„Szeret – ismétli meg gúnyosan a könyvesboltos. – Mi lenne, ha azt kérdezné, mit nem szeretek?” Nélkülözhetetlen olvasmány azoknak, akiknek a könyvek a legjobb barátai és azoknak, akik hisznek abban, hogy „Senki sem különálló sziget”. Gabrielle Zevin könyvén nem szégyen egyszerre nevetni és sírni.
Gabrielle Zevin új könyve, az Egy könyvmoly regényes élete, ami idén felkerült a The New York Times és az Amazon bestsellerlistájára is. A kötet mindenkinek szól, aki szereti a könyveket: a főszereplő egy könyvesboltos, akinek az élete váratlan fordulatot vesz: meghal a felesége, a könyvesboltjának a forgalma csökkenni kezd, ráadásul elveszíti az egyik féltve őrzött kincsét is. Ebből a helyzetből kell talpra állnia és tovább lépnie, a regény pedig a borús felütése ellenére egy végtelenül szerethető, emlékezetes olvasmánnyá válik a végére.
A. J. Fikry, a kiégett könyvesboltos nehéz éveket tudhat maga mögött: meghalt a felesége; az üzlete rosszabbul megy, mint valaha; ráadásul ellopták tőle legnagyobb értékét is, egy Poe verseket tartalmazó ritka kötetet. Idővel elfordul az emberektől, és még a könyvei sem nyújtanak számára vigaszt, mert a rohamosan változó világra emlékeztetik. Egy váratlan esemény folytán viszont kénytelen lesz újrakezdeni az életét, mert egy kislányról is gondoskodnia kell. A mogorva és életunt férfi hamarosan más szemmel néz a világra, igaz barátokra lel, újra szerelmes lesz, a könyvesboltja pedig a kisváros nyüzsgő központjává alakul át.
Gabrielle Zevin jó humorérzékkel megírt, varázslatos regénye tisztelgés a könyvek világa előtt, szerelmeslevél arról, miért szeretünk olvasni és miért zárunk bizonyos embereket a szívünkbe. Nélkülözhetetlen olvasmány azoknak, akiknek a könyvek a legjobb barátai és azoknak, akik hisznek abban, hogy „Senki sem különálló sziget”.
Gabrielle Zevin: Egy könyvmoly regényes élete
(Részlet a regényből)
Jer, kedvesem,
imádjuk egymást,
amíg még vagy
te és vagyok én.
– RUMI
Első rész
Az ártatlan bárány
1953/Roald Dahl
A feleség egy lefagyasztott báránycombbal üti agyon a férjet, majd a rendőröknek szolgálja fel a gyilkos „fegyvert”. Dahl menüje asztalra való, bár Lambiase szerint egy igazi háziasszony nem így készítené el a báránycombot. Ki sem olvasztotta, nem fűszerezte meg, és nem pácolta be. Így elég rágós lenne, és nem is lehetne jól átsütni, nem? Nem sokat értek a főzéshez (vagy a bűnügyekhez), de ha valaki elgondolkozik ezen a kis apróságon, könnyen megfejtheti a rejtélyt.
A fenntartásaim ellenére szeretem ezt a történetet, mert egy kislány jut róla eszembe, aki régen odavolt a James és az óriásbarack című gyerekkönyvért, melyet szintén Dahl írt.
– A. J. F.
Amelia Loman a Hyannisből Alice Islandre tartó kompon festi a körmét, és a sárga lakk száradása közben elődje jegyzeteit lapozgatja. „Island Books. Körülbelül 350 000 dollár éves forgalom, legtöbb eladás a nyári hónapok alatt, turistáknak.” Harvey Rhodes összefoglalója. „56 négyzetméternyi eladótér. A tulajon kívül nincs más főállású alkalmazott. Gyerekkönyv alig. Kevés online találat. Nem népszerűsíti magát eléggé. Elsősorban irodalmi műveket árul, ami jó nekünk, de Fikrynek elég sajátos ízlése van, Nic nélkül nem sok remény van arra, hogy közvetlenül is el lehessen neki adni valamit. Az a szerencséje, nincs más könyvesbolt a szigeten.” Amelia ásít egyet – kissé másnapos -, és azon tanakodik, megér-e egyetlen válogatós kisüzlet egy ilyen hosszú utat. Mire megszárad a körme, örök optimizmusa is visszatér: Naná, hogy megéri! Épp a kis válogatós könyvesboltokhoz és az ezeket vezető sajátos emberfélékhez ért a legjobban. Emellett számos adottsággal rendelkezik még: egyszerre több dologgal is tud foglalkozni, ki tudja választani a megfelelő bort a vacsorához (valamint jó szervező, és gondoskodik a becsiccsentett barátairól is), tud bánni a szobanövényekkel, befogadja a kóbor állatokat, és szereti az elveszett ügyeket.
