„Valami tényleg nem volt rendben ezzel a hellyel; a tenyerén ott pihent a bizonyíték: egy égővörös hajú, szürke szemű idegen bámult vissza rá egyre rémültebben.” Imre Viktória Anna második kötetét hamarosan kezünkbe vehetjük.
Milyen lehet az állandósult káoszban élni?
Mia hosszan mesélhetne erről, elvégre egész életét az éjszakánként átalakuló Nioba városában töltötte. Barátokat, családokat szakít el egymástól ez a különös, önálló akarattal bíró hely, és titkát még senkinek nem sikerült megfejtenie – legalábbis eddig.
Amikor Mia véletlenül belebotlik a mogorva, embergyűlölő tudósba, Lancasterbe, merész döntést hoz: az ismeretlent választja a férfi oldalán. Éppen csak arra nem számít, hogy az izgalmasnak ígérkező kutatás egy számára új, sötét világba vezet, amelyben a tudomány szorosan összefonódik a mágiával, az égitestek pedig nem egészen azok, aminek látszanak.
„Az Őrült Hold alatt már az egyetem alatt született, amikor is az ELTE bölcsészkarán angolt és latint tanultam. Szerencsére a két tevékenység – az írás és az előadók padjainak koptatása – megfért egymás mellett, így jelenleg mesterképzés keretében foglalkozom angol irodalommal. Bár egy-két novella erejéig szívesen kalandozom a horror vagy a sci-fi világába, legközelebb a fantasy műfaja áll hozzám… Amikor pedig elkezdenek összefolyni előttem a betűk, papírért nyúlok, és lerajzolom, ami a fejemben maradt” – mutatkozik be a fiatal írónő, aki maga illusztrálja könyveit.
Imre Viktória Anna: Az őrült Hold alatt
(Részlet)
Az alkony vészesen közeledett. Narancsvörös lángolásba vonta az épületek körvonalait, mintha figyelmeztetni akarná az embereket, hogy ideje hazatérni. Az égen egyetlen felhő sem úszott; a nap már lebukni készült a horizonton, ráhagyva birodalmát a város felett kirajzolódó három holdra. A lakók nem értettek egyet ezzel az uralkodóváltással, de nem tehettek ellene semmit. Visszahúzódtak az otthonaikba, villanyt gyújtottak, és gondosan eltakarták az ablakokat függönnyel, redőnnyel vagy spalettával, nehogy leskelődésen kapja őket az éjszaka gonosz démona.
Mia Robinson is a szobája sarkában álló ágyon kuporgott, egyre növekvő félelemmel meredve a naplementében vörös téglalappá változott, elfüggönyözött ablakra. Tizenhét éve bámulta esténként, és minden egyes alkalommal halálra rémült tőle. Amikor rózsaszín lett az égbolt, szorongás kerítette a hatalmába. Ahogy a látóhatárt keretező hegyek nekiálltak felfalni a napkorongot, már mozdulni sem bírt a reszketéstől. Végignézte az alkonyatot a sötétítőfüggönyön átszűrődő fények játékán keresztül, és mire beállt az éj, jéghideggé fagytak az ujjai.
Nem az ő fejével volt baj. Ebben a városban az itt élőknek legalább fele küzdött hasonló tünetekkel a nap végén. Az utcák elnéptelenedtek, a boltok bezártak, az emberek pedig csukott ajtók mögött várták a hajnalt. Még a legengedetlenebb gyerekek is komolyan vették az éjszakát, mert tudták: aki kinn marad, nem tér vissza.
Megborzongott, mert eszébe jutott, hogy aznap kis híján eltévedt az iskolából hazafelé menet. Az új barátaival beszélgetett, és figyelmetlenségében eltévesztette az egyik sarkot. Mire rájött, hogy vadidegen környéken bolyong, már hosszúra nyúltak az árnyékok, ő pedig pánikszerű bizonyossággal érezte, hogy soha többé nem látja a szüleit. Vakon szaladt egyik utcától a másikig, mire végül észrevett egy ismerősnek tűnő bronzszobrot, ami alapján hazatalált. Anyja és apja felváltva ölelgették és üvöltöztek vele, amiért ekkora bajba keverte magát, de Mia igazat adott nekik. Ő maga is belátta, hogy ennyi idősen meglehetne a magának való esze.
