„Amit csinálok, amit formálok, annak az az értelme, hogy megcsinálom, megformálom; a munkából teljesedik ki az öröm. Még hogy munkából? A játékomból.” 60 éve halt meg Henri Matisse francia festő, Picasso mellett a múlt század legnagyobb piktora.
„Vennünk kell a bátorságot, visszatalálni az eszközök eredeti tisztaságához.”
Henri Matisse Picardia egy kis településén született Le Cateau-Cambrésis-ban 1869. december 31-én Henri Émile Benoît Matisse néven. A törékeny és álmodozó fiú szigorú nevelést kapott, de nem tudott beilleszkedni az iparvidék elzárt közösségének életébe. A család vegyesboltjában gabona vetőmagot és festéket is árult, az édesapa szándéka szerint Henrinak tovább kellene vinnie az üzletet. 1887-ben Párizsba ment jogot tanulni, és bár unalmasnak tartotta a paragrafusokat, kitüntetéssel szerzett diplomát, majd ügyvédbojtárként helyezkedett el.
Művészi karrierje szokatlanul indult: 1890-ben vakbélműtétéből lábadozva anyjától egy doboz festéket kapott ajándékba, ekkor kapott kedvet a rajzoláshoz és festéshez. „Ahogy ott ültem és kezemben tartottam a dobozt, tudtam, hogy ez az életem” – írta később. Anyja bíztatta arra is, ne kövesse a művészet „szabályait”, hallgasson inkább az ösztöneire és érzelmeire. A tanácsot később házasságára is kiterjesztette, hitvesét a következő vallomással lepte meg: „Hölgyem, mélyen szeretem önt, de a festészetet mindig jobban fogom szeretni. ”
A Vadak útján
Matisse egy évig a párizsi Julian Akadémiára járt, tanára William Bougereau akadémikus festő volt, majd a szabadabb szemléletű Gustave Moreau szimbolista festő tanítványául szegődött. 1896-ban kiállított a Szalonban és két festményét megvásárolta a francia állam – ez volt az első és jószerével az egyetlen elismerés, amit hazájától kapott. 1898-ban feleségül vette Amélie Parayre-t, 4 éves kislánya, Marguerite anyját. Később még két gyermekük született: Jean 1899-ban és Pierre 1900-ban.
Művészetére az impresszionisták, Gauguin és Rodin, valamint a japán festészet gyakorolta a legnagyobb hatást. 1898-ban Londonban tanulmányozta Turner képeit, majd Korzikára utazott. Gustave Moreau halála után otthagyja az École des Beaux-Artst. Februárban műhelyt bérel a Quai Saint-Michel 19-es szám alatt, 1907-ig ott dolgozik 1905 után színei harsányabbak, „fényesebbek” lettek, vásznai az Őszi Szalon tárlatán más, expresszívebb színekkel élő művészek képei mellé kerültek. Egy kritikus, Louis Vauxcelles ekkor nevezte el őket Vadaknak (Fauves) – pontosan a Matisse és köre képeit bemutató termet a Vadak ketrecének (Cage des fauves) nevezte – , a gyorsan széthulló mozgalom vezetője Matisse lett. Míg a „Vadak” többi festőjénél egyértelműen a racionális, vagy éppen az emocionális festői én dominált, Matisse mindig is a kettő harmonikus ötvözésében látta a legfőbb kihívást. Matisse programjellegű írásaiban és cikkeiben frappáns formulák helyett főként a mozgalom születését meghatározó tényezőket kutatta: „A fauvizmus abból a gesztusból született, hogy messze eltávolodtunk a természetet imitáló színektől, és a színekkel erősebb, evidensebb szimultán hatásokat kezdtünk keresni. Felfedeztük a színek tüzes ragyogását.”
Rivalizálás Picassóval
1900-ban Marquet-val együtt elvállalják a Grand Palais dekorációjának elkészítését a párizsi Világkiállításra. Az 1910-es években ismerte meg Picassót, akivel egy életen át rivalizált. Az I. világháború kezdetétől a Riviérán élt, ekkor született képei kevésbé merészek, inkább újklasszicistáknak mondhatók. 1920-ban Gyagilev balettjéhez tervezett színpadképet és kosztümöket, majd szobrászkodott és sokat utazott.
1939-ben Nizzába költözött, a második világháború idején, mivel nem politizált, hagyták alkotni – az ellenállási mozgalomban részt vevő lánya és felesége viszont börtönbe kerültek.
A fauvizmustól fokozatosan távolodó, de azt lelke mélyén soha el nem hagyó Matisse későbbi munkássága során egyre szembetűnőbbé válik a képi világ és a kifejezőeszközök egyszerűsítésének elemi vágya. Egyre inkább érdekelték a nyomótechnikák: francia poéták verseihez készített metszeteket, Jazz című kéziratos könyvének képeit színes papírból vágta ki. Ezt az időszakát „luxusperiódusként” is szokták emlegetni, mert ekkorra már olyan mesterségbeli tudásra tett szert, hogy percek alatt alkotott remekműveket. Louis Aragon írta róla: egyetlen luxusa a festészet volt, „az önmagáért való festés, az érzések és a szellem luxusa, egy szükséges luxus”.
A második világháború évei könyvillusztrációk szempontjából voltak különösen gyümölcsözőek. Egymást követően jelentek meg a kötetek: Henri de Montherlant: Mínosz éneke (A krétaiak) (1944); Charles Baudelaire: A romlás virágai (1946); Pierre Reverdy: Arcok (1946); Marianna Alcoforado: Portugál Levelek (1946); Jazz (1947); Pierre de Ronsard: Válogatott szerelmes versek (1947); Charles d’Orléans: Költemények (1950).
Az öregkori papírkivágatok végtelenül egyszerű, letisztult formanyelvét és visszafogott modernségét egy egész élet, s mondhatni egy világ választja el az ifjúkori „vad” kísérletezés korszakától. „Már nem foglalkoztat a kérdés, túlélnek-e egyáltalán az alkotásaim, s ha igen, mennyi ideig. Amit csinálok, amit formálok, annak az az értelme, hogy megcsinálom, megformálom; a munkából teljesedik ki az öröm. Még hogy munkából? A játékomból. Én ugyanis játszom, játékkal foglalom le magam, s van e kérdésnek értelme? A legőszintébben a gyermek játszik, mert önfeledten merül bele a játékba. Én is gyermekként játszadozom az ollóval, s egy gyermek aligha firtatja, mi lesz a remek szórakozást jelentő játékból.”
Matisse 1948-51 közt az őt ápoló dominikánus apácák vence-i kápolnáját dekorálta. Ágyhoz kötötten már főként csak papírkivágásokat alkotott, utolsó kiállítását is ilyen műveiből rendezték. 1954. november 3-án halt meg, élete utolsó pillanatáig dolgozott.