Ahogy szárazföldre lép, megszólal a telefonja. Ismeretlen számról hívják – a barátai közül már senki sem használja telefonálásra a mobilját. Ennek ellenére örül a hívásnak, mert nem szeretne olyan ember lenni, aki azt hiszi, hogy csak az előre megbeszélt és ismert számról érkező hívások hozhatnak jó hírt. Boyd Flanagan van a vonal másik végén, a harmadik online randis katasztrófa, aki csaknem fél évvel ezelőtt elvitte a cirkuszba.
– Pár hete hagytam neked üzenetet – kezdi. – Megkaptad? Amelia közli vele, hogy nemrég munkahelyet váltott, ezért nem volt mindig elérhető.
– Egyébként átgondoltam ezt az egész online ismerkedést is. Hogy jó-e ez nekem egyáltalán.
Boyd meg sem hallja az utolsó szavakat.
– Van kedved találkozni velem? – kérdezi.
Az első randin a cirkusz varázsa egy ideig feledtetni tudta, hogy semmi közös nincs bennük, a vacsora végére azonban fény derült az igazságra. Már akkor is nyilvánvaló lehetett volna, amikor nem tudtak előételt választani, vagy amikor a főfogás elfogyasztása közben Boyd bevallotta, hogy nem szereti a „régi dolgokat” – az antik tárgyakat, a régi házakat, az öreg kutyákat és az idős embereket. Ennek ellenére Amelia a desszertig várt, hogy biztos legyen önmagában. Megkérdezte tőle, melyik könyv volt a legnagyobb hatással az életére. A válasz: A könyvelés alapjai, II. rész.
Amelia most tapintatosan nemet mond, nem szeretne újra találkozni vele.
Boyd kapkodva és össze-vissza veszi a levegőt. A lány aggódik, hogy talán sír is.
– Jól vagy? – érdeklődik.
– Ne legyél ilyen lekezelő.
Amelia tudja, hogy le kellene tennie a telefont, mégsem tesz így. Félig-meddig azt várja, hogy történjen valami. Hát nem azért vannak a rossz randik, hogy elképesztő történeteket lehessen róluk mesélni a barátoknak?
– Ezt most miért mondod?
– Ha nem tűnt volna fel, rég nem hívtalak, Amelia. Találkoztam valaki mással, de az nem jött össze, ezért úgy döntöttem, adok neked egy második esélyt. Vagyis ne hidd, hogy te vagy a nyeregben. Meg kell hagyni, szép a mosolyod, de túl nagyok a fogaid, nagy a segged is, és lehet, hogy úgy bírod a piát, mint huszonöt éves korodban, de már rég nem vagy annyi. Ajándék lónak ne nézd a fogát.
Az ajándék ló sírni kezd.
– Sajnálom, nagyon sajnálom.
– Semmi baj, Boyd.
– Mi bajod van velem? Jó volt a cirkusz, nem? Nem vagyok annyira rémes.
– Lenyűgöző voltál. A cirkusz nagyon eredeti ötlet volt.
– De biztos van valami oka annak, hogy nem kedvelsz. Mondd meg.
Ebben a pillanatban számtalan ok szól Boyd ellen. Amelia kiválasztja az egyiket.
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy egy kiadónál dolgozom, te pedig azt felelted, nem szoktál olvasni?
– Sznob vagy – vélekedik Boyd.
– Néhány dologban igen. Nézd, most dolgozom, mennem kell.
Amelia leteszi a telefont. Nem érdekli, mit mondanak mások a külsejéről, és egyáltalán nem érdekli, mit gondol róla Boyd Flanagan, aki jó ideje nem is kereste. A férfinak most épp Amelia miatt van szerelmi bánata, de a lánynak is okoztak már csalódást.
Harmincegy éves, és úgy gondolja, ilyen idős korára már találkoznia kellett volna valakivel. És mégsem… A derűlátó Amelia szerint jobb egyedül, mint olyasvalakivel, akit teljesen más dolgok érdekelnek. (Így van, ugye?) Az anyja gyakran mondogatja neki, hogy a könyvek miatt nem veszi észre az igazi férfiakat. Ameliát vérig sérti ez a kijelentés, mert úgy hangzik, mintha csak romantikus hősökről szóló könyveket olvasna. Nem bánja, ha néha egy romantikus regény is a kezébe akad, de sokkal szerteágazóbb az ízlése. Imádja Humbert Humbert karakterét, de nem szeretné társnak, barátnak, sőt ismerősnek sem. Ugyanígy van Holden Caulfielddel, valamint Rochester és Darcy urakkal is. Amelia majdnem elsétál a lilára festett viktoriánus házikó előtt, melynek verandája fölött a következő felirat olvasható:
ISLAND BOOKS Alice Island egyetlen szépirodalom-lelőhelye 1999 óta Senki sem különálló sziget. Minden könyv egy világ.
Az üzletben egy tizenéves lányt talál a kasszánál, aki Alice Munro új novelláskötetét olvassa.
– Hogy tetszik? – szólítja meg Amelia, aki imádja Munrót, de csak a szabadsága alatt van ideje olyan könyveket olvasni, melyek nem szerepelnek a listáján.
