem az emberiségnek, az örökkévalóságnak adta gazdag életét.”
