„Párduczot leteríteni vagy medvét, férfias dolog; de a félénk szarvas elejtése nem vall nagy bátorságra. Nem is bátorságomért neveztek el a delawarok Vadölőnek, hanem éles szememért és gyors lábamért.” James Fenimore Cooper eredeti regényét Mikes Lajos írta át.
„Te híres vadász vagy a delawarok között; de azért szeretnélek e mögött a fenyő mögött látni, mikor a másik fa mögött egy tarkára mázolt mingó áll, kezetekben lövésrekész fegyverrel, életre-halálra küzdve. Az ilyen alkalom igazi próbája a biztos kéznek, Vadölő barátom. Egy vadat lelőni nem nagy dolog…”
A híres Bőrharisnya-sorozat első kötete magyar átdolgozásban. Az ifjúsági irodalomnak, de úgy is mondhatjuk: a világirodalomnak ez a klasszikus figurája, olvasónemzedékek eszményi hőse, fiatalemberként mutatkozik be az első kötetben. Vadölő, az fijú fehér vadász, a delavár indiánok között nőtt fel, ők nevelték bátorságra és mindenekfölött becsületre. Az ősrengeteg határán él, s magatartásával példát mutat a gátlástalanul előretörő fehér telepeseknek, valamint az általuk egymásra uszított indián törzseknek. Vakmerő kalandjai, hőstettei a csodálatos, akkor még érintetlen észak-amerikai erdőségekben játszódnak le, egy festői tó, a Kristálytükör partján. Erre a tóra építette cölöpházát Thomas Hutter, egy különös fehér öregember, s itt él lányaival a gyönyörű Judithtal és a szelíd Hettyvel. Közben háború dúl az angol és francia gyarmatosok között, a franciákkal szövetséges irokéz indiánok betörnek a Kristálytükör vidékére, és pusztulással fenyegetik a Hutter családot. Szerencsére éppen idejében érkezik oda Vadölő és barátja, Csingacsguk, az ifjú delavár főnök.
JAMES FENIMORE COOPER: VADÖLŐ
Angol eredetije nyomán az ifjúság számára átdolgozta Mikes Lajos
(részlet)
I. Az őserdőben.
A tizennyolczadik század közepe táján, mikor New-York városa helyén rengeteg őserdők közepette egy kis gyarmat volt még csak, az indián harczos a Hudson folyam mindkét partján szabadon élvezhette még ősei vadászterületét, s győzelmet remélve bátran védekezett, nesztelen mokasszinjában meg-meglepve az ellenséget, a fehér emberek betolakodása ellen.
Történetünk ott folyt le az északamerikai őserdőkben ez időtájt. Meleg juniusi nap tűzött le a rengeteg magas fáinak lombkoronájára, s a csendet a vadon mélyéből időnként fel-felhangzó kiáltások zavarták csak. Bizonyára két eltévedt vándor hangja volt, a kik egymástól elválva keresték az utat. Nemsokára hangos örömrivalgás hangzott, annak jeléül, hogy czéljukat el is érték, s pár pillanat mulva egy férfi alakja bukkant ki a sűrűségből egy kis tisztás szélén, a melyen tűz- és vihar-pusztította kiszáradt fatörzsek hevertek s a honnan fel lehetett látni a kéklő égboltozatra.
– Itt legalább szabadabban lehet lélekzeni! – kiáltott a férfi, megrázva néhányszor erőteljes tagjait, mint valami hatalmas szelindek, a mely mély hóomlásból szabadult ki. – Hajrá, Vadölő! kijutottunk újra a napvilágra, s közel vagyunk a tóhoz!
E kiáltásra utat tört magának a tisztásra a másik vándor is, a sűrű bokrok közül. Ruháját, fegyvereit gondosan rendbe hozta, s azután társához lépett, a ki le is ült már, hogy megpihenjen.
– Ismered ezt a vidéket, kérdezte, vagy csak a napot üdvözölted olyan örömmel?
– Mind a kettőt eltaláltad, fiú. Ismerem a helyet jól, mert mult nyáron itt vadásztunk, s az égi útmutatónak is örülök. De hogy a delet megérezzem, ahhoz igazán nincs szükségem a napocskára, mert ne legyek Hurry Harry, ha gyomrom nem oly pontos óra, mint a gyarmat legjobb órája. Bontsd ki hát az iszákot, Vadölő, s aztán mindenek előtt lakjunk jól alaposan!
A két vándor oly étvágygyal látott egyszerű lakomájához, hogy beszélgetni sem volt idejük. Ez alatt vegyük őket szemügyre közelebbről. Az a ki Hurry Harrynak nevezte magát, valósággal March Henrik volt. De a végek lakói indián szokás szerint mellékneveket osztogattak egymásnak, s így Hurry a férfi nyugtalan, hirtelen természetét jelezte. Hurry Harry óriás termetű férfi volt, az erő és a megtermettség élő képe. Őszinte, keresetlen modora gyakran vegyült nyerseséggel, a mi együttjárt rendesen a végek lakóinak életével, s a jóindulat, a mely szép arczán tükröződött, ugyanezért ritkábban nyilatkozott meg viselkedésében, mint a gúny és a nyakasság.