Véget ért: hivatalosan is beköszöntött az éjszaka. Mia elengedett egy megkönnyebbült sóhajt, és felkapcsolta a kislámpáját. Bár az alkonyattól jobban félt, mint magától a változástól, világosság nélkül nem bírt elaludni, mert az ablakon fény nem, csak az éhes sötétség próbált bejutni, és a lány szemében örökké éhes, tátogó szájnak tűnt a falon.
Megkezdődött az átrendeződést kísérő rémítő morajlás is odakint. Mia a paplan alá bújt, de így is érezte, hogy a ház falai remegnek. A konyhából behallatszott a tányérok és a poharak halk csörömpölése. Remélte, hogy ezúttal nem törik össze semmi.
A torkában dobogott a szíve. Gyűlölte az elalvás előtti időszakot, mert minden apró zaj felerősödött, a szoba árnyékai pedig fenyegetőbbé váltak. Ráadásul most az ablak kilincse is nyikorgott. Valami nekikoppant az üvegnek. Talán egy fa nőtt a ház elé, gondolta Mia, és elkomorodott. Nem szerette a fákat; pontosan az ablakot zörgető ágaik miatt.
Amíg azon tűnődött, vajon másnap mennyit kell majd gyalogolnia, mire gimnáziumot talál, egy szélroham váratlanul feltépte az ablakszárnyakat. A nehéz függöny leszakadt a karnisról, és egyenesen az ágyra repült. A lány összezavarodva és kicsit izgatottan lesett ki a takaró alól, hogy meglássa: semmi nem választja el a külvilágtól.
Ez új volt. Kiskorától kezdve nevelték bele a szülei, hogy a sötétség veszélyes; hogy egy pillanat alatt elragadhatja az óvatlan gyerekeket, ha alkalmat adnak rá. Mia most védelem nélkül maradt, ám egyik perc telt a másik után, és még mindig az ágyában ült – nem nyúltak érte fekete szörnykezek az ablakon át. Egy darabig csak farkasszemet nézett a négyzetes fekete lyukkal, amely úgy ásított rá, mint a kárhozat kapuja, de végül elfeledkezett a félelmeiről. Kiugrott az ágyból, a viharos széllel dacolva az ablakhoz küzdötte magát, és életében először kitekintett az éjszakába.
Nioba utcáit szurokfekete, nedves massza lepte el. Végigfolyt a járdákon, a házfalakon, és baljósan lüktetett a három hold sápadt fényében. A fát talán tovább vihette a hömpölygő folyam, mert már nem állt ott, ahol a lány feltételezte. Szabad kilátás nyílt a környékre. A sötét tengerben elmerültek, majd felszínre emelkedtek az épületek; más helyen és más formában, mint azelőtt. Az ég a fekete és a lila árnyalatainak szédítő egyvelegét vette fel, kísérteties hátteret kölcsönözve a metamorfózisnak.
Megbűvölten bámulta az eléje táruló látványt, amely egyszerre nyűgözte le és borzongatta végig a gerincét. Vékony ujjai elfehéredtek a párkányon, annyira szorította. Észre sem vette, hogy a folyadék kitartóan csordogál be a nyitott ablakon, egyenesen a lábfejére.
Először csak az apró fehér folt tűnt fel neki a feketeségben. Ugyanúgy bukdácsolni látszott, mint a házak, ám eltörpült mellettük, ezért Mia első pillantásra szélben kavargó zsebkendőnek nézte. Ahogy közelebb ért – vagy az otthonuk vándorolt felé; ezt nem lehetett biztosan eldönteni –, a lány felkiáltott döbbenetében: egy embert látott abban az eleven pokolban, ráadásul élőt!
A férfi nagyjából tízméteres távolságban tőle megállt egy alacsonyabb háztetőn, és elégedetten elvigyorodott, amikor pontosan előtte emelkedett ki egy bérház a masszából. Fehér ballonkabátot viselt, amelyet az éjszakai égbolt színével keveredő holdfény halványlilára festett. Világos haja vadul lobogott a szélben, és Mia még azt is ki tudta venni, hogy szemüveges. Legnagyobb meglepetésére a fekete lé nem hagyott nyomot az idegen makulátlan cipőjén. Mintha a teste taszította volna az anyagot.
