Henri Matisse – A gondolatok színe című tárlata a matisse-i életmű műfaji sokszínűségére is felhívja a figyelmet a Szépművészeti Múzeumban. A több mint 100 művet felvonultató kiállítás végigvezet Henri Matisse életművének minden meghatározó szakaszán a fauve periódustól egészen a késői gouache papírkivágatokig.
Október 16-ig első alkalommal találkozhat a magyar nagyközönség Henri Matisse műveivel egy átfogó, reprezentatív kiállításon a Szépművészeti Múzeumban.
A párizsi Pompidou Központtal együttműködésben megvalósuló, több mint 150 művet felvonultató kiállítás nyolc kronologikus-tematikus szekcióban mutatja be Matisse munkásságát a korai alkotásoktól egészen az ötvenes években készített művekig, az életmű olyan központi jelentőségű kérdéseit érintve, mint a vonal és a szín viszonya vagy az enteriőr és az alak összefüggései. A több mint 100 művet felvonultató kiállítás végigvezet a művész életművének minden meghatározó szakaszán a fauve periódustól egészen a késői gouache papírkivágatokig.
Matisse első tárlata Magyarországon
A Szépművészeti Múzeum kiállítása a matisse-i életmű műfaji sokszínűségét is megvilágítja, ugyanis a mintegy 30 festményeken túl egyedi és sokszorosított grafikai alkotások (különös tekintettel a művészkönyvekre és borítótervekre), és 17 szobor is helyet kapott a tárlaton.
A korai évek útkeresése után látványosan bontakozik ki a tiszta szín festészete, amelynek megtalálása a művész fauve periódusának legfőbb célja volt. Az első világháború idején alkotott redukált formanyelvű, az absztrakció határán egyensúlyozó műveket a „nizzai korszak” fénnyel teli enteriőrképei, majd az 1930-as években ismét egy kísérletező periódus követik.
A festészeti életmű összegzéseként is leírható „vence-i enteriőrök” után a művész szinte kizárólag gouache papírkivágásokat készített, melyekben az œuvre egyik központi problémája, a szín és a vonal harmóniája új összefüggésben valósulhatott meg. A kérdést Matisse késői fő művének, a vence-i Rózsafüzér-kápolna összeművészeti programjának kidolgozásakor monumentális léptékben értelmezte újra. A kápolna színes üvegablakaihoz készített második tervváltozat a kiállítás egyik kulcsdarabja. A tárlaton a festmények mellett Matisse szobrai, egyedi, sokszorosított és alkalmazott grafikai munkái, valamint Jazz című művészkönyve mutatnak rá az életmű mediális sokszínűségére.
A ragyogó szín-, fény- és formaharmóniákban testet öltő „könnyedség” mellett – melynek létrehozására a művész egész munkássága során törekedett – kirajzolódnak az életmű a tér és a sík, az enteriőr és az alak, valamint a szín és a vonal kapcsolatára vonatkozó alapkérdései. A variációkként ismétlődő, szekvenciákba rendeződő motívumokon – többek között a külső és a belső tér határvonalát kijelölő ablakon, a műterem tárgyain, a portrékon, női alakokon – keresztül a művésznek a témák újragondolására, átdolgozására épülő alkotói módszere is láthatóvá válik.
A kiállítás végigkíséri, ahogy Matisse közel hatvan évet felölelő életművében folyamatosan megújuló színakkordokként és vonalritmusokként ölt formát – Louis Aragon Matisse-nak tulajdonított kifejezésével élve – a gondolatok színe
1. Korai évek, 1895–1909
Pályájának kezdetéről nyilatkozva Matisse bevallotta: már akkor érzékelte, nem úgy fest, mint a többiek, és úgy érezte magát „mint aki egy olyan országba érkezett, ahol nem beszéli a nyelvet”. A párizsi Ecole Nationale des Beaux-Arts hallgatójaként és Gustave Moreau tanítványaként szorgalmasan látogatta a Louvre-t, egyrészt, hogy elsajátítsa a régi mesterek művészi nyelvét, másrészt, hogy ráleljen a sajátjára.
A századfordulón festett egyik fő műve, az 1900-as Önarckép (Autoportrait) jól mutatja a (régi) mesterekhez fűződő összetett viszonyát. Két meghatározó utazást követően – 1904-ben Paul Signacnál járt Saint-Tropez-ban, 1905-ben pedig André Derainnél Collioure-ban – Matisse végérvényesen a szín mellett kötelezte el magát. Korai alkotóperiódusát a Fényűzés I. (Le Luxe I, 1907) című kép zárja, melyben összefoglalta a vonallal és a színnel kapcsolatos kutatásainak eredményeit.
2. Törések és ablakok, 1910–1917
Az 1910-es években kezdődött Matisse kísérletező pályaszakasza, melyet a festői kifejezőeszközök radikális használata jellemez.
A kiállításon kivételes módon egymás mellett látható fő művek, az 1914-es Üvegajtó Collioure-ban (Porte-fenêtre à Collioure) és a Fehér és rózsaszín fej (Tête blanche et rose), remekül szemléltetik a művész avantgárd kísérletezéseit, aki az első világháború alatt gyakran megfordult Pablo Picasso, Juan Gris és Gino Severini műtermében, valamint a Section d’Or festőcsoport tagjainál.