Vadölő, a hogy Hurry társát szólította, egészen más ember volt. Körülbelül hat láb magas, nyulánk, karcsú ifju s izmai nemcsak szokatlan erőre, hanem ügyességre és fürgeségre is vallottak. Arcza nem igen volt szép; de oly komolyság és becsületesség tükröződött rajta, a mely első pillanatra bizalmat ébresztett mindenkiben.
Mind a két vándor fiatal ember volt. Hurry huszonhatesztendős lehetett, Vadölő néhány évvel még fiatalabb. Cserzett szarvasbőrruha volt rajtok, a melyen meglátszott az erdei élet nyoma. De míg Hurry azt hitte, hogy szépsége nem szorul egyéb ékességre, addig Vadölő ügyelt arra, hogy mindene, de különösen vadászeszközei, tetszetős és festői legyen. Puskája kifogástalan állapotban volt, vadászkésének izlésesen faragott markolata volt, lőporszarúját vésett ékitmények, s vadásztarisznyáját tarka kagylókkal himzett bőrcsikok diszitették.
– Ne hadd magad, Vadölő! Rajta! Bizonyitsd be, hogy igazi delawar gyomrod van, hiszen úgyis azzal dicsekszel, hogy delawarok közt nevelkedtél! kiáltott Hurry, jó példával járva elől. Próbáld ki férfiasan fogaidat e dámvadon, a mint kipróbáltad rajta fegyveredet.
– Nem, nem, Hurry, szólt Vadölő. Párduczot leteríteni vagy medvét, férfias dolog; de a félénk szarvas elejtése nem vall nagy bátorságra. Nem is bátorságomért neveztek el a delawarok Vadölőnek, hanem éles szememért és gyors lábamért.
– A delawarok, gunyolódott Hurry, maguk sem nagy hősök, különben nem tűrték volna, hogy a nyomorult mingók asszonyokká változtassák őket.
– Az ám! – felelt Vadölő hévvel. Ha nem hazug mende-monda volna ez. Tiz esztendőt töltöttem a delawarok között, és tudom, hogy ha harczra kerül a dolog, a delawar ép oly vitéz, mint bármely más törzs.
– Ej! szólt Hurry. Felelj hát arra, Vadölő barátom, hogy jutottál a nevedhez? Azért-e, mert nagy volt a vadászszerencséd, vagy lőttél-e már valaha élő emberre is? Ellenségre, a ki rád is lőhetett volna?
Vadölő lelkében e kérdésre egy pillanatig az álbüszkeség küzdött a becsületességgel; de aztán így felelt:
– Őszintén szólva, eddig még soha sem tettem. A delawarok, mióta köztük élek, mindig békében éltek, s én azt hiszem, hogy nagy bűn embertársunkat megölni, hacsak nem becsületes, nyilt harczban.
– Ej! szólt Hurry. Hát kivetett tőreid körül sohasem bukkantál rablóra, a kit golyóval kellett megbüntetned?
– Nem vagyok tőrvető, felelte Vadölő némi büszkeséggel; puskámból élek, s a mi a lövést illeti, bátran kiállnék bármelyik vadászszal a Hudson és Szt.-Lőrincz között. És nem is adok el soha más bőrt, csak olyat, a melynek a fején még egy lyuk van a szemen és a szájon kivül.
– Mind ez nagyon szép és jó; csakhogy most nem békésen legelő négylábuakról van szó, hanem skalpokra sovárgó indiánokról. Most, a mint te mondod, úgynevezett becsületes harczban állunk velök; rajta tehát! Puffants le egy szál ravasz vörösbőrüt mielőbb, mert különben nem szivesen leszek veled.
– Azt mondtad, March Henrik, hogy nemsokára czélhoz érünk. Igy hát, ha szégyenkezel miattam, akár még ma este elválhatunk. Egy barátomat várom, a ki szégyenkezés nélkül jár oly emberrel is, a ki még nem ölt embert soha.
– Szeretném tudni, mi dolga van ezen a vidéken annak a lappangó delawarnak, dörmögött Hurry magában. Majd így folytatta hangosan: – Hol találkozol gyöngédlelkű barátoddal?
– Egy kis kerek sziklán, lent a tó partján, a hol a törzsek ősidők óta frigyet szoktak kötni és a szekerczéket elássák, a hogy a delawaroktól többször hallottam. Én magam még sohasem voltam ott. Béke idején a mingók és a mohikánok közös birtokuknak tekintik a tavat és környékét. De hogy a háborúban hogy-mint lesz, azt csak az isten tudja.