– Jobb lesz, ha becsukja az ablakot! – kiáltott át a lánynak vidáman. – Persze csak akkor, ha nem akar a massza részévé válni.
Mia pislogott kettőt, majd lenézve rádöbbent, hogy már bokáig áll a folyadékban. Rémülten felsikított; úgy becsapta az ablak szárnyait, hogy kis híján kitört bennük az üveg. Kívülről rögtön feketeség terítette be az új felületet, ezért Mia hálát adott az éjjeliszekrényen égő kislámpáért. A sors azonban úgy döntött, még e kevéske megnyugvástól is megfosztja: mialatt a lány reszketve botorkált az ágya felé a ragacsos, langymeleg lében, a ház veszélyesen megbillent, ő megbotlott, a lámpa pedig a padlóra zuhant és kialudt.
Mia a két tenyerére érkezett, ám a hálóing eleje belelógott a masszába, és rögtön megszívta magát vele. Ahogy ijedten odakapott, érezte, hogy a nedves folt lassan beborítja a szövetet, majd hajmeresztő sebességgel kúszik át a bőrére is.
Teljes pánikban tépte le magáról a ruhát, és zihálva kezdte dörgölni vele a tenyerét, a kézfejét, a csuklóját, a karját – míg végül kitört belőle egy hisztérikus nyüszítés, ami igazán megijesztette. Eldobta a használhatatlanná vált hálóinget, és beletoccsant a parkettát borító löttybe. Az orráig sem látott, fázott, és rettenetesen félt. Soha nem lett volna szabad kinéznie az ablakon és beengednie az éjszakát. Most valami szörnyűség fog vele történni a folyadék miatt, ebben biztos volt. Talán bele is hal.
Felhúzta a térdét és átölelte, apró gombócba gyűrve magát a nedvesség közepén. Előre-hátra ringatózott, mintha ezzel összeszedhetné a bátorságát, és közben gyűlölte magát, amiért annyi akaratereje sincs, hogy elkecmeregjen az ágyig, ahol meleg takaró várna rá. A férfire gondolt, aki olyan remekül szórakozott az egészen. Ő legyőzte a félelmét. Lehet, hogy ezért nem szennyezte be a massza.
Mély levegőt vett, majd felszegte a fejét. Csak pár lépés, emlékeztette magát. Fel sem kellett volna állnia hozzá, ám annyira nyomorultnak érezte magát szűkölő kiskutyaként kuporogva a padlón, hogy mindenképpen két lábon akarta megtenni az ágyig vezető utat. Enyhén remegve tápászkodott fel, és nem mozdult olyan könnyedén a lábfeje, mint szerette volna, de végül sikerült: megtalálta az ágyat. A paplan tetőtől talpig beburkolta; jólesett az érintése meztelen bőrén. Pár perc után még melege is lett, de a világ minden kincséért sem dugta volna ki az orrát alóla. Hosszú órákig reszketett álmatlanul a történtek és a kinti morajlás miatt, minden apró nyikorgástól összerezzenve.
Már hajnalodott, mire legyűrte a kimerültség, és elaludt.
* * *
Nioba szemkápráztatóan gyönyörű város. A nap szünet nélkül cirógatja meleg sugaraival, mert itt soha nem esik az eső – legalábbis nappal biztosan nem. Házai az ég felé törnek, oszlopokkal, tornyokkal és szobrokkal ékesen. Az utcák forgalmasak, de hívogatóak. Igaz, a legtöbb ember tanácstalanul bolyong az épületek között, és egyedül térképet nem lehet kapni egyetlen boltban sem, ám ezek csak apró kellemetlenségek.