3. Szobrok, 1909–1930
„A festészetben az ötleteim kidolgozása érdekelt – ugyanezért kezdtem el szobrokat is készíteni. Műfajt váltottam, agyaggal kezdtem el dolgozni, hogy szünetet tartsak a festésben, mert úgy éreztem, abban már mindent megvalósítottam, amire akkoriban képes voltam.”
Matisse Pierre Courthionhoz intézett elhíresült megjegyzésében vallott arról, hogy milyen fontos ellenpont volt művészetében a szobrászat. Bár tiszteletben tartotta a műfaj hagyományait, az emberi alak megformálásában váratlan és új útra tért.
Egyik fő művén, az 1909 és 1930 között készített Hát-sorozaton (Nu de dos) a monumentalitás és stilizált formaképzés merőben új koncepciójával találkozhatunk.
4. Alakok és enteriőrök, 1918–1929
Matisse egész pályája során számos enteriőrképet készített, és ez jellemzi az 1920-as, Nizzában töltött évtizedet is, amikor festészetének addigi tanulságait és vívmányait folyamatosan továbbfejlesztette.
Különösen jó példa erre a Vörös nadrágos odaliszk (Odalisque à la culotte rouge, 1921): a festményen a szoba igazi mozgószínpadként jelenik meg, melyet a művész faliszőnyegekkel és dekoratív anyagokkal díszített, s amely Dominique Fourcade költő kifejezésével élve, egyfajta „fénydobozként” működik.
5. Modernista kísérletek, 1930–1946
Matisse 1930-as utazása az Amerikai Egyesült Államokba, majd Tahitire alapjaiban változtatta meg alkotómódszerét: az új helyszíneken szerzett élmények igazi modernista fordulathoz vezettek az életműben.
A korszakban Matisse legkedvesebb múzsája és modellje Lydia Delectorskaya lett. Egyik első festménye Lydiáról, az Ülő rózsaszín akt (Nu rose assis, 1935–1936) jól mutatja a művész munkamódszerét: a festék visszakaparását, átdolgozásokat, törlések és egyszerűsítések nyomait láthatjuk a művön.
6. Nizzától Vence-ig, 1938–1948
Miután letelepedett a dél-franciaországi Vence-ben, Matisse az 1940-es évek elején arról beszélt, hogy művészete újra „virágzik”. E kijelentésének fényében értékelhetjük a „vence-i enteriőrök” mesteri sorozatát, melynek kiemelkedő darabja a kiállításon is bemutatott Sárga és kék enteriőr (Intérieur jaune et bleu, 1946).
A festmények ismétlődő motívumain keresztül Matisse nem csupán a szín és a vonal viszonyának az egész életművét végigkísérő problémáját helyezte más megvilágításba, de újradefiniálta a szín és a tér lehetséges összefüggéseit is. Egyúttal ez az időszak a táblaképfestészettől való búcsúzást is jelentette a művész számára.
7. A vence-i Rózsafüzér-kápolna, 1948–1951
1948-tól Matisse minden idejét utolsó nagyszabású művének, a vence-i dominikánus kápolna befejezésének szentelte, amelyet 1951-ben avattak fel. Papírból kivágott modellekkel tervezte meg a kis méretű (alig 15 méter hosszú és 9 méter széles) teret, melyet totális műalkotásként képzelt el.
Két évvel halála előtt életművét ezzel a dekoratív alkotással koronázta meg, egyúttal újraértelmezve a műemlékről alkotott korabeli elképzeléseket.
8. Papírkivágások és késői művek, 1937–1954
Élete végén Matisse más műfajok mellett fáradhatatlanul folytatta a rajzolást is, illetve lázasan dolgozott egy teljesen új alkotói módszeren, az úgynevezett gouache papírkivágásokon. A papírfelületet először gouache-sal színezte, tetszőleges formára vágta, majd a kompozíciót a kivágott formákból alakította ki.
Életműve betetőzéseként sikerült összhangba hoznia egymással a vonalat és a színt, melyekről 1941-ben még úgy vallott, hogy „örök harcban állnak”. Vajon erre gondolt, amikor megállapította, hogy a festészetet sikerült „újrakezdenie”: „Nagyképűség. Meglehet. De miért is ne?”
A nagyszabású kiállítás a párizsi Pompidou Központtal való együttműködésnek köszönhetően valósult meg. A Centre Pompidou – Musée national d’art moderne őrzi Franciaország legértékesebb Matisse-gyűjteményét. A gyűjtemény magja a II. világháború végén alakult ki, és 1970 óta folyamatosan bővül. Az intézmény az intenzív szerzeményezési időszak kezdetétől törekedett arra, hogy – a Matisse család nagylelkű támogatásával – olyan gyűjteményt hozzon létre, mely a modern művészet egyik legmeghatározóbb alkotójának életművét minél tágabb összefüggésben mutathatja be.
A 2021 és a 2022-es év a Szépművészeti Múzeum egyik legintenzívebb és legsikeresebb időszaka: az elmúlt év októberében megnyílt Cezanne-tól Malevicsig című kiállítást ez év februárjáig láthatta a közönség, idén áprilisban a Menny és pokol között. Hieronymus Bosch rejtélyes világa című tárlat nyílt meg, a Matisse-kiállítást követően ősszel pedig egy átfogó El Greco-bemutatónak ad otthont a Szépművészeti Múzeum.
A kiállítás kurátora: Aurélie Verdier, a Pompidou Központ művészettörténésze és Fehér Dávid, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze.