– Közös birtokuknak! felelt Hurry nagy hahotával. Majd megfelel erre Hutter Tamás, a ki tizenöt esztendeje birja a tavat, és tulajdonát utolsó csepp véreig megvédelmezi úgy a mingók, mint a delawarok ellen.
Vadölő hallgatott egy pillanatig, azután így szólt: – Ki az a Hutter Tamás? A mint útközben beszéltél róla, furcsa egy isten teremtése lehet.
– Van benne valami. Vannak, a kik azt hiszik, hogy ifjú korában kalózkodott, s azután visszavonult ide a rengetegbe, hogy nyugodtan élvezhesse zsákmányát.
– Akkor nagyon tévedt, szólt Vadölő komolyan. Nem igaz úton szerzett zsákmányt sehol a világon nem lehet nyugodtan élvezni.
– Embere válogatja. Hutter Tamás megteszi. Két éve meghalt a felesége, s tengerészmódra a vizbe temették el. Most békében éldegél itt az öreg két lányával, Judittal és Hettyvel, s ezt a kis társaságot látogatom most meg.
– A szép Juditról szoktak beszélni a delawarok is, szólt Vadölő. Csipkerózsának nevezik őt. De azt is mondják, hogy nagyon hiú és czifrálkodó lány.
– Nem tagadom; de okos, eleven teremtés, és nagyon vonzódom hozzá.
– És Hetty? Ő is olyan szép, mint a nénje?
– Épenséggel nem; de angyali jó lélek, és csak egy hibája van, hogy gyöngeelméjü.
– Akkor malaszttalteljes lény, szólt Vadölő ünnepélyesen, a kit az Isten különös védelmében részesit. A vörösbőrüek is tisztelik és becsülik a korlátolt szellemüeket, és nem bántják őket. De nem volna jó – folytatta a nap felé tekintve – ha már fölkerekednénk, hogy ezt az érdekes családot mielőbb megismerhessük?
Hurry beleegyezése jeléül gyorsan talpra ugrott. Az elemózsia maradékát hamar összeszedték, tarisznyájukat vállukra vetették, puskájukat felkapták s a tisztásról újra behatoltak a rengeteg homályába.
II. A Vidravár.
Körülbelül egy jó angol mértföldnyi út után Hurry megállt, s így szólt: – Helyben vagyunk. Ott a bükk a tölgy mellett, s amott van a közelben a három fenyő meg a tört koronájú fehér nyírfa. De a legfontosabb ismertető jelet nem látom sehol.
Vadölő fürkészve körültekintett. Egyszerre csak karonragadta társát és így szólt:
– Nézz csak amoda Hurry! Egy vonalban a fekete tölgyfával látod azt a roskadozó fácskát, a melyet a szomszéd hárs ágai támogatnak? Ez emberi kéz műve.
– Még pedig az én kezemé! felelt Hurry. Annyi bizonyos, Vadölő, hogy kitünő szemed van az erdőben.
– Az igaz, hogy naponta javul; de gyermek szeme csak másokéhoz képest, a kiket ismerek. Például Tanemundnak, a százados aggastyánnak sasszeme van; azután Uncasnak, Chingachgook atyjának, a mohikánok törvényes főnökének, és magának Chingachgooknak is!
– S ki az a Chingachgook, Vadölő? gúnyolódott Hurry. Bizonyosan valami bújkáló vörösbőr és semmi egyéb.
– Nem úgy Hurry! felelt Vadölő. Chingachgook ha jogával élhetne, akkor nagy főnök lenne; de most egyszerű delawar csak. Tisztelik, becsülik ugyan, de nemzetsége és törzse mélyre sülyedt. Óh Hurry, összeszorulna a szived, ha téli estéken kunyhóikban üldögélve hallgatnád a mohikánok egykori dicsőségének történetét.
– Eh! felelt Hurry. Az indiánok kérkedése közmondásos. Történeteik fele üres fecsegés.
– Bizonyos, hogy szeretnek dicsekedni, szólt Vadölő nyugodtan; de a kérkedés bennök a természet adománya, s bűn volna elfojtani. De nézd csak Hurry! Arra a helyre értünk, a melyet kerestél.
Vadölő egy hatalmas hársfára mutatott, a melynek törzse a vénség súlyától kidőlt.
– Az ám, ez az a fa, kiáltott Hurry vigan, belepillantva a korhatag törzs mély odvába. – Oly tiszta benne minden, mintha valami öreg anyóka szekrényében heverne. Gyere Vadölő, segíts, ha egy félóra mulva a vizen akarsz lenni!
Vadölő serényen támogatta Hurryt, s pár percz mulva egy teljesen ép fakéregből készült csónakot húztak ki a fa odvából, ülésekkel, evezőkkel és minden egyéb hozzávalóval. Hurry könnyedén vállára kapta az egész terhet s megindult.
– Eredj előre, Vadölő, szólt Hurry, s törj utat előttem.