– A suliba kell – hangzik a válasz, mintha ez mindenre magyarázatot adna.
Amelia elmondja, hogy a Knightley Presstől jött. A lány anélkül, hogy felnézne a könyvből, kelletlenül hátrafelé mutat.
– A. J. az irodájában van.
A folyosón halomban állnak a megjelenésre váró könyvek tiszteletpéldányai és számtalan kefelevonat. Amelián átfut a kétségbeesés ismerős hulláma. A vállára nehezedő táskában olyan könyvek lapulnak, melyek szintén itt fognak kikötni, és még a nála lévő katalógusban szereplő kiadványokon is túl kell adnia. Soha nem hazudik a listán szereplő művekről. Csak akkor mondja, hogy tetszett neki egy könyv, ha ez így is van.
Általában mindig tud valami jót mondani a könyvekről, vagy ha ez nem megy, a borítójukról, vagy ha ez sem állná meg a helyét, az íróról, végső esetben a szerző honlapjáról. És épp ezért fizetnek nekem zsíros összegeket, viccelődik néha magában. 37 000 dollárt keres egy évben, erre jön még a jutalék, de az ő szakmájában manapság ez ismeretlen fogalomnak számít. Amelia már csak karnyújtásnyira van A. J. Fikry irodájának zárt ajtajától, amikor a pulóvere ujja beakad az egyik könyvkupacba. Legalább száz könyv hull a földre megsemmisítő robajjal, az ajtó kinyílik, és A. J. Fikry kérdőn néz a sötétszőke hajú, toronymagas nőre, aki ész nélkül rendezgeti a könyveket.
– Maga meg ki a fene?
– Amelia Loman.
Továbbra is próbálja visszapakolni a könyveket, de a stósz fele megint leborul.
– Hagyja – parancsol rá A. J. – Nem tudja, hol volt a helyük, csak kárt csinál. Kérem, távozzon.
Amelia feláll. Legalább tíz centivel magasabb a férfinál.
– De hát megbeszélésünk van.
– Nem tudok semmi ilyesmiről – utasítja vissza A. J.
– Pedig így van – erősködik Amelia. – Múlt héten küldtem önnek e-mailt a téli listáról. Azt mondta, eljöhetek csütörtök vagy péntek délután. Írtam, hogy csütörtökön jövök.
Csak pársoros leveleket váltottak, de Amelia tudja, hogy a megbeszélés nem a képzelete szüleménye volt.
– Ügynök? Amelia megkönnyebbülve bólint.
– Melyik kiadótól is jött?
– A Knightley-tól.
– Eddig mindig Harvey Rhodest küldték – felel A. J. – Amikor megkeresett, azt hittem, Harvey asszisztense vagy ilyesmi.
– Harvey helyett jöttem.
A. J. nagyot sóhajt.
– Melyik cég csábította el Harveyt? Harvey már nem él. Amelia visszafogja magát, és nem süti el azt a viccet, hogy a túlvilág egy munkahely, Harvey pedig egy új alkalmazott.
– Meghalt – feleli szenvtelenül. – Azt hittem, hallotta.
Amelia legtöbb ügyfele értesült róla. Harvey legendának számított, már amennyire egy ügynök az lehet.
– Az ABA-hírlevélben volt a nekrológja, és talán megjelent egy a Publishers Weeklyben is – mondja szinte bocsánatkérően.
– Nem igazán követem a kiadói híreket – felel A. J. Leveszi vastag szemüvegét, majd sokáig szöszmötöl a keret törölgetésével.
– Sajnálom, ha ez most megrázta önt.
Amelia a férfi vállára teszi a kezét, de az elhúzódik tőle.
– Mit érdekel engem! Alig ismertem. Évente háromszor találkoztunk. Ettől még nem mondanám a barátomnak. És akárhányszor találkoztunk, mindig próbált rám sózni valamit. Nem voltunk barátok.
Amelia tudja, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom a téli lista népszerűsítésére. Fel kellene ajánlania, hogy visszajön máskor. De aztán eszébe jut, hogy két órát vezetett, hogy Hyannisbe érjen, és majdnem másfél órán keresztül ült a kompon, amely egyébként is ritkábban jár novembertől.
– Ha már itt vagyok – vág bele Amelia -, mit szólna, ha megnéznénk a Knightley téli megjelenéseit?
A. J. irodája nem nagyobb egy kis lyuknál. Nincsenek ablakai, nincsenek festmények a falon, fényképek az asztalon, semmi csecsebecse, semmi figyelemelterelés. Ehelyett tele van könyvekkel, vannak benne olcsó, garázsba való fémpolcok, egy iratszekrény és egy ősrégi, valószínűleg még huszadik századból való számítógép. A. J. semmivel nem kínálja meg Ameliát, aki bár szomjas, egy szót sem szól. Lepakolja az egyik székről a könyveket, és leül. A téli listáról kezd beszélni. Ez az év legkisebb kínálata, nem sok könyvet tartalmaz, és ezekhez sem fűznek nagy reményeket.
