„Mert a mi világunk volt. Roanoke, az új otthonunk. Mi leszünk az elsők, akik leszállunk rá, mi fogunk először letelepedni itt, mi fogjuk elsőként az életünket leélni rajta.” John Scalzi Zoë történetével ismét egy különleges világba visz el.
Képzeld el…
Képzeld el, hogy tizenöt éves vagy, a rég halott biológiai apád az emberiség legnagyobb árulója, a nevelőszüleid ellenben hős exkatonák és egy új gyarmat kormányzói. Képzeld el, hogy minden lépésedet két félelmetes földönkívüli testőr kíséri, és egy komplett idegen faj tanulja tőled egy csillagközi valóságshow keretében, hogy miként kell öntudattal rendelkező intelligens lényként élni.
Képzeld el, hogy örökre el kell hagynod szülővárosod és szülőbolygód egy világvégi új gyarmat kedvéért, ahol új barátokat kell szerezned vadidegen telepesek között, hogy örömeidet és gondjaidat megoszthasd valakivel. Mert az új világ mindkettőt bő kézzel méri. Te mit tennél ebben a helyzetben?
John Scalzi nem osztott meg velünk minden részletet a Roanoke történetéből Az utolsó gyarmat című könyvében, ezért olvasóira hallgatva még egy utolsó, különleges utazásra hív minket a Vének háborúja-univerzumba és a Roanoke-ra, hogy újra átéljük a gyarmat kalandos létrejöttét.
John Scalzi az ezredforduló után feltűnt sci-fi írók nemzedékének termékeny és invenciózus tagja. Több stílusban és médiában kipróbálta magát: ír filmrecenziókat, ismeretterjesztő könyveket és esszéket. Dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban; népszerű blogja, a Whatever pedig az egyik legrégibb a maga nemében. A Vének háborúja az első műve, mára kultkönyvvé vált, és további négy része jelent még meg. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science-Fiction és Fantasy Írószövetség elnökévé. Jelenleg az ohiói Bradfordban él feleségével és lányával.
John Scalzi: Zoë története
(részlet)
ELŐHANG
Felemeltem apu kommunikátorát, és együtt számoltam vissza a fedélzeten tomboló kétezer emberrel.
– Öt! Négy! Három! Kettő! Egy!
Aztán elhalt a zaj, ahogy mindenki, de tényleg mindenki odatapadt a Magellan szabadidő-fedélzetén szétszórt számtalan monitor valamelyikéhez. A képernyők, amelyeken korábban csak a csillagos űrt lehetett látni, most üresek voltak, és feketék. Lélegzet-visszafojtva figyeltünk, és vártuk, mi fog történni.
Egy világ tűnt fel előttünk, zöld és kék.
Mi pedig őrjöngve ujjongtunk.
Mert a mi világunk volt. Roanoke, az új otthonunk. Mi leszünk az elsők, akik leszállunk rá, mi fogunk először letelepedni itt, mi fogjuk elsőként az életünket leélni rajta. Őrjöngve ünnepeltük hát leendő otthonunkat, mi, a Roanoke kétezer telepese, összezsúfolódva a Magellan szabadidő-fedélzetén, ölelgettük és csókolgattuk egymást, a Gyertyafény-keringőt énekeltük, mert mi mást is énekelhetnél, ha egy új világra érkezel. Új világ, új kezdetekkel, új év, új élet. Minden új. A legjobb barátnőmmel, Gretchennel összekapaszkodva üvöltöztünk a mikrofonba, miközben úgy pattogtunk fel-le, akár az eszelősök.
Amikor leálltunk az ugrálással, egy hang a fülembe suttogott.
– Annyira gyönyörű – állapította meg Enzo.