Vadölő engedelmeskedett, s a mint Hurry irányította, hol jobbra, hol balra fordulva félre tolta a bokrokat Hurry előtt. Körülbelül tiz percz mulva egyszerre csak kijutottak a szabadba, a napvilágra, egy óriási csillogó tó elé.
Vadölő, aki életében először látott ilyen nagy víztükröt, elakadt lélekzettel bámulta a pompás látványt, majd örömében felkiáltott. Legalább három angol mértföldnyire nyult el a tó hosszában északról délre; szélessége nem egyforma volt, mert bérczes partját számos öböl és kiugró földnyelv tette zegzugossá. Ünnepi csend borult az egész tájra. A meddig ellátott a szem, mindenütt a tükörsima vízfelület, a sötétkék égbolt és a partokra lejtő erdős magaslatok tüntek elébe. Emberi kéz sosem avatkozott bele még a táj természetes változatosságába.
– Milyen szép! Milyen csodás! ismételte többször Vadölő, elmerülve a természet felséges látványába. – Meghatja a szívet! Ember soha sem nyúlt itt semmihez, s minden úgy van még, a mint az Isten teremtette.
– Szép, szép, szólt Hurry, a ki nem igen értette meg Vadölő gyönyörködését. – De jó lesz, ha nekilátunk az evezésnek, hogy mielőbb eljussunk az öreg Hutter Vidravárába. Egy negyed óra alatt odaérhetünk.
A csónak megindult, s a két férfi erős karja gyorsan hajtotta a víz sima tükrén. Vadölő evezés közben sem tudott betelni a táj szépségével.
– Sok vad van a partokon? kérdezte társától.
– Nagyon sok, felelt Hurry, mert vadászni erre nem igen szoktak, s a hódfogók is ritkán kerülnek erre.
– Hát a vörösbőrűek? kérdezte Vadölő tovább.
– Ezek jönnek-mennek, hol egyenként, hol csoportosan; de sokáig sohasem időznek itt.
– Nagyon örülök, szólt Vadölő, hogy Chingachgook éppen ezt a tavat tűzte ki a találkozásra, mert ennyi szépséget még sohasem láttam.
– Ennek magad vagy az oka, felelt Hurry. Mért bujkálsz a delawarok között? Ezeknek a földén nincsenek tavak.
A csónak ezalatt folyton tovább siklott az öreg Hutter lakása felé, a melyet Hurry tréfásan Vidravárnak nevezett. Közel érve hozzá, Vadölő ámulva nézte a különös épületet, a mely távolabbról naszádnak túlnagy, szigetnek túlkicsi volt. A nyilt tavon épült, jó messze a parttól, egy hosszúkásan elnyúló homokzátonyon, a melybe Hutter czölöpöket vert.
– Ezt a vízi erődöt azért építette az öreg Tamás, szólt Hurry, mert parti lakását az indiánok háromszor felgyujtották, s az egyik véres harczban elvesztette egyetlen fiát is. Most már csak csónakon támadhatják meg őt a vörösbőrűek; de nem igen teszik, mert tudják, hogy az öregnek mindig sok a fegyvere és a lövőszere.
Vadölő látta, hogy a Vidravár nagyobb biztonságot nyujt, mint a végek lakóinak rendes gerendavárai. Vastag fenyőtörzsekből épült, a melyeket három oldalról eresztékek kapcsoltak szorosan egymáshoz; a padló keskenyebb gerendákból állt, s a tető kéreggel borított léczekből. A tűzhely és a kémény erős agyagföldből készült. Kivülről meglehetős nyers képe volt az épületnek; de belülről minden simára volt gyalulva és kényelmes lakást nyujtott.
A rakpartot, a mely mintegy húsz lábnyi kideszkázott négyszög volt, az öreg Tamás a pitvarnak szokta nevezni.
A két utas annyit azonnal észrevett, hogy a házban nincs egy lélek sem otthon.
Kikötöttek, s a mig Hurry a pitvarban lévő horgokat, hálókat, tőröket és hurkokat nézegette, Vadölő kiváncsian a Vidravár belsejébe lépett. Tiszta, kényelmes volt az egész épület, a melynek körülbelül húsz láb szélességű és negyven láb hosszú kerülete több apró szobára oszlott. Az első szoba volt a társalgó s egyben a konyha. A berendezése durva és finom bútorok keveréke volt, a mi rendes dolog a távoli gerendaházakban. Sok volt a durván faragott bútor; de az egyik sarokban volt egy szépen kirakott burkolatú falióra, s volt néhány szék, egy asztal és egy fiókos szekrény is a szobában, a melyek jobbmódú lakásból kerülhettek ide. A falióra élénken tik-takolt; de széles mutatói nehézkesen mozoghattak, mert tizenegyórát jeleztek, holott a nap állása szerint már dél is régen elmult. Nagyon szembeötlött egy terjedelmes, szinte titokzatos külsejű ébenfaszekrény. A konyhaberendezés egyszerű volt és nem zsúfolt; de minden nagyon tiszta és a maga helyén.