Akad köztük pár nagy (vagy legalábbis ígéretes) megjelenés, de ezeken kívül olyan könyvekről van szó, melyektől nem vár nagy bevételt a kiadó. Ameliának ennek ellenére gyakran a téli a kedvenc listája, mert ezen vannak a gyengébbek, az esélytelenek és a váratlan befutók. (Nem nehéz rájönni, hogy saját magát is ebbe a kategóriába sorolja.) A kedvenc könyvét, egy nyolcvanon felüli férfi emlékiratát hagyja utoljára. Az örök agglegény hetvennyolc éves korában nősült meg, felesége két évvel az esküvő után, nyolcvanhárom éves korában halt meg rákban. Az író tudományos munkatársként dolgozott különféle közép-nyugati újságoknál; a könyve egy jól megírt, humoros és a legkevésbé sem érzelgős történet. Olvasása közben Amelia fékezhetetlenül zokogott a New Yorkból Providence-be tartó vonaton. Tudja, hogy a Késői virágzás nem lesz nagy durranás, a fülszövege is tele van közhelyekkel, mégis biztos abban, hogy mindenkinek tetszeni fog, aki ad neki egy esélyt. Amelia szerint majdnem minden ember problémája megoldódna, ha több dolognak adnának esélyt. Már majdnem végez a Késői virágzás ismertetésével, amikor A. J. az asztalra borul.
– Valami baj van? – kérdezi Amelia.
– Ez nem az én világom – feleli A. J.
– Csak az első fejezetet olvassa el – erősködik a lány, és a kezébe nyomja a kefelevonatot. – Tudom, hogy nagyon csöpögős a téma, de ha elkezdi olv…
– Nem kell – szakítja félbe a férfi.
– Jó, akkor beszélhetek más könyvről is.
A. J. nagy levegőt vesz.
– Nincs magával semmi bajom, de az elődje… Harvey ismert engem. Egyforma volt az ízlésünk.
Amelia az asztalra teszi a könyvet.
– Örülnék, ha nekem is megengedné, hogy megismerjem az ízlését – felel, és közben úgy érzi, ezek a szavak jobban hangoznának egy pornófilmben.
A. J. érthetetlenül motyog valamit, talán azt, hogy Minek?, de Amelia nem biztos benne.
Becsukja a Knightley katalógusát.
– Mr. Fikry, kérem, mondja el, milyen könyveket szeret.
– Szeret – ismétli meg gúnyosan a könyvesboltos. – Mi lenne, ha azt kérdezné, mit nem szeretek? Nem szeretem a posztmodernizmust, a posztapokaliptikus történeteket, a halott elbeszélőket és a mágikus realizmust. Nem hatnak meg az ötletesnek szánt formai eszközök, a többféle betűtípus, a felesleges képek – gyakorlatilag semmilyen reklámfogás. Ízléstelennek tartom a holokausztról vagy más nagy tragédiákról írt fikciókat, ilyen témában csak igaz történetek érdekelnek. Nem szeretem, ha keverednek egymással a műfajok, vagyis ki nem állhatom az irodalmi krimiket és fantasykat. A szépirodalom legyen szépirodalom, a műfajok közötti határok pedig legyenek egyértelműek. Általában semmi jó nem származik az ellenkezőjéből. Nem szeretem a gyerekkönyveket, különösen, ha árvákról szólnak; és ifjúsági regényeket sem szívesen hozok a boltomba. Nem kell semmi, ami több mint négyszáz vagy kevesebb mint száz oldal. Irtózom a valóságshow-k üdvöskéinek badarságaitól, amit szellemírók írtak meg helyettük; a szemétbe dobnám a sztárokról szóló képeskönyveket, a sportolók önéletrajzait, a filmes borítóval megjelent könyveket, az újdonságokat, és – szinte mondanom sem kell – a vámpíros történeteket. Nem érdekelnek az első könyves szerzők, a csajos irodalom, a verseskötetek és a fordítások sem. Ha rajtam múlna, sorozatokat sem árulnék, de sajnos kell a pénz. A saját dolgát könnyíti meg, ha addig meg sem említi nekem a „következő nagy sorozatot”, amíg az be nem kerül a New York Times bestsellerei közé. Ezenkívül ki nem állhatom a kis öregemberekről és rákos, idős feleségeikről szóló nyúlfarknyi szépirodalmi emlékiratokat sem. Nem érdekel, hogy egy könyvügynök szerint nagyon jól meg vannak írva. Nem érdekel, Miss Loman, hogy ön szerint hányat adnék el belőle anyák napja előtt.
Amelia zavarba jön, és céklavörös lesz, de leginkább dühöt érez magában. Néhány dologban egyetért A. J.-vel, de a stílusát minősíthetetlennek találja. A felsorolt műfajok nagy része egyébként sem tartozik a Knightley Press profiljába.
