„Szóval, játszottam, játszottam mindig és mindent… szeretem az embereket és boldog vagyok, mert érzem, hogy ők is szeretnek.” Gózon Gyula színészként és magánemberként egyaránt hallatlanul népszerű volt.
1885. április 19-én született Érsekújváron Gózon Gyula Kossuth-díjas színész, érdemes és kiváló művész.
A két Gyula
1902-ben végzett Rákosi Szidi színiiskolájában, ezután vidéki évek következtek. Ez idő tájt kerül a délvidékre Kabos Gyula is, akivel azonos világfelfogásuk és talán sorsuknál fogva nagyon gyorsan egy életre szóló barátság szövődött, amin a színházi munka csak elmélyített. Együtt játszottak a színházban, majd együtt indultak szórakozni, sőt, időről időre, ha éppen úgy adódott egymásnál húzták meg magukat hosszabb-rövidebb időre.
1906-tól négy évig Nagyváradon játszott, itt került játéka és kitűnő énekhangja révén az élvonalbeli színészek közé. Természetesnek tartja, hogy addig járjon a színi vezetőknél, míg Kabos is kap egy nagyváradi szerződést. A tízes évek elején került Budapestre, Nagy Endre híres kabaréjába, majd egy év után az újonnan megnyílt Népszínházhoz szerződött. 1919-ben a Király Színház tagja lett, ezzel egy időben saját vállalkozásban megindította a Muskátli Kabarét. 1917-ben feleségül vette Berky Lilit, a társulat primadonnáját, frigyük a legendás színészházasságok közé tartozott: életük végéig éltek példás szeretetben és békességben, általában színházakhoz is együtt szerződtek.
Jóllehet Gózon igen sikeres volt és népszerű, a művészi becsvágy mégis a drámák felé terelte. A következő években játszott a Belvárosi Színházban, az Új Színházban, a Magyar Színházban, végül 1935-ben a Nemzeti Színház tagja lett. A nemzet első színházában hat évig, a zsidótörvény megszigorításáig szerepelt, majd több év kihagyás után, 1945-től haláláig e társulat tagjaként lépett színpadra. Élete utolsó két évtizedében jószerivel a magyar színművészet nagy öregjévé lépett elő, hisz játszott már aktívan a Monarchia addigra legendássá váló színházaiban, volt a háború után elcsatolt országrészek városainak kedvence, a Nemzeti Színház tagja, volt színpadról letiltott, kellett bujkálnia a haláltáborba szólító beidézések, igazoltatások elől, de mindezek eltörpülnek, mert telis-tele a tarsolya mókás, kedves és legfőképpen kacagtató anekdotával, a múlt nevezetes kollégáitól.
Egy öreg színész emlékei
Tragikus és komikus szerepekben egyaránt sikeres volt: játszotta Szilvai Tódort (Szigligeti: Liliomfi), Gobbót (Shakespeare: A velencei kalmár), Tschöll papát (Schubert: Három a kislány), Miller zenészt (Schiller: Ármány és szerelem), Tyelegint (Csehov: Ványa bácsi), Solmay Ignácot (Csiky Gergely: Buborékok). Az igazi népszerűséget a film hozta meg a számára, pályafutása során kilencven kisebb-nagyobb moziszerepben játszott. Már a némafilmben is feltűnt, a harmincas évek elejétől pedig szinte nem volt olyan alkotás, amelyben ne szerepelt volna (Hyppolit, a lakáj, Meseautó, Ez a villa eladó, Lovagias ügy, A három sárkány).
A filmzenék szerzői rendre betétdalokat is írtak Gózonnak, amit ő kellemes, mélybariton hangján, nagy átéléssel adott elő. Fütyülni is tudott, méghozzá különlegesen, úgy, hogy ajkai közben alig mozogtak, a hangokat a nyelvével képezte. A háború utáni új magyar filmgyártásnak is egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze volt, ebben a korszakban olyan sikerek fűződnek a nevéhez, mint a Civil a pályán (1951), az Állami áruház (1952), az Én és a nagyapám (1954), a Felmegyek a miniszterhez (1961), vagy a Nem ér a nevem (1961). Feleségének elvesztése megtörte, mintha Berky Lili nélkül az ereje is elment volna, utolsó tíz évében tudata már nem volt mindig tiszta. Hattyúdala az Egy öreg színész emlékei című írása volt, amely halála előtt nem sokkal, 1972. február-márciusban jelent meg a Nők Lapjában.
Színészként, magánemberként egyaránt hallatlanul népszerű volt. Áradt felé a rokonszenv, mert színpadon és azon kívül is tisztelte partnereit, udvarias volt, tapintatos, türelmes. A konfliktusokat nem ismerte, haragot nem tartott. „…Nem tudom, igaz-e, hogy ha az ember elmegy majd innét, valahol odalent, vagy odafent megkérdezik: – Mit csináltál? Hát, ha igaz, én ezt felelem majd: – Nagyváradon voltam négy évig, Ady Endre, Juhász Gyula, Emőd Tamás, Dutka Ákos társaságában. Játszottam Sasfiókot, énekeltem Luna grófot, táncoltam operettben, játszottam drámát, tragédiát, vígjátékot, daloltam magyar nótát („Ne hagyjátok a magyar dalt” – ezt mondta itt, a Nemzeti Színházban egyszer Blaha Lujza a feleségemnek; tudják-e, milyen szép az, hogy „Kidőlt a fa mandulástul”?). Szóval, játszottam, játszottam mindig és mindent… szeretem az embereket és boldog vagyok, mert érzem, hogy ők is szeretnek. – No, de gyerünk, mert mindjárt kezdődik a próba…” 1960-ban a csendes Nemzeti Színház folyosóján próbára menet Demeter Imrének, a riporternek eléggé tárgyszerűen összegez: „…a függöny lefelé szalad. Tudom én. De szép volt az egész.” (Film Színház Muzsika, 1960. ápr. 15.)
Hosszú életet kapott a sorstól, nyolcvanhét évesen halt meg 1972. október 8-án Budapesten, feleségét tizennégy évvel élte túl. Művészetét 1951-ben érdemes művész címmel, 1954-ben Kossuth-díjjal ismerték el, 1955-ben lett kiváló művész. A főváros XVII. kerületében a Gózon Gyula Kamaraszínház őrzi a nevét.
Fehasznált irodalom:
Színészkönyvtár.hu