Vadölő, miután jól körülnézett az első szobában, egy faajtón keresztül keskeny folyosóba jutott, a mely a ház belsejét két részre osztotta. A folyosó egy második szobába vezetett, a hol a felakgatott ruhadarabok – az egyik falon csupa tarka, csillogó, a másikon csupa egyszerű, igénytelen darab – az első pillantásra rávallottak Judit és Hetty különböző lelkületére. Körülnézett, s azután kiment a pitvarba Hurryhoz, a ki az öreg Hutter szerszámai között talált távcsövön a tó északi részét vizsgálgatta.
– Az öreg, szólt Hurry, úgylátszik, hódakra vadászik, s szép idő lévén, a tó déli részén kiszáll, a hol a víz lefolyása van.
– Micsoda lefolyása? kérdezte Vadölő. Hogy hívják?
– A tavat Csillámtónak nevezzük. S lefolyása a Susquehannak. Bizonyosan te is ismered.
– Hogyne, szólt Vadölő. Százszor is vadásztam partjain a delawarok földén.
– De most siessünk a csónakba, szólt Hurry, hogy a vén Huttert napnyugta előtt fölverjük rejtekhelyéből!
– Mért bujkál Hutter e békés, elhagyott tavon? kérdezte Vadölő, a csónakba szállva.
– Gondolj csak mingó barátaidra! felelt Hurry. Van-e olyan hely, a hol fejbőrt lehet szerezni, a melyet e földönfutók föl ne keresnének, hogy előbb-utóbb vérrel fessék?
– Igaz, hogy jót nem hallottam az irokézekről vagy huronokról, bár eddigelé nem volt alkalmam velök ütközetben találkozni. De a delawarok jellemzése szerint valamennyien gazficzkók.
– Az már igaz, szólt Hurry. Minden mingó ördög. De a te delawarjaid sem angyalok.
Hurry hevesen, kiabálva beszélt. Vadölő ellenben nyugodtan, mérsékelten felelgetett neki.
– Be kell látnod, Vadölő, ismételte Hurry, hogy minden mingó ördög. A három szín: a fehér, fekete és vörös közül, a legjobb szín a fehér, s ezért a fehér emberek a legjobbak; azután következnek a feketék, a kik hasznára válnak a fehéreknek, és legrosszabbak a vörösek. Ebből az következik, hogy az indián csak félig-meddig ember.
– Az isten egyformának teremtette mind a három fajtát, Hurry, szólt Vadölő.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy a néger egyenrangú a fehér emberrel, vagy hogy én egyenrangú vagyok az indiánnal?
– Hallgass végig, Hurry, szólt Vadölő. Az isten körülbelül ugyanazokat az érzelmeket oltotta be mind a három színbe, habár bizonyos az is, hogy minden fajnak megvan a maga kiváló tulajdonsága. A fehér ember inkább a kereszténységre született, a vörös inkább a vadéletre. A halottak feje bőrének lenyúzása a fehér emberre nézve nagy bűn volna, mig a vörös szemében nagy erény. A fehér embernek nem szabad a háborúban a nőket és a gyermekeket meggyilkolni, mig a vörös embernek a törvénye megparancsolja ezt a kegyetlenséget.
– Mindig az ellenségtől függ, szólt erre Hurry. Egy vörösbőrünek a feje bőrét venni nem nagyobb dolog, mint a kitüzött jutalomért levágni a farkasok fülét. Nem is lehet igazságtalanság, mikor a gyarmat díjat fizet érte.
– Elég baj, Hurry. Maguk az indiánok is szemünkre vetik.
– Legyen eszed, Vadölő, és mondd csak, hozhat-e a gyarmat törvénytelen törvényt? Ilyenformán hazugság lehetne az igazság is.
– Igy, a hogy mondod, Hurry, egészen jól hangzik. De azért nincs igazad. Ha a gyarmat törvényei ellenkeznek az isteni törvényekkel, akkor törvénytelenek és nem szabad nekik engedelmeskednünk. De erről hiába vitatkozunk, mert minden ember a maga módja szerint beszél és gondolkozik. Inkább evezzünk gyorsabban és keressük meg az öreg Huttert.
III. Hol a bárka?
A kristálytiszta víz, a melyen vegytelenül siklott tova a csónak, gyönyörüen tükrözte a parti sötét fenyveseket. Néhol egyik-másik keskeny öböl fölött boltozat gyanánt összevonódtak a lombos ágak. Valahányszor megkerült a csónak egy kiugró földnyelvet, Hurry mindig azt várta, hogy megpillantja az öreg Hutter nagy bárkáját; de mindig csalatkozott. A vidravárat, a mely két órányira lehetett mögöttük, öt-hat földnyelv födte el szemök elől. Alig voltak már a tó déli végétől egy angol mértföldnyire, mikor Hurry hirtelen abbanhagyta az evezést.