Odafordultam, hogy lássam is ezt a csodálatos, gyönyörű fiút, akivel kapcsolatban kifejezetten komoly terveim voltak az új világunkban. Maga volt a tökély, mert egyfelől szívdöglesztően jól nézett ki, másfelől meg ezt a képességét tökéletesen kiaknázatlanul hagyta. A teljes elmúlt hetet azzal töltötte ugyanis, hogy elbűvöljön a szavaival. A szavaival! Mintha nem olvasta volna a serdülő srácok kézikönyvét arról, hogy hogyan kell tök kukának lenni a lányok körül.
Értékeltem az erőfeszítést. És azt is értékeltem, hogy miközben a fülembe susogott, engem nézett, nem a bolygót. Odapislantottam a pár méternyire álldogáló szüleimre, akik hosszú csókkal ünnepelték az érkezésünket. Ez jó ötletnek látszott. Kezemmel megragadtam Enzo fejét, hogy magamhoz húzzam, és el is helyeztem egy csókot az ajkán. Az első csókunkat. Új világ, új élet, új pasi.
Mit mondhatnék? Magával ragadott a pillanat.
Enzo nem tiltakozott.
– „Szép új világ, ilyen emberek lakják!” – mondta, miután engedtem újra levegőhöz jutni.
Rámosolyogtam, karjaimmal még mindig a nyakába kapaszkodva.
– Te készültél erre – állapítottam meg.
– Talán – ismerte be. – Azt akartam, hogy első osztályú első csókban legyen részed.
Látjátok? A legtöbb tizenhat éves fiú arra használta volna a csókot, hogy egyből a mellekre nyomuljon. Ő meg mellécsempészett egy Shakespeare-idézetet. Rosszabbul is járhattam volna.
– Imádnivaló vagy – közöltem, és újfent megcsókoltam, majd játékosan megtaszítottam, és az őseimre vetettem magam, hogy hagyják már abba az ölelkezést, és foglalkozzanak egy kicsit velem is. Ők ketten fogják vezetni a gyarmatunkat, és nagyon úgy tűnik, hogy levegőt venni sem lesz idejük. Addig kell velük időt töltenem, amíg lehet. Megöleltük egymást, és boldogan nevettünk, aztán Gretchen magával ráncigált.
– Ide nézz, mi van nekem – hencegett, és az arcomba tolta a kommunikátorát. Egy videó futott rajta, ahogy Enzóval csókolózunk.
– Ó, te alávaló perszóna! – tört ki belőlem.
– Hát nem csodálatos? – vigyorgott Gretchen. – Igazából úgy néz ki, mintha be akarnád kapni az egész arcát.
– Állj le! – figyelmeztettem.
– Itt, látod? Ezt figyeld! – Gretchen rábökött egy gombra, és a videóból lassított felvétel lett. – Pont itt. Konkrétan marcangolod. Mintha a szája csokiból lenne.
Próbáltam nem nevetni, mert igazából Gretchen fején találta a szöget.
– Ribanc. Ide vele – mondtam, és kikaptam a kezéből a kommunikátorát, letöröltem róla a videót, majd visszaadtam. – Tessék. Köszönöm.
– Ó, neeee – nyafogta.
– Remélem, ebből megtanultad, hogy tiszteld mások magánélethez fűződő jogait.
– Hát persze.
– Akkor jó. Természetesen már rég szétküldted az összes közös ismerősünknek, ugye?
– Nem kellett volna? – kapta a kezét a szája elé Gretchen, ijedten tágra nyitva a szemét.
– Aljadék – jegyeztem meg elismerően.
– Köszönöm – fogadta a dicséretet Gretchen, és pukedlizett egyet.
– Csak azt ne felejtsd el, hogy tudom ám, hol laksz! – figyelmeztettem.
– Egész hátralévő életünkben tudni fogod – értett egyet Gretchen, aztán újra felvisítottunk, és vérlázítóan csajos viháncolásba kezdtünk. Ha tudod, hogy a hátralévő életedet ugyanazzal a kétezer emberrel kell leélned, komolyan fennáll a veszélye annak, hogy bele fogsz dögleni az unalomba. Kivéve, ha Gretchen is a környéken van.