Szemügyre veszi a férfit, aki idősebb tőle valamennyivel, de csak maximum tíz évvel. Ahhoz még túl fiatal, hogy ennyi mindent utáljon.
– Akkor mit szeret? – kérdezi.
– Minden mást. Bevallom, néha egy-egy novelláskötet is le tud venni a lábamról, bár azokat a vásárlók nem szeretik.
Amelia listáján mindössze egy novelláskötet szerepel, első könyves szerzőtől. Még nem olvasta végig, és valószínűleg nem is fogja, de az első írás tetszett neki. Arról szól, hogy hatodik osztályos amerikai és indiai gyerekek kezdenek el levelezni egymással egy nemzetközi program keretében. Egy Amerikában élő indiai gyerek meséli el a történetet, aki folyamatosan félretájékoztatja az osztálytársait az indiai kultúráról, ami mulatságos helyzeteket szül. Amelia torka teljesen kiszáradt, nehezen tud megszólalni.
– Az év, amikor Bombay Mumbai lett. Azt hiszem, ez érd…
– Nem – utasítják vissza.
– Még el sem mondtam, miről szól.
– Akkor sem.
– De miért?
– Ha őszinte akar lenni magához, akkor ismerje be, hogy csak azért beszél erről, mert részben indiai vagyok, és azt hitte, ez a téma érdekelni fog. Így van? Amelia képzeletben szétveri a férfi fején az ősrégi számítógépet.
– Azért kezdtem bele, mert az mondta, szereti a novellákat, és ez az egyetlen novelláskötet a listámon. Biztosíthatom, hogy az elejétől a végéig lenyűgöző történetek vannak benne – füllent.
– Még akkor is, ha ez az író első műve. És tudja mit? Én szeretem az első könyveket. Szeretek valami újat felfedezni.
Részben ezért választottam ezt a munkát – kel ki magából Amelia. Zúg a feje, és zakatol a szíve. Megártott volna a túl sok alkohol? – Érdekli a véleményem?
– Nem különösebben – felel A. J. – Mégis hány éves, huszonöt?
– Mr. Fikry, ez egy barátságos kis üzlet, de ha továbbra is így, így… – Amelia gyerekkorában dadogott, ami néha visszatér, ha felidegesítik; köhécsel, majd folytatja – …így fog gondolkozni, hamarosan lehúzhatja a rolót.
Amelia a téli katalógussal együtt a Késői virágzást is az asztalon hagyja. Megbotlik pár könyvben, amikor kiviharzik a folyosón.
A következő komp csak egy óra múlva indul, ezért a fennmaradó időben a városban sétálgat. A Bank of America falán bronztábla hirdeti, hogy Herman Melville egy nyarat töltött itt, az egykori Alice Innben. Amelia lefényképezi magát a tábla előtt. Alice kedves hely, de nem tartja valószínűnek, hogy a közeljövőben lesz miért visszatérnie.
SMS-t ír New York-i főnökének: Úgy néz ki, az Islandből semmit nem fognak venni. :-(
A főnök válasza: Ne izgasd magad. Csak kis ügyfél, és nagyrészt nyárra szokott rendelni, amikor ott vannak a turisták. Elég furcsa fickó, Harvey is inkább a tavaszi/nyári listáról adott el neki. Neked is több szerencséd lesz akkor.
Hat órakor A. J. hazaküldi Molly Klockot.
– Milyen az új Munro? – érdeklődik.
– Miért jön ma mindenki ezzel? – sóhajt a lány. A mindenki alatt Ameliát érti, de Molly szeret túlozni.
– Talán azért, mert ezt olvasod.
– Na jó. Az emberek, nem is tudom, néha túl emberiek – méltatlankodik.
– Azt hiszem, Munrónak épp ez a lényege – válaszol a férfi.
– Biztos. De nekem ez nem tetszik. Hétfőn jövök.
Valamit kezdeni kell Mollyval, elmélkedik A. J., miközben kiteszi az ajtóra a ZÁRVA táblát. Olvasni éppen szeret, de eladónak siralmas. Bár csak részmunkaidőben dolgozik, és olyan macerás lenne betanítani valaki mást. Legalább nem lop. Nic vette fel, biztos látott valamit a zsémbes Klock kisasszonyban.
Talán nyáron lesz elég bátorsága ahhoz, hogy kirúgja.
A. J. kitessékeli a maradék vásárlókat (már az agyára mentek annak a szerveskémia-szakkörnek a tagjai, akik négy óra óta az újságoknál tanyáztak, de semmit sem vettek; és biztos benne, hogy az egyikük eldugította a vécét), majd a számlákat rendezgeti, ami épp olyan lehangoló, mint amilyennek hangzik.