A keskeny földnyelven, a mely a közeli öblöt a nyílt tótól elválasztotta, száraz ágak recsegése hallatszott. A két férfi egyszerre felugrott és puskájához kapott.
– Ez férfilépés volt, – suttogott Hurry.
– Könnyebb volt annál, felelt Vadölő. Evezz csak ahhoz a fához; én majd kiugrom a partra, s elvágom az utját a háborgatónak, akár farkas, akár mingó.
Hurry engedelmeskedett, s Vadölő csakhamar óvatosan behatolt a sűrűségbe. Az ágak újra recsegtek, mintha valami a földnyelv széle felé haladt volna. Egy pillanat mulva szép fehér szarvas bukkant ki a bokrok közül, deli léptekkel a part szélére lépdelt, s nyakát lehajtva, szürcsölni kezdte a tó vizét.
Hurry tétovázott egy pillanatig, majd hirtelen vállához emelte fegyverét, czélzott és lőtt. Az éles, rövid durranást néhány szempillantásnyi csend követte; a hang szinte nesztelenül átlebbent a vizen, s a mint a parti hegyekhez ért, a visszhang mennydörögve görgött szikláról-sziklára. A szarvas a durranásra és a golyó fütyölésére megrázta a fejét, de nem menekült, mert a puskadurranást még nem ismerte. De a dörgő visszhang gyanút keltett benne. Lábait teste alá húzva hatalmas ugrással a vízben termett s úszva menekült. Hurry utána eredt, s pár perczig tajtékzott a víz az üldözött vad és az üldöző csónak körül. Ekkor megjelent Vadölő a földnyelv szélén s visszatérésre intette a heves Hurryt.
– Nagy vigyázatlanság volt tüzelned, szólt Vadölő, a mig meg nem győződtünk róla, nem bujkál-e ellenség a közelben! Óvatosságot tanultam a delawaroktól, ha harczban nem is voltam még. Aztán nincs is szükségünk eledelre, s a vadnak sincs most az ideje. Engem Vadölőnek hivnak, s talán meg is érdemlem ezt a nevet, mert ismerem a vadak életének minden csinyját-binját, és nem hibázom el soha a czélt; de sohasem öltem vadat ok nélkül. Vadász vagyok, de mészáros nem.
– Nagy ügyetlenség volt, hogy elhibáztam, – felelt Hurry. Tizenöt éves korom óta nem esett meg velem.
– Nem baj, szólt Vadölő. A szarvassal nem tudtunk volna mit csinálni. Engem jobban aggaszt a lövés visszhangja. Egy ilyen lövés elégséges ahhoz, hogy elárulja ittlétünket a mingók egész törzsének.
– Ha más hasznunk nincs is a lövésből, vigasztalta magát Hurry, legalább figyelmeztette a vén Huttert arra, hogy vendégei vannak a közelben, s hogy jó lesz fogadásukra készülni. Gyere a csónakba, lássunk a bárka után, míg be nem sötétedik.
Vadölő engedelmeskedett. Erős evezőcsapásokkal egyenesen a tó lefolyása felé hajtották a csónakot. Körülbelül a fele úton lehettek, mikor a távolban újra megpillantották a fehér szarvast, a mint a habokból felbukkanva gázolva iparkodott a part felé. Pár pillanat mulva lerázta magáról a nemes vad a vizet és iramodva eltünt a fák árnyékában.
– A szegény állat hálatelten távozik, szólt Vadölő, mert a természet megérezteti vele, hogy nagy veszedelemből menekült meg. Örülhetsz, Hurry, hogy kezed bizonytalan volt.
– Azt már tagadom! kiáltott Hurry heveskedve. Te híres vadász vagy a delawarok között; de azért szeretnélek e mögött a fenyő mögött látni, mikor a másik fa mögött egy tarkára mázolt mingó áll, kezetekben lövésrekész fegyverrel, életre-halálra küzdve. Az ilyen alkalom igazi próbája a biztos kéznek, Vadölő barátom. Egy vadat lelőni nem nagy dolog; de egy vad embert, az más valami! Mivel most hadilábon állunk a vadakkal, hamar ki fog tünni, mit ér vadász hirneved komoly harczban. Nem a kezem miatt nem találtam el a vadat, hanem azért, mert egy helyben állt mozdulatlanul, holott mozognia kellett volna.
– Meglehet, Hurry; de ez volt a szerencséje a szarvasnak. Persze emberre magam sem tudnék oly nyugodt, biztos kézzel lőni, mint a vadra.
– Ki beszél itt emberről? Indiánt említettem csak. Itt csupán az a kérdés, te találod-e el őt vagy ő téged?
– Már megint oda jutottunk vita közben, a hol előbb voltunk, szólt Vadölő. Jobb lesz, ha nem folytatjuk.