Egy idő után elengedtük egymást, és körülnéztem, hogy lássam, kivel akarok még ünnepelni. Enzo a környéken sertepertélt, de elég esze volt ahhoz, hogy tudja, vissza fogok térni hozzá. Észrevettem Savitri Guntupallit, a szüleim asszisztensét, aki éppen apuval vitatott meg valamit nagyon komolyan. Savitri ügyes volt és okos, és átkozottul vicces is tudott volna lenni, ha nem dolgozott volna folyamatosan. Közéjük léptem, és kértem egy ölelést. Igen, nagyon rá voltam gyógyulva az ölelésekre. Tudjátok, mit? Igazatok van. Az ember csak egyszer láthatja az új világát először.
– Zoë – szólalt meg apu -, visszakaphatnám a kommunikátoromat?
Az ugrás előtt ugyanis lenyúltam apu kommunikátorát, mert az pontosan mutatta az időt a Magellan ugrásáig, és az alapján számoltam vissza. Nekem is volt saját kommunikátorom, a zsebemben. Biztos voltam abban, hogy a smárolós videó már ott várakozik a bejövő leveleim között, csakúgy, mint az összes barátoméban. Fel is véstem magamnak, hogy jó kis bosszút kell terveznem Gretchen ellen. Édes és könyörtelen bosszút. Szemtanúkkal, persze. És háziállatokkal. De előbb visszaadtam apunak a kommunikátorát, aztán kapott még egy puszit, és visszaromboltam Enzóhoz.
– Hát – bökte ki, és rám mosolygott. Istenem, még egyszótagosan is elbűvölő volt. Az agyam ésszerűen gondolkodó fele sietett meggyőzni arról, hogy az elfogultság fényében minden szebbnek látszik, mint amilyen valójában, mire a nem annyira ésszerű fele (értsd: a nagyobbik részem) közölte a racionálissal, hogy duguljon már el, és maradjon csöndben.
– Hát – válaszoltam, persze közel sem olyan elbűvölően, de Enzo szemmel láthatóan nem vette észre.
– Beszélgettem Magdyval.
– Ajjaj.
– Magdy nem annyira rossz fej.
– Persze. De a „nem annyira rossz” bizonyos esetekben pontosan azt jelenti, hogy „rossz”.
– És azt mondta, hogy beszélt pár emberrel a Magellan személyzetéből – ütötte tovább a vasat (elbűvölően) Enzo. – Ők mondták, hogy van a legénységi szinten egy megfigyelőfedélzet, ami általában üres. Állítólag nagyszerű onnan a kilátás a bolygóra.
Átpillantottam Enzo válla fölött Magdyra, aki lelkesen beszélgetett Gretchennel (vagy inkább csak beszélt hozzá, attól függően, hogy honnan nézte az ember).
– Szerintem ő nem a bolygót szeretné tanulmányozni – intettem a fejemmel feléjük.
Enzo is odanézett.
– Talán nem. De hogy tisztességesek legyünk Magdyval, el kell ismerni: mások sem erőltetik meg magukat abban a tekintetben, hogy kerüljék a feltűnést.
Összevontam a szemöldökömet. Bár igaza volt, de én azt is tudtam, hogy Gretchent inkább csak a flörtölés érdekelte, nem a feltűnősködés.
– És veled mi a helyzet? Te mit szeretnél tanulmányozni?
Enzo megadóan emelte fel a kezét.
– Zoë, még csak most jutottam el odáig, hogy megcsókoljalak. Azt hiszem, egy kicsit még elidőznék ezen a szinten, mielőtt továbblépnék a következőre.
– Ó, de szépen mondtad. A többi lánynál is bejön ez a duma?
– Te vagy az első, akinél próbálkozom, úgyhogy neked kellene nyilatkoznod erről.
Frankón elpirultam, és gyorsan megöleltem.
