Hatalmas termet, hatalmas hang, nemcsak terjedelemben, hanem erőben, érzelemben is. És hozzá akkora érzékeny lélek, mint ide London retúrral. Ian Gillan, a Deep Purple énekese 75. születésnapját ünnepli.
A Deep Purple „hangja”
Az 1945. augusztus 19-én született, szelíd arcú, ám a színpadokon néha féktelenné változó Ian Gillan nem volt tinédzsersztár, 24 éves koráig meg kellett elégednie azzal, hogy egy másodrangú angliai bandában, az Episode Sixben énekel.
Szerencsére az akkor kibontakozó brit hard rock egyik feltörekvő bandája, a Deep Purple, amely a legkeményebb hangokat, az óriási tempókat vegyítette klasszikus-barokkos futamokkal, soraiban két meghatározó nagysággal, Ritchie Blackmore gitárossal és Jon Lord orgonistával, hamar rájött, hogy ehhez a zenéhez legalább olyan bombahang kell, mint amilyen virtuózok a zenészek. 1969 őszén kirúgták a színtelen-szagtalan Rod Evans-t, és hirdetést adtak fel. A jelentkezők zöme egyáltalán nem tetszett Blackmore-éknak, az egyiket még ki is röhögték. (Az illetőt úgy hívják, hogy Rod Stewart.) Az egyértelmű győztes a jóval puhábban is énekelni tudó Ian Gillan lett.
A Deep Purple több mint 50 évvel ezelőtt alakult, hosszú története során számos változás volt a tagságában. A későbbi legendás felállásból Jon Lord billentyűs (ő 2012-ben elhunyt) és Ritchie Blackmore gitáros volt alapító tag, aztán csatlakozott hozzájuk Ian Paice dobos és Rod Evans énekes, akit nem sokkal később Ian Gillan váltott, mellette Roger Glover lett a basszusgitáros.
A Royal Philharmonic Orchestrával készített élő lemezük felvételére már magukkal is vitték a londoni Albert Hallba a félénk behemótot. Gillan akkor még csak kisebb szerepet kapott, egy évvel később azonban már valóságos sátán-idézéseket tartott az In Rock című albumon olyan, mára klasszikus számokban, mint a Speed King, vagy a Flight Of The Rat. Ian igazi klasszikusa azonban a Child In Time lett, ahol a rockban azóta is egyedülálló háromlépcsős, háromoktávos vox humánát adott le, kristálytisztán. Ahogyan a nagy rivális, Robert Plant (aki mellesleg augusztus 20-án lesz 72 éves) a bluest törte darabokra hallatlan agresszivitással, Gillan szinte operai szintre vitte a hard rock vokális lehetőségeit. (Édesapja egyébként operaénekes volt.) Nem véletlen, hogy 1970-ben Andrew Lloyd Webber őt választotta ki a Jézus Krisztus Szupersztár címszerepére, annak ellenére, hogy később elkerülték őt a rockoperák és musicalek.
Az énekes azok közé tartozott, akik koncerten is tökéletesen tudták hozni formájukat még ebben a kegyetlen stílusban is: erre bizonyíték a Scandinavian Nights 1970-ből, a Deep Purple Made in Japan című koncertlemeze 1972-ből – ez utóbbinak egyik csúcspontja a Ritchie Blackmore-ral vívott „magaslati hangpárbaj”, amelyben Gillan torka követi a gitárt a „plafonig”, és amelynek előzménye már a Scandianavian Nightson is megvolt, csak éppen a Speed Kingben. Gillan és Blackmore harca azonban többnyire színen kívül is folytatódott – egyszer akkora pofont adott Blackmore-nak, hogy eltört a karja (a gipszet lásd a Machine Head lemez belső borítóján). Gillan 1973-ig bírta a Purple-lel, kiszállt és bár a csapat három tagja három évig még együtt volt, Ian távozásával megkezdődött a hanyatlás.
A következő évtizedekben megfordult a Deep Purple-ben például David Coverdale énekes, Tommy Bolin és Joe Satriani gitáros. Jelenleg Gillan, Paice és Glover mellett Steve Morse gitáros és Don Airey billentyűs játszik, ez a formáció koncertezett Budapesten legutóbb 2013-ben a Sportarénában.
A szakítás Gillant is megviselte, és bár saját bandát alapított, ennek korántsem volt olyan sikere. A 80-as évek elején egyre többször betegeskedett, elhízott, hangszálműtétjei is voltak. Végül azonban 1984-ben, amikor a legendás ötösfogat újra összejött, nem volt kérdés, hogy ki lesz az énekes.
Azóta több mint három évtized telt el, és egy kétéves időszakot leszámítva, amikor Gillannél ismét kiborult a bili, ő énekel a Purple-ben – viszont Blackmore távozott. És valószínűleg végleg. Gillan viszont alkalmazkodni tudott az együttes új, visszafogottabb stílusához is. Igaz, hogy ma már óvatosabban bánik a Child In Time-mal és kevesebbet bravúroskodik a Strange Kind Of Woman rögtönzésében, de éneke még mindig erőteljes, érzelmekkel teli.
A Deep Purple, amelyet Smoke On The Water című örökzöldjének köszönhetően szinte mindenki ismer, világszerte mintegy 100 millió lemezt adott el. A korszakos jelentőségű anyagok közé tartozik a bemutatkozó Shades of Deep Purple, a Deep Purple, az In Rock, a Fireball vagy a Machine Head című korong. A már nyugodtabb hangulatot tükröző Infinite 2017-ben jelent meg, legutóbbi stúdióalbumuk pedig 2020 augusztusában Hush címmel jelent meg, ami folytatja azt a profizmust, ami az érett bandára jellemző. A csapat frontembere 2016-ban szólókoncertet adott ugyanott, szimfonikus zenekari kísérettel adta elő a legnépszerűbb Deep Purple-számokat.
Deep Purple rajongóként elfogadom, hogy a banda ma már nem ugyanazzal a lánggal ég, szerencsére a csapat az elmúlt időszakban nagyon rászokott Magyarországra, így több ízben hallhattunk ízelítőt egy legfeljebb csak megközelíthető hangból: aranytorkú Ian Gillanéből. Legutóbb 2019 februárjában kaphattunk belőle ízelítőt: a Purple fenomenális hangulatú és színvonalú koncertet adott. Örök emlék lett.
