„A madár védtelen, de van szárnya, hogy elmenekülhessen, s amikor fent repül a magasban, nem fél már a csapdáktól és kelepcéktől.” Balzac, Liszt Ferenc, Flaubert barátja és Musset és Chopin szerelme, George Sand 1804. július 1-jén született Párizsban.
„George Sand életét botrányok és legendák övezik, de őt magát, a leghitelesebb forrást, kevesen ismerik. Pedig képes volt saját életét a legszebb romantikus regények formájában megírni, méghozzá úgy, hogy a történeti tényeket is igyekezett tiszteletben tartani.”
George Sand mandine Aurore Dupin néven jött világra Párizsban egy táncosnő és egy katonatiszt házasságából. Elképesztő családfája volt. Felmenői között volt főúr, híres marsall, sőt király éppúgy, mint madárárus, kurtizán és táncosnő, a családban egymást követték a szerelemgyerekek, a törvénytelen leszármazottak.
Aurore apja, Maurice Dupin katonatiszt korán meghalt, nevelését apai nagyanyja vette át, aki azon fáradozott, hogy a kislányt Nohant, a családi kastély finom modorú, művelt örökösévé tegye. 1818-ban előkelő intézetbe küldte, amelyet angol apácák tartottak fenn. A leánynak eleinte nem tetszett a zárdai életmód, néhány hónap múlva azonban vallásos áhítatba merült: apáca akart lenni. Ábrándjának nagyanyja vetett véget, akinek rohamosan hanyatlott az egészsége, maga mellé rendelte unokáját, s Aurore 1820-ban elhagyta a zárdát. Nagyanyja a következő évben halt meg, tőle birtokot, és tekintélyes járadékot örökölt.
„Mire szolgálna egy bölcs és erényes élet, ha a lelkiismeret nyugalmát és a jótettek szabadságát sem adja meg?” (George Sand: Consuelo)
1822-ben férjhez ment Casimir Dudevant báróhoz, s a házaspár Nohant-ba költözött. A kezdetben harmonikus kapcsolatból két gyermek született, a fiatal feleség azonban hamarosan megunta jóindulatú, ám kissé érzéketlen férjét. Viszonyuk megromlott, férjnek, feleségnek egyaránt szeretői voltak, végül 1831-ben Aurore Párizsba utazott, ahol kezdetben Jules Sandeau-val, egy joghallgatóval élt együtt. Szabados különcködése ekkor kezdődött: hogy feltűnést keltsen, férfiruhát öltött, lábán csizmát hordott, haját félhosszúra vágatta és szivarozott. A jó társaságot megbotránkoztató külsőségek nemcsak feltűnést keltettek Európa-szerte, de követői is akadtak szép számmal, még Magyarországon is.
Közben anyagi nehézségeik támadtak, kereset után kellett nézniük. Sokféle próbálkozás után jött rá, milyen könnyen megy neki az írás. Valóban: évtizedek múlva Zola mondta róla, hogy úgy ír, mintha diktálnának neki. A Le Figaro elfogadta közlésre néhány cikkét, amelyet Jules Sand álnéven közösen írt Jules Sandeauval. George Sand néven 1832-ben írt először: önállóan írt regénye címe Indiana volt, s ezzel vált ismertté ez a név.
George Sand belépett a köztudatba, s viselője a továbbiakban a magánéletben is írói álnevét használta. Az Indiana – melynek története szenvedélyes tiltakozás a társadalmi konvenciók ellen – a közönség és a kritikusok körében egyaránt sikert aratott. A példányokat elkapkodták, és George Sand egy csapásra gazdag és híres író lett.
Gyors egymásutánban adták ki további könyveit, regényesített életrajzát (Valentine), egy ízig-vérig romantikus történetet (Lélia), valamint egyik legsikerültebb regényét (Mauprat). 1843-ban adták ki legnagyobb szabású, két részből álló művét Consuelo címmel. 1848-ban kitörő lelkesedéssel üdvözölte a forradalmi mozgalmakat, de az események alakulásában csalódnia kellett.
„Meg kell hát különböztetni a szerelmet a puszta vágytól: a vágy le akarja törni az akadályokat, amelyek vonzzák, s legtöbbnyire meghal a legyőzött erény roncsain; a szerelem viszont élni akar, és ezért akarja, hogy szerelme tárgyát olyan gyémántfal védelmezze, amelynek értékét és szépségét ereje és fényessége adja.” (George Sand: Mauprat)
1849-ben a fővárosból vidékre költözött, letelepedett a családi kastélyban, ő lett Nohant nagyasszonya. Témát váltott, tájregényeket, elbeszéléseket írt, igazi kifejezési formáját azonban a paraszti életről szóló rusztikus mesékben találta meg (A kis Fadette 1849, Falusi muzsikusok 1853). Írói pályájának legkésőbbi szakaszából csak önéletrajza (Életem története 1855), és az unokái számára írt kis történetek (Egy nagymama meséi 1873) bizonyultak maradandónak.
Élete éppoly színes, kalandos és merész volt, mint a regényei. A XIX. században nem volt még egy írónő, akinek sikerekben, végletes szerelmekben, csalódásokban gazdag életét több figyelem kísérte volna, mint az övét. Hódolattal és szidalommal egyaránt illették, mert szerelmi élete a társadalom többsége számára botránykő volt, ő azonban a bírálatokra megvető semmibevevéssel válaszolt.
Életében főszerepet játszottak a férfiak, számtalan szeretője volt. Az ismertebb nevek közül alkalmi viszonya volt Mérimée-vel, hosszabb ideig tartó viharos románca Alfred de Musset-vel, és évekig tartó kapcsolata Chopinnel. Szeretőit nem naponta váltogatta: ha úgy érezte, megtalálta a tökéletes férfit, évekig élt vele, s szinte anyai gondoskodással vette körül. Chopinnel például nyolc évig élt együtt, mígnem a zeneszerző hagyta el egy nagy veszekedés után. Igazi barátság fűzte Balzachoz, Liszt Ferenchez, és élete végén Gustave Flaubert-hez.
„Az érzékeny lelkek attól tartanak, hogy egy nagy jellemet csak megbántanának köznapi dicséreteikkel; ám az uralkodók, ha nem is szédülnek meg az ily fojtogató tömjénfüsttől, annyira megszokták a dicsőítés légkörét, hogy már az illem és az alattvalói hűség természetes megnyilatkozásának tartják.” (George Sand: Consuelo)
Idős korára változatlanul népszerű maradt. Könyvei nagy példányszámban jelentek meg, s minden évben írt legalább egy, de inkább két regényt. Derűs és bölcs lett, igyekezett megbarátkozni saját halálának gondolatával, ennek ellenére amikor 72 éves korában komolyan megbetegedett, mégis félvállról vette a bajt.
Fiatal kora óta epebántalmakban szenvedett, s 1876. május 30-án olyan szörnyű fájdalmai voltak, hogy orvost hívtak, aki bélelzáródást állapított meg. Kínlódása napokig tartott, június 8-án halt meg a Nohant-i házban. A franciák nagy íróként gyászolták. Sírjánál felolvasták Victor Hugo levelét, amely így kezdődött: „Halottat siratok, és halhatatlant üdvözlök..”