Mia bosszúsan nekidőlt egy házfalnak, és belekotort az iskolatáskájába az ásványvizes üvegért. Imádta a napfényt, tényleg, de így nyár közeledtével egyre elviselhetetlenebbé vált a hőség. Ugyan a járdák fölé csinos kis tetőket szereltek, hogy a gyalogosok meg ne főjenek, egy idő után már ez sem segített sokat. Ha az embernek naponta órákat kellett sétálnia, hogy megtalálja az úti célját, akkor nem sokat nyomott a latban az a kevéske árnyék, amit ezek a tetők nyújtottak. Időnként fel-feltámadt a szél, ám csak forróságot vágott az arcába, és ugyanolyan hirtelen el is ült, ahogy érkezett.
Még azt sem tudta biztosan, hogy Nioba melyik felére került hajnalra a házuk. Későn ébredt, amit először a rémálom számlájára írt, de aztán megtalálta a leszakadt függönyt és a fekete foltokkal tarkított, teljesen tönkrement hálóinget a szobája sarkában, és már semmit nem értett. A saját bőrén vagy a padlón nem látta nyomát a masszának, ezért végül arra jutott, alva járt az éjjel. Amúgy sem ért rá ilyesmiken töprengeni: öltöznie kellett, reggelizni és elindulni, hiszen Nioba hatalmas, az idő pedig gyorsan pereg. Most már legalább három órája keresett egy gimnáziumot, és bár városszerte dél körül kezdődött a tanítás, félő volt, hogy még így is el fog késni.
Ivott, és visszadugta az üveget a táskájába. Úgy döntött, még fél óráig próbálkozik, utána pedig feladja a kutatást. Azért a tudásvágynak is vannak határai.
Elindult az utcán jobbra, gondosan az emlékezetébe vésve az irányt és a környezetet. Egy könyvesbolt, egy presszó, még egy könyvesbolt… iskola. Mia diadalmasan elvigyorodott, és határozott léptekkel az épület felé vette az irányt az úttesten át. Közben a túloldalon sétáló férfire tévedt a tekintete.
Földbe gyökerezett a lába.
– Maga! – csúszott ki a száján, és remegő kézzel rámutatott a járókelőre.
– Hm? – A szólított hátranézett a válla felett. Némi homlokráncolást követően a viszontlátás öröme ült ki az arcára. – Csak nem a kíváncsi hölgy? Ha megfogad még egy tanácsot: én a maga helyében visszalépnék a járdára, mielőtt elüt valami.
Mia ólmos lassúsággal oldalra fordította a fejét, és elkerekedett a szeme: egy busz tartott felé, a sofőr pedig legalább olyan rémültnek tűnt a szélvédő mögött, mint ő. Már hallotta is a fékcsikorgást, amit kivétel nélkül mindig a rettenetes becsapódás zaja követ.
Mielőtt megtörténhetett volna a tragédia, a lány ösztönei működésbe léptek, és ő előrevetette magát, egyenesen az érdeklődve figyelő férfi lába elé. Éles fájdalom cikázott végig a tagjain, összekoccantak a fogai. A kín felhőjén keresztül még hallotta átszűrődni a vezető dühös káromkodását.
– Még soha nem tapasztaltam, mi történik, ha valaki felé teljes sebességgel tart egy jármű – jegyezte meg felvillanyozva a nyugodtan álldogáló úriember. – Nem is gondoltam, hogy ennyire érdekes.
Mia Robinson hitetlenkedve felemelte fejét a földről, annak ellenére, hogy a mozdulattól ezernyi tűként nyilallt a nyakába az esés utóhatása. Az első dolog, amit észrevett a férfi tetőtől talpig fehér öltözéke volt. Még árnyalatnyi különbség sem látszott a cipője, élére vasalt nadrágja és a kabátja színe között. A kezében egy viharvert, szürkére fakult esernyőt tartott. Békésen tekintett le a nyögve, lassan feltápászkodó lányra; a legapróbb jelét sem adta annak, hogy segíteni kívánna neki.
– Örülök, hogy túlélte – mondta, amikor Mia ismét két lábon állt. – Az éjszakát és az előbbit is. Bár kissé más külsőre emlékeztem, de a látványom kiváltotta döbbenetéből ítélve valóban magának segítettem tegnap.