– Én sem bánom, szólt Hurry nevetve, annál inkább, mert látom már amott a sziklát, a melynek közelében van a tó lefolyása, Ez az a szikla, a hol a vörösbőrüek tanácskozni szoktak.
Vadölő jól szemügyre vette a sziklát, mert ez volt az a pont, a melyet Chingachgook a találkozás helyéül kitűzött. A sziklatömb körülbelül hat lábnyira emelkedett ki a tóból. Tetejét a víz évszázadok folyamán annyira gömbölyűre simította, hogy az egész szikla óriási méhkashoz hasonlított. Nem messze tőle volt a tó lefolyása; de annyira elfödték a fák és a bokrok, hogy a hely inkább valami búvóhelyhez hasonlított, mint folyóvízhez. A magas partok száz lábnyi távolságra lehettek egymástól; de a nyugati partról egy keskeny földnyelv annyira benyúlt a habok közé, hogy a két part távolságát mintegy ötven lábnyira szükítette. Mivel a bokrok belehajoltak a vizbe, s az óriás fenyőszálak ágai is egybefonódtak, a szem közelről sem igen vett észre olyan nyilást, a melyre rámondhatta volna, hogy a tó lefolyása. A csónak az áramba kerülve lassan oly sűrű lombsátor alá jutott, a melyen alig szűrődött át egy-egy apró hézagon a nap világa.
Óvatosan haladt a csónak a csaknem éjszakai homályba burkolt szorosban, s a két férfi csak arra használta evezőjét, hogy a könnyű csónakot az ár közepén tartsák. A folyó kanyarogva haladt tovább, míg végre Hurry belekapaszkodva egy bokorba, megállította a csónakot.
– Ott lent dolgozik a vén ficzkó, szólt nevetve. Térdig iszapban és vízben, úgy a hogy képzeltem. Hódfogó tőreivel babrál; de a bárkának nincs nyoma sehol. Hol lehetnek a lányok? A hiú Judit bizonyosan valami forrás mellett ül és nézegeti magát.
– Ha ugyan hasznosabb dologgal nem foglalkozik, szólt Vadölő. Valószinüleg atyjáért fáradozik valahol, úgy a hogy atyja itt az iszapban érte dolgozik.
– Végre igaz szót is hallok egy férfitól, szólt a két férfi nagy meglepetésére egy csengő, női hang; mert Hurrytól sohasem hallhatok. Örvendek, hogy most jobb társaságban vagy, Hurry, mint máskor.
A lombsátor szétvált, s Vadölő evezőjéhez közel bájos leányarcz mosolygott ki a lombok közül a férfiakra.
Ez azonnal megmagyarázta a meglepetést. A két férfi nem vette észre a lombok közé rejtett bárkát, s épen a bárka előtt állottak meg. Hutter Judit pedig, mikor meghallotta Hurry ismerős hangját a bárka egyik ablaka elől egyszerüen félretolta a lombokat, hogy üdvözölje a jövevényeket.
IV. Natty és Hetty.
Hutter Tamás bárkája nagyon egyszerü, disztelen alkotmány volt. Úszó része tágas dereglye volt, a melynek egész szélességét és hosszának két harmadát deszkarekesz foglalta el. Teteje nyirfakéregből készült, s falai oly vékonyak voltak, hogy a puskagolyónak is alig állhattak ellen. Ez a kunyhóféle alkotmány két részre oszlott; az egyik a társalgó volt s ebben aludt is az öreg, a másik a lányok szobája volt. A konyha távolabb a faalkotmánytól egészen szabadon állott, mert a bárka csak nyári alkalmatosságnak volt szánva.
A bárka fölfedezése nagyon különböző hatást tett a két ifjúra. Hurry, a mint a csónakot a bárka mellé irányították, azonnal átuszott a födélzetre és élénk beszélgetésbe elegyedett Judittal. Vadölő ellenben lassan lépett át a bárkára s Judittal nem sokat törődve, figyelmesen nézegette a különös alkotmány szerkezetét. A szobákat is szemügyre vette, s mivel a végek lakóinak szokásai megengedték, úgy mint az imént a Vidravárban, itt is minden teketória nélkül végigment a szobákon, s egy ajtót kinyitva a dereglye túlsó végére jutott. Ott ült Hutter másik lánya, Hetty, a zöld lombsátor alatt, kezében kézimunkával.
Vadölő mindkét kezével puskája csövére támaszkodott és nagy részvéttel nézett a lányra, főkép mivel a lány egész valójában semmi olyas nem volt, a mi ezt a részvétet tompíthatta volna. Hetty nem volt bárgyu; lelkéből csak a szinlelés és képmutatás tehetsége hiányzott, míg az igazságszeretet és az őszinteség annál tisztábban kidomborodott benne. Külseje is kellemes volt, nővére szerény, igénytelen ellentéte. Szelid, halványpiros arczának nyugodt, csaknem átszellemült kifejezése minden komoly szemlélőben állandó, benső részvétet és érdeklődést keltett.