Ezután felmegy az emeletre, mert a tetőtéren lakik. Egy doboz fagyasztott vindaloot tesz a mikróba, és kilenc percre állítja be az időzítőt, mert ezt olvasta a dobozon. Várakozás közben a Knightley ügynöke jár a fejében. Úgy nézett ki, mintha a 90 es évekből, Seattle-ből csöppent volna oda. Horgonymintás sárcipő, virágos nagymamaruha és bézsszínű, bolyhos kardigán volt rajta; vállig érő haját pedig bizonyára a barátja vágta le neki a konyhában. Vagy a barátnője. Inkább a barátja. Courtney Love jut róla eszébe, amikor még Kurt Cobain felesége volt.
A csökönyös, rózsás ajkak azt mondják, Senki sem árthat nekem, ám az ártatlan, kék szemekben ott van, hogy De te igen, és valószínűleg így is lesz. És ő megríkatta ezt a nagy, pitypanghajú lányt. Gratulálok, A. J.
Egyre erősebben lehet érezni a vindaloo szagát, de az óra szerint még hét és fél perc hátravan.
El kell magát foglalnia valamivel. Lehetőleg fizikai munkával.
A pincébe megy, hogy összevagdalja és összelapítsa a könyvesdobozokat, ez nem túl megerőltető. Vág. Lapít. Elpakol.
Vág. Lapít. Elpakol.
A. J. már bánja, hogy úgy viselkedett az ügynökkel. Nem a lány hibája volt. Valaki szólhatott volna neki, hogy Harvey Rhodes meghalt.
Vág. Lapít. Elpakol.
Valószínűleg szóltak is neki, de ő nem olvassa el alaposan az e-mailjeit, a telefonját pedig soha nem veszi fel. Temetés is volt? Nem mintha elment volna rá. Alig ismerte Harvey Rhodest. Nyilvánvalóan.
Vág. Lapít. Elpakol.
Ennek ellenére az elmúlt több mint öt évben hosszú órákat töltöttek egymás társaságában. Kizárólag könyvekről beszélgettek, de van ennél személyesebb téma a világon? Vág. Lapít. Elpakol.
Egyébként is nagyon ritka, hogy két embernek ennyire egyezik az ízlése. Egyetlenegyszer kaptak össze, David Foster Wallace miatt. Wallace akkoriban lett öngyilkos, és A. J.-t nagyon bosszantotta, hogy milyen tiszteletteljesen beszéltek róla a halála után. Wallace csupán egyetlen tűrhető (bár nem eléggé karakteres és túl terjedelmes) regényt és pár mérsékelten elmés esszét írt.
– A Végtelen tréfa egy mestermű – vélekedett Harvey.
– A Végtelen tréfa arról szól, ki bírja tovább. Ha sikerül végigolvasnod, nincs más választásod, azt kell mondanod, hogy tetszett. Különben szembe kellene nézned azzal, hogy heteket pazaroltál el az életedből – berzenkedett A. J. – Csak stílus, de semmi tartalom, barátom.
Harvey feje elvörösödött, ahogy közelebb hajolt A. J.-hez.
– Ezt mondod mindenkire, aki majdnem veled egyidős.
Vág. Lapít. Elpakol. Összekötöz.
Mire visszamegy az emeletre, a vindaloo már kihűlt. Ha ebben a műanyag dobozban melegíti újra, biztos rákos lesz.
Az asztalra teszi a dobozt. Az első falat megégeti a száját, a második pedig jéghideg. Papamaci vindalooja és mamamaci vindalooja. A falhoz vágja a dobozt. Harvey nagyon sokat jelentett neki, míg ő valószínűleg csak mellékszereplő volt az
ügynök életében.
Azért nem jó egyedül lakni, mert neki kell maga után mindent eltakarítania.
Ez nem igaz. Az a legrosszabb, hogy senkit sem érdekel, ha dühös vagy. Senkit sem érdekel, hogy egy harminckilenc éves férfi miért viselkedik úgy, mint egy kisgyerek, és miért dobálja a vindalooját. Tölt magának egy pohár vörösbort, majd abroszt terít az asztalra. Bemegy a nappaliba, kinyitja a klimatizált vitrint, és kiveszi belőle a Tamerlánt. Visszamegy a konyhába, és a vele szemben lévő székre, Nic helyére teszi a verseskötetet.
– Egészségedre, te szarházi – mondja a vékonyka kötetnek.
Megissza a bort, majd tölt magának még egy pohárral. Amikor ezzel is végzett, győzködni kezdi magát, hogy olvasson kicsit.
Talán egy régi kedvencet, mint amilyen Tobias Wolfftól Az iskolám, bár hasznosabb lenne, ha valami újat venne a kezébe.
Miről is áradozott az az esztelen ügynök? Késői virágzás – pfuj.
Komolyan gondolta, amit mondott. Nincs rosszabb az özvegyekről szóló érzelgős emlékiratoknál. Különösen az özvegyek számára, akiknek A. J. már huszonegy hónapja gyarapítja a táborát. Az ügynök nemrég kezdett, nem az ő hibája, hogy nem tudott az ő elcsépelt személyes tragédiájáról. Elmondhatatlanul hiányzik neki Nic. A hangja, a nyaka, még a hónalja is, amely mindig borostás volt, tapintásra mint a macska nyelve, illatra pedig a nap végére aludttej.