Az idegen nagyjából másfél fejjel magasodott fölé. Ősz haja ellenére – amelyet most összefogva viselt – meglepően fiatalnak látszott: nem többnek harmincnál. Ovális szemüvege felnagyította kék szemét, és a bőre sápadtabbnak tűnt, mint Miáé. Olyan szoborszerű merevséggel állt, hogy ha a gyenge szellő nem emelgeti a tincseket a válláról, teljesen észrevétlen maradhatott volna.
– Ki maga? – kérdezte a lány mohón. – Hogyan maradt életben azután, hogy idekinn töltötte az éjszakát?
– Melyik érdekli jobban? – billentette oldalra fejét a férfi.
– Mindkettő érdekel – vágta rá Mia. A gyomrát apró csomóba rántotta az izgalom: tehát mégsem álmodott!
A hosszas kutatás árán meglelt gimnáziumból az iskolai csengő hangja hallatszott. A járókelők egyre gyanakvóbban pillantgattak az utcán ácsorgó fiatal lányra, akinek nyilvánvalóan a tanintézmény falai között lett volna a helye, nem egy furcsa külsejű alak társaságában.
A férfi szótlanul bámulta egy percig, majd vállat vont.
– Ha tényleg választ akar a kérdéseire, akkor jöjjön velem.
Mia elgyötörten az iskolaépületre nézett, azután lemondóan sóhajtott. Ennyi erőfeszítés a semmiért. Tudta, hogy jobb lenne bemenni, és elfelejteni az egészet, de az előző éjszaka rengeteg dolgot megváltoztatott. Először látta, mi történik, amikor mindenki álomra hajtja a fejét, és először beszélt olyan emberrel, aki visszatért onnan, ahonnan eddig senki. Elindult a férfi után úgy, ahogyan volt: porosan, sajgó horzsolásokkal borítva.
Az útjuk egy parkon át vezetett. Színpompás virágágyások és zöldellő fák között haladtak el, majd egy festékszóróval összefirkált emlékmű körül padokra bukkantak. A fehérbe öltözött idegen leült az egyikre, az ernyőt pedig az ölébe fektette. Mia habozott egy pillanatig, ám végül erőt vett magán, és ő is letelepedett – a pad másik oldalára. Lehet, hogy ez a különös figura kétszer is megmentette az életét, ám egyelőre nem bízott benne teljesen.
Az előttük álló oszlop a mosellai csata hősi halált halt katonáinak állított emléket. Mia nagy összegeket tett volna rá, hogy Nioba egyetlen polgára sem hallott még a mosellai csatáról és nem is fog soha. Mindazonáltal a rajta éktelenkedő graffitiktől zavarba ejtően valóságosnak és réginek látszott az obeliszk; mintha már évtizedek óta ott magasodna. Hihetetlennek tetszett, hogy másnapra valószínűleg írmagja sem marad majd.
– Ha csak ücsörögni akar, inkább menjen vissza az iskolába – törte meg a csendet mellette a férfi, és olyan arcot vágott, mint aki megbánta, hogy pár perccel azelőtt barátságosan viselkedett.
– Ki maga? – tette fel újra a kérdést Mia, eltökélve, hogy nem hagyja magát lerázni.
– Egy tudós. A nevem Gregory Lancaster. Gondolom, ez nem mond magának semmit.
– Tényleg nem – ismerte be a lány egy kicsit szégyenlősen. – De szép csengése van. Olyan… királyi.
Nem úgy tűnt, hogy tájékozatlansága megrázza az immár névvel rendelkező úriembert. Somolyogva bólintott, mintha pontosan ezt a választ várta volna, és még a merevsége is oldódott kissé: kinyújtóztatta hosszú lábát a pad előtt.
– Ami azt illeti, én sem tudom a maga nevét – pillantott rá a lányra.
– Maria Robinson vagyok – mutatkozott be némi habozás után ő is. – Röviden csak Mia.
Mr. Lancaster hátradőlt a padon, és a támlára támasztotta két könyökét, hogy a keze lazán lelógjon a teste mellett. Valamiért nem illett ebbe a környezetbe, ám hiába törte a fejét Mia nem tudott rájönni, mi lehet a probléma vele, azt leszámítva, hogy ballonkabátot visel ebben a kánikulában. Eszébe jutott a látvány, ahogy a férfi a hullámzó fekete masszában lépkedett. Most megint álomszerűnek érezte az egészet.