– Hutter Hetty vagy? kérdezte Vadölő barátságosan. March Henrik beszélt nekem rólad, azért ismerek rád.
– Igen, én Hutter Hetty vagyok, felelt a lány lágy, kellemes hangon. Hutter Judit huga és Hutter Tamás lánya vagyok.
– Ismerem történetedet, mert Hurry Harry szeret mások dolgairól beszélni. Ugy-e Hetty, te életed legnagyobb részét a tavon töltöd?
– Igen, a tavon. Anyám meghalt és e tó a sirja. Apám errefelé vadászik s én meg Judit őrizzük a várunkat. Hát neked mi a neved?
– Könnyű ezt kérdezni, de nehéz felelni rá. Fiatal vagyok s mégis annyi már a nevem, hogy akármelyik vén indián főnök is irigyelhetne ezért.
– Mégis melyik neveden hivjalak hát? Melyik a legujabb? Ha már nincs valami állandó neved!
– Állandó névre még nem tehettem szert. A delawaroknál csak akkor kap állandó nevet az ember, ha vagy a haditanácsban okos szóval, vagy a harczmezőn nagy vitézséggel tüntette ki magát. Nekem ilyesmire még nem nyilt alkalmam. Mivel nem születtem az ő nemzetségökből tanácsukban nincs helyem. Háború még nem volt eddig s emberi ellenség soha sem támadott még, hogy bátorságomnak tanujelét adhattam volna.
– Mondd meg hát nevedet, – sürgette Hetty, – hadd tudjam meg róla jellemedet.
– Nem titkolózom, Hetty. Tudd meg mindenekelőtt, hogy keresztény vagyok. Fehér szülőktől származom akár csak te. Szüleim nevét viselem s örököltem szokásaik s hagyományaik egy részét is épp ugy mint ők örökölték mindezt őseiktől. Apámat Bumppo-nak hivták s az én keresztnevem: Natániel, vagy a mint sokaknak jobban tetszik: Natty.
– Furcsa, nagyon furcsa, – Natty, – Hetty, – szólt közbe a leány, – te Natty, én Hetty, csakhogy te Bumppo Natty vagy én pedig Hutter Hetty vagyok és Bumppo még sem hangzik ám oly jól mint Hutter.
– Izlés dolga az, Hetty. Lehet, hogy a Bumppo név nem valami szép hangzatú, de már nagyon sok derék ember viselte becsülettel s beérte vele. Én ugyan nem soká viseltem. A delawarok nagyon hamar rájöttek, hogy ellensége vagyok minden hazug dolognak s elneveztek „Igaz szavu”-nak.
– Ez nagyon szép név, – mondta Hetty komoly, határozott hangon, – csupa erő és tisztesség. Hát most nem viseled már?
– Nem. De nem mintha kevésbbé rajongnék az igazságért, mint előbb. A delawarok azonban látván, hogy rendkivül gyorsan futom meg utaimat, csakhamar elneveztek Galamb-nak, mivelhogy a galamb gyorsan repül s mindig a legrövidebb uton.
– Ez is szép név; – szólt Hetty, – nagyon szép, hiszen a galamb, oly kedves madár.
– Minden, a mit isten teremtett, kedves a maga nemében. De ez a név sem volt sokáig nevem. Mikor már szabad volt a vadászokat követnem s a vad nyomozásában is kitüntettem magamat: „Vizslafül”-nek neveztek el.
– Ez már csöppet se szép név, – kiáltott föl Hetty megbotránkozva, – de bizonyára nem viselted soká.
– Mindaddig, mig annyira nem vittem, hogy fegyvert vásárolhattam, – felelt Natty s hangjában, mely eddig teljesen szelid és nyugodt volt, némi büszkeség és lelkesültség remegett. – Akkor aztán csakhamar kitünt, hogy jó vadász vagyok s egy egész kunyhó népét el tudom látni eleséggel: elneveztek hát „Vadölő”-nek s ezt a nevet még ma is viselem. A legtöbb ember ugyan semmibe se veszi az ilyen nevet, mert nagyobb dicsőség, ugy mondják, egy vörösember fejebőrét mintsem egy szarvas agancsait hozni haza.
– No én nem gondolkozom ugy, – jegyezte meg Hetty őszintén, – hivatásod tetszik nekem, Vadölő, s ez a név mégis csak szebben hangzik mint: „Bumppo Natániel.”
– Én is azt hiszem, kedves Hetty, – szólt Natty, – s előre tudtam, hogy e név majd megnyeri tetszésedet.
E perczben aztán ugy Natty és Hetty mint Hurry és Judit beszélgetése is megszakadt, mert egyszerre csak előttük termett Hutter Tamás és egyenest Hurrynak tartott.