– Eddig tetszik – súgtam a fülébe.
– Akkor jó. És tudod, láttam a testőreidet. Nem örülnék annak, ha rajtam kellene gyakorolniuk.
– Micsoda? – kérdeztem tettetett felháborodással. – Ugye, te nem gyulladtál be Apacukától és Fundalukától? Itt sincsenek. – Valójában Enzo aggodalma abszolút megalapozott volt Apacuka és Fundaluka tekintetében, akik máris gyanakodva figyelték őt, és boldogan kihajították volna egy légzsilipen, ha bármi ostobaságra vetemedne velem kapcsolatban. De úgy gondoltam, még nem időszerű, hogy ezt az orrára kössem. Ökölszabály: ha az új kapcsolatod még csak pár perces, nem teszed kockára fölöslegesen.
Különben is, Apacuka és Fundaluka kihagyták a bulit. Érezték, hogy az emberek feszültek lesznek tőlük.
– Én igazából a szüleidre gondoltam. Bár most őket sem látom sehol – bökött a fejével abba az irányba, ahol pár perccel ezelőtt még John és Jane álldogáltak, most egyikük sem volt ott. Láttam, ahogy Savitri éppen kioson a teremből.
– Vajon hová mehettek? – kérdeztem, leginkább magamtól.
– Ők vezetik a gyarmatot. Talán fontos dolguk akadt.
– Talán – értettem egyet kétkedve. Jellemzően se John, se Jane nem szokott úgy eltűnni, hogy előtte nem mondják meg nekem, hogy hová mennek, ez az elemi jó modorhoz tartozik. Leküzdöttem a késztetést, hogy üzenetet küldjek nekik a kommunikátoromon.
– Akkor felmegyünk a megfigyelőfedélzetre? – tért vissza a témához Enzo. – Van kedved megnézni?
– A legénységi szinten van. Nem lesz belőle zűr, ha odamegyünk?
– Talán. Mégis, mit tudnak csinálni? Lehajítanak a hajóról? A legrosszabb, ami történhet, hogy elzavarnak bennünket. De addig is állati lesz a kilátás.
– Hát jó, legyen. De ha Magdy barátod átmegy tapadókorongosba, én lelépek. Vannak dolgok, amiket nem szükséges látnom.
Enzo felnevetett.
– Tisztességes feltétel – állapította meg, én meg belekaroltam. Ez az új élet, új pasi dolog egész jól működött.
Ünnepeltünk még egy kicsit a barátainkkal és családunkkal, aztán ahogy csillapodott a felfordulás, követtük Magdyt és Gretchent a Magellan megfigyelőfedélzetére. Féltem, hogy a szolgálati helyre való beóvakodásunkból balhé lesz, de nemcsak hogy sima utunk volt, a legénység egyik tagja még az ajtót is tartotta nekünk, amikor kilépett onnan.
– Úgy látom, a biztonság nem nagyon aggasztja a népeket a Magellanon – szólt hátra Gretchen nekünk, aztán lepislantott az egymást fogó kezünkre, és rám mosolygott. Gonosz perszóna volt, az biztos, ugyanakkor örült is nekem.
A megfigyelőfedélzet ott volt, ahol mondták, de Magdy sanda szándékaival ellentétben egyáltalán nem volt üres. A Magellan négy matróza ült egy asztal körül beszélgetésbe mélyedve. Magdyra pillantottam, aki úgy nézett ki, mint aki keresztben nyelt le egy villát. Ezt a magam részéről igen szórakoztatónak találtam. Szegény, szegény Magdy. Egy merő csalódás az élete.
– Odanézz – mutatta Enzo, és a kezemnél fogva odahúzott a hatalmas megfigyelőablakhoz. A Roanoke teljesen kitöltötte a látómezőt, a hátunk mögül sütő nap bevilágította csodálatos zöld felszínét. Hátborzongatóan szép volt így, sokkal szebb, mint a monitorokon keresztül nézve. Egész más, ha a saját szemeddel látod, na.