– Hogyan volt képes életben maradni éjjel? – kérdezte meg végül azt, ami leginkább fúrta az oldalát.
– Úgy, mint bárki más. Oxigénnel.
– Nagyon jól tudja, hogy nem erről beszélek! – csattant fel türelmét vesztve a lány. – A város minden éjszaka megváltozik, és tegnap láttam, milyen módon. Eddig senki nem tért vissza, ha kinn maradt sötétedés után, maga mégis itt ül mellettem. Hogyan csinálta?
– Miss Robinson, a túlzott kíváncsiság nem vezet sok jóra – érkezett a kimért válasz. – Arról nem is beszélve, hogy téved: a város lényegében ugyanaz marad.
– Már hogyan maradna ugyanaz?! – Mia felpattant a padról, és minden ízében reszketett a felháborodástól. – Ha nem változna semmi, maga szerint bolyonganék órákig, mire megtalálom az iskolát? Félnék attól, hogy barátokat szerezzek, tudván, hogy másnapra elveszítem őket?
A férfi megigazította a szemüvegét, és derűs pillantást vetett rá az üvegen át. Láthatóan szórakoztatta Mia kitörése.
– Szóval azt állítja, hogy nemcsak Nioba, de a lakói is átalakulnak az éjszakák folyamán? – érdeklődött kíváncsian.
– Nem egészen. – A lány kicsit összezavarodott a kérdéstől. – De a város túl nagy, és ez az első alkalom, hogy másodszorra látom ugyanazt az embert.
– Tehát a szülei is elvesznek, Miss Robinson?
– Nem! Ők az egyetlen biztos pont az életemben.
Mr. Lancaster nyári égbolthoz hasonlatos színű szeme résnyire szűkült, a vigyora viszont kiszélesedett:
– Mitől olyan biztos ebben?
Miát megint váratlanul érték a férfi szavai.
– Ők a szüleim! – nevetett fel idegesen. – Csak felismerem a saját apámat és anyámat!
– Hasonlít az édesanyjára? – tudakolta az úriember nyugodt hangon.
– Igen. De nem értem, miért…
– Mesélje el, hogy néz ki.
A lány pislogott. Most már végképp nem értett semmit, ráadásul rendkívüli módon idegesítette Mr. Lancaster vidám nyugalma. Hitetlenkedve meredt rá, hogy komolyan gondolta-e a kérést, ám a férfi csendben várta a válaszát. Mia sóhajtott, és belevágott:
– A haja gesztenyeszínű; árnyalatra megegyezik az enyémmel, csak rövidebb, szóval pont vállig ér. A szeme zöld, mint nekem. Mit akar még tudni?
Gregory Lancaster előbb kuncogni kezdett, majd hátravetette a fejét, és eszelősen felkacagott. Az esernyő legurult az öléből, és szomorúan csattanva ért földet. Mialatt rázta a nevetés, a tudós a kabátja zsebéből előhalászott egy maroknyi tükröt, és a halálosan megdöbbent lány kezébe nyomta. Végül kitörölte a jókedv könnyeit a szeméből, hogy beszélhessen:
– Bármilyen meglepő, a város nem kiszámíthatatlanul változik. Kicsit rendbe szedi magát éjjelente, ó igen, de ez minden. Élő, akárcsak a lakosai. Viszont, ami az embereket illeti… hé, el ne törje a tükröt! Csak ez az egy van.
Mia kezében egyre jobban remegett a tükörképe egy lánynak, akit nem ismert – vagy legalábbis nem így. Az agya azt súgta neki, hogy minden rendben van, csak megártott a hőség, és ezért nem emlékezett, hogyan is néz ki pontosan az anyja, ám a lelke pont úgy didergett, mint alkonyatkor. Valami tényleg nem volt rendben ezzel a hellyel; a tenyerén ott pihent a bizonyíték: egy égővörös hajú, szürke szemű idegen bámult vissza rá egyre rémültebben.