Három pohárral később az asztalra borul, és elalszik. Csak 170 centi, mindössze 63 kiló, és még a fagyasztott vindaloot sem tudta megenni. Ma este biztos nem fog csökkeni az olvasásra váró könyveinek a száma.
– Ajay – suttogja Nic. – Irány az ágy! Végre álmodik. Pont azért iszik annyit, hogy ez megtörténjen.
Nic, a borgőzös álomból született szellemfeleség felsegíti A. J.-t.
– Szégyelld magad, te kis könyvmoly.
A. J. meghunyászkodik.
– Fagyasztott vindaloo és olcsó vörösbor?
– Csak őrzöm az örökségem ősi hagyományait.
A. J. a szellemmel együtt a hálószobába csoszog.
– Minden elismerésem, Mr. Fikry. Hamarosan igazi alkoholista lesz.
– Sajnálom – mondja.
Nic lefekteti az ágyra. Barna haja sokkal rövidebb, mint volt, szinte már kisfiús.
– Levágattad a hajad. Nagyon szokatlan – jegyzi meg A. J.
– Nagyon csúnyán viselkedtél ma azzal a lánnyal.
– Harvey miatt.
– Tudom.
– Nem szeretem, amikor olyanok halnak meg, akik ismertek engem.
– Ezért nem fogod kirúgni Molly Klockot sem?
A. J. bólint.
– Ez így nem mehet tovább.
– Dehogynem. Eddig is ment, ezután is fog.
Nic homlokon csókolja a férjét.
– Csak annyit akarok mondani, nem akarom, hogy így élj.
Elment.
A balesetért senkit nem lehet hibáztatni. A délutáni könyvbemutató után Nic vitte haza az írót. Valószínűleg gyorsabban ment a kelleténél, hogy elérje az utolsó kompot, amire még autóval fel lehet hajtani. Vagy az is lehet, hogy elrántotta a kormányt, mert elé ugrott egy szarvas. Talán amiatt történt, hogy télen rosszak az utak Massachusettsben. Már soha nem derül ki. A kórházban a rendőr megkérdezte tőle, hogy volt-e a feleségének bármi oka arra, hogy öngyilkos legyen.
– Nem – felelt A. J. – Egyáltalán semmi.
Két hónapos terhes volt. Még senkinek nem újságolta el a hírt, mert korábban párszor elvetélt. A hullaház várótermében már azt kívánta, bár elmondta volna másoknak is. Akkor legalább egy rövid, de boldog időszak előzte volna meg ezt a hosszú… Még nem tudta, hogyan nevezze az akkori állapotot.
– Nem volt öngyilkos alkat. – A. J. elakadt. – Nagyon rosszul vezetett, de ő ezt nem tudta.
– Értem – nyugtázta a rendőr. – Senki sem tehet róla.
– Az emberek mindig ezt mondják. De valaki mégis hibás volt. Ő. Hogy csinálhatott ekkora hülyeséget? Egy ennyire szentimentális hülyeséget? Mintha valami istenverte Danielle Steel-történet lenne! Ha ilyen könyvet olvasnék, azonnal becsuknám, és a szoba másik végébe hajítanám.
A rendőr (aki csak nyaralás alatt olvasott, akkor is Jeffery Deaver puha fedeles tucatkönyveit) próbálta a jelen felé terelni a beszélgetést.
– Igaz is, könyvesboltja van.
– A feleségemmel együtt vezetjük – válaszolt A. J. gondolkodás nélkül. – Ó, te jó ég, most pont olyan hülye vagyok, mint azok, akik elfelejtik, hogy meghalt a házastársuk, és még mindig többes számban beszélnek. Mekkora közhely. Biztos úr – gyorsan elolvasta a rendőr jelvényére írt nevet -, Mr. Lambiase, egy csapnivaló regény szereplői lettünk. Magának is feltűnt? Hogy a francba jutottunk idáig? Most valószínűleg azt gondolja, hogy milyen szerencsétlen fickó vagyok, aztán este majd jó szorosan megöleli a gyerekeit, mert egy ilyen regényben ez történne.
Tudja, hogy milyen könyvekről beszélek, ugye? A menő, szépirodalmi babérokra törő történetekről, melyek egy ideig valamelyik jelentéktelen mellékszereplő életét is nyomon követik, csak hogy faulkneres és átfogó benyomást keltsenek az olvasóban. Lám, milyen fontos az írónak a kisemberek sorsa! Az egyszeri emberé! Milyen széles látókörű! Még a neve is: Lambiase, tökéletesen illik egy átlagos massachusettsi rendőrhöz. Maga rasszista, Lambiase? Mert az ilyen szereplők általában azok.
– Szeretné, hogy telefonáljak valakinek, Mr. Fikry? – kérdezte Lambiase. Jó rendőr volt, és megszokta már az ilyen helyzetekben előforduló kitöréseket. A. J. vállára tette a kezét.