Ez volt a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. A Roanoke. A mi világunk.
– …rossz bolygó… – kaptam el egy elfojtott hangot a szomszéd asztal felől. Odanéztem. A legénység négy tagja ült az asztal körül, és olyan szorosan dugták össze a fejüket, hogy az asztal szinte nem is látszott tőlük. Az egyikük háttal ült nekem, a többiek arcát jól láttam. Két férfi, egy nő. Elég komoran ültek.
Van egy szokásom: szívesen belehallgatok más emberek beszélgetéseibe. Nem rossz szokás ez, ha nem buksz le. A lebukást úgy lehet elkerülni, ha úgy csinálsz, mintha valami egészen másra figyelnél. Elengedtem Enzo kezét, és a megfigyelőfedélzet hatalmas ablakához léptem. Ezzel közelebb kerültem a legénység asztalához, ugyanakkor kicsit eltávolodtam Enzótól, aki már nem tudott édes kis semmiségeket suttogni a fülembe. Úgy néztem ki, mint aki nem tud betelni a bolygó látványával.
– Nem lehet csak úgy eltévedni – állította elszántan az egyik hajózó. – A kapitány meg főleg nem téved el csak úgy. Egy kurva kavics körüli pályára is rá tudja állítani a Magellant, ha úgy akarja.
A háttal ülő társa halkan válaszolt valamit, amit nem hallottam jól.
– Ez baromság – vetette ellen az első. – Hány hajó tűnt el az elmúlt húsz évben? Vagy az elmúlt ötvenben? Ma már senki sem tűnik el!
– Mire gondolsz?
Összerezzentem, amitől Enzo is összerezzent.
– Bocsi – mondta, amikor megfordultam, és egy rosszalló tekintetet vetettem rá. Az ujjamat a szájára tettem, hogy elcsendesítsem, és a szememmel a hátam mögött álló asztal felé intettem. Mi az? – kérdezte némán a szájával. Alig észrevehetően megráztam a fejemet, hogy jelezzem: ne zavarjon. Fura szemeket meresztett rám. Megint megfogtam a kezét, hogy érezze, nem haragudtam meg rá, de továbbra is a mögöttünk zajló beszélgetésre koncentráltam.
– Fő a nyugalom. Még nem tudunk semmit – közölte egy női hang. – Ki tud még erről?
Újabb mormolás jött a háttal ülő hajózótól.
– Remek. Akkor ez maradjon is így – felelte a nő. – A saját részlegemet rendben tudom tartani, de ez csak akkor tud működni, ha mindannyian így teszünk.
– Attól még a legénység beszélni fog.
– Ez így van, de legalább lelassítjuk a pletykákat, és ennyi nagyjából elég is, ameddig ki nem derül, hogy voltaképpen mi is történt.
Újabb fojtott mormolás.
– Hát, ebben az esetben nem ez lesz a legnagyobb bajunk, nem igaz? – mondta a nő, és tisztán hallhatóvá vált a hangjában a feszültség. Megborzongtam. Enzo megérezte a kezemen, és aggódva nézett rám. Szorosan átöleltem. Ettől persze lemaradtam a beszélgetés további részéről, de abban a pillanatban erre vágytam. Változik, hogy mi a fontos.
Székzörgést hallottam. Megfordultam, és láttam, hogy a hajózók, akik mind tisztek voltak, a bejárat felé tartanak. Otthagytam Enzót, hogy utolérjem a legközelebbit, pont azt, amelyik háttal ült nekem. Megütögettem a vállát, mire megfordult, és meglepődve nézett rám.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Történt valami a Magellannal? – kérdeztem vissza. A legbiztosabb módja annak, hogy megtudj valamit, ha nem hagyod magad eltéríteni, például a személyazonosságra vonatkozó kérdésekkel.
A tagnak elsötétült az arca. Eddig ilyenről még csak olvastam, de egészen mostanáig még sohasem láttam élőben. Most megtörtént.