– Igen! Jól van, Lambiase biztos úr, pontosan ezt kell tennie ebben a pillanatban. Tökéletesen játssza a szerepét. Nem tudja esetleg, hogy az özvegyek mit szoktak ilyenkor csinálni?
– Hívjon fel valakit – tanácsolta a rendőr.
– Jó, igaza lehet. A feleségem szüleit már felhívtam. – Bólogatott A. J. – Ha ez egy novella lenne, maga és én már nem beszélgetnénk. Valami kis ironikus fordulat vetne véget az eseményeknek. Ezért gondolom úgy, Lambiase biztos úr, hogy nincs a novellánál elegánsabb műfaj a prózabirodalomban. Ha Raymond Carver lenne a történetünk írója, maga eredménytelenül próbálna megvigasztalni engem, majd minden elsötétülne, és vége lenne az egésznek. De így… mégiscsak regényszerűez a történet. Érzelmi szempontból. Jó ideig eltart majd, amíg túlteszem magam rajta. Érti, amit mondok?
– Nem biztos. Semmit nem olvastam Raymond Carvertől
– ismeri be Lambiase biztos úr. – A Lincoln Rhyme-sorozatot viszont szeretem. Azt ismeri?
– A kvadriplégiás kriminológus. Ahhoz képest, hogy ponyva, nem is olyan rossz. De olvasott valaha novellákat? – érdeklődik A. J.
– Talán még az iskolában. Meséket. Vagy, hm, A vörös pónit? Azt hiszem, azt el kellett olvasni.
– Az kisregény – oktatja ki A. J.
– Ó, elnézést. Én… Várjon csak, középiskolás koromban volt egy, amiben rendőrök is szerepeltek. Egy tökéletes bűntényről szólt, talán pont ezért emlékszem rá. A főszereplő rendőrt megöli a felesége. Egy darab fagyasztott marhahússal üti agyon, majd a többi rendőrrel ete…
– Az ártatlan bárány – vágja rá A. J. – Az a címe, hogy Az ártatlan bárány, és a fegyver egy báránycomb.
– Igen! Ez az! – lelkendezett a rendőr. – Maga aztán érti a dolgát.
– Közismert mű – feleli A. J. – Bármelyik pillanatban itt lehetnek az anyósomék. Sajnálom, hogy azt mondtam magára, olyan, mint egy jelentéktelen mellékszereplő. Goromba voltam, és igazából pont én vagyok a jelentéktelen mellékszereplő Lambiase biztos úr grandiózus hőstörténetében. Egy rendőr mégiscsak jobb főszereplőnek, mint egy könyvárus. Ön, uram, zsánernek számít.
– Hm… – gondolkozott el Lambiase. – Ebben igaza lehet.
Kanyarodjuk csak vissza oda, amiről beszéltünk. Mivel rendőr vagyok, feltűnt, hogy az időzítés nem stimmel. Például amikor beteszi a marhát…
– Bárányt.
– A bárányt. Szóval amikor leüti a fickót a fagyasztott báránnyal, utána rögtön a sütőbe teszi a húst, nem is olvasztja ki.
Nem vagyok egy konyhatündér, de… Mire kihúzták a kocsit a vízből, Nic teste már jéghideg volt.
A. J. a hullaházban látta viszont elkékült szájjal. Az a fekete rúzs jutott róla az eszébe, melyet a legutóbbi vámpíros könyv bemutatójára vett. Nem tetszett neki az ötlet, hogy báli ruhába öltözött butuska bakfisok viháncoljanak az üzletben, de Nic szerette azt az átkozott vámpírregényt az írónőjével együtt, és meg volt győződve arról, hogy a vámpírbál jót tesz majd az üzletnek, és szórakozásnak sem lesz utolsó.
– Emlékszel még, hogy kell szórakozni?
– Halványan – válaszolta. – Régen, amikor még nem voltam könyvkereskedő, amikor hétvégén és esténként azt csináltam, amit akartam, és amikor még kedvtelésből olvastam, akkor még tudtam, mi az a szórakozás. Tehát halványan, de emlékszem.
– Hadd frissítsem fel az emlékezetedet. A szórakozás azt jelenti, hogy van egy csinos és okos feleséged, akivel egy helyen dolgozol.
Még mindig látja maga előtt azt a nevetséges, fekete selyemruhát, melyet akkor este vett fel. Nic a jobb karjával átölelte a veranda oszlopát, bájosan kifestett szája vékony vonallá szűkült.
– Milyen kár, hogy a feleségem vámpírrá változott.
– Te szegény.
Nic odalépett hozzá, és megcsókolta. A rúzs zúzódásra emlékeztető nyomot hagyott a férfi bőrén.
– Nincs más választásod, neked is át kell változnod. Ne is ellenkezz. Annál rosszabbat nem is tehetnél. Lazulj el, könyvmoly.
Engedj be.