– Te belehallgattál a beszélgetésünkbe!
– Eltérítették a hajót? – kérdeztem. – Tudjuk, hogy hol vagyunk? A hajó rendben van?
Úgy lépett hátra, mintha a kérdések pofon ütötték volna. Majdnem utánaléptem, hogy tovább szorongassam.
De nem tettem. Ahogy újra biztosan állt a lábán, elnézett mellettem Enzóra, Gretchenre és Magdyra, akik bennünket bámultak. Akkor végre leesett neki, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen, és kihúzta magát.
– Nektek, kölyköknek semmi keresnivalótok itt. Tűnjetek el, mielőtt a biztonságiakkal hajíttatlak ki benneteket. Menjetek vissza a tieitekhez. – Azzal sarkon fordult, hogy elmenjen.
Megint eléje álltam.
– Uram, várjon!
Egyszerűen kikerült, és szó nélkül kiment a csarnokból.
– Mi folyik itt? – kérdezte Magdy a csarnok másik feléből. – Nem akarok balhét, csak mert te felbosszantottál valakit a személyzetből.
Magdyra néztem, aztán újra az ablak felé fordultam. A Roanoke még mindig ott pompázott, zölden és kéken. De valahogy már nem volt olyan csodaszép. Hirtelen idegen lett. És igencsak baljóslatú.
Enzo átkarolta a vállam.
– Mi az, Zoë?
Csak bámultam kifelé az ablakon.
– Azt hiszem, eltévedtünk.
– Hogy mi van? – kérdezte Gretchen, aki odajött mellém. – Miről beszélgettek ezek az asztalnál?
– Nem hallottam az egészet. De abból, amit kihallottam, az derült ki, hogy nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene. Az ott – böktem a bolygóra – nem a Roanoke.
– Ez őrültség – ellenkezett Magdy.
– Hát persze hogy őrültség. De az nem jelenti azt, hogy ne lehetne igaz. – Előhúztam a kommunikátoromat, és aput hívtam. Nem válaszolt. Aztán anyut. Ő sem válaszolt.
– Gretchen! Nem hívnád fel az édesapád? – Gretchen apja is tagja volt a gyarmat tanácsadó testületének.
– Nem válaszol – mondta Gretchen egy perc hiábavaló próbálkozás után.
– Ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy baj van – próbálta a feszültséget oldani Enzo. – Épp most ugrottunk egy új rendszerbe. Talán ezzel vannak elfoglalva.
– Talán még mindig ünnepelnek – célozgatott Magdy.
Gretchen gyengéden tarkón somta.
– Annyira gyerekes vagy néha. – Magdy a fejét fogta, és inkább csöndben maradt. Az este közel sem úgy alakult, ahogy eredetileg tervezte. Gretchen hozzám fordult. – Mit gondolsz, mit kéne csinálnunk?
– Fogalmam sincs. Azt mondták, megtiltják a legénységnek a locsogást. Azaz a legénységből páran biztosan tudják, hogy mi történik. Előbb-utóbb a telepesek is tudni fogják.
– A telepesek máris neszét vették – jelentette Enzo. – Mi is telepesek vagyunk.
– Elmondhatnánk valakinek – értett egyet Gretchen. – Szerintem a szüleidnek és az apámnak tudnia kéne róla.
A kommunikátoromra néztem.
– Szerintem már tudják.
– Erről meg is kéne bizonyosodni.
Elhagytuk a megfigyelőfedélzetet, és a szüleink keresésére indultunk. Nem találtuk őket, éppen a gyarmati tanács megbeszélésén voltak. Megtaláltam viszont Apacukát és Fundalukát, pontosabban ők találtak meg engem.
– Azt hiszem, mennem kell – mondta Enzo, miután Apacukáék jó egy percig bámulták pislogás nélkül. Ez nem megfélemlítés volt, ők egyszerűen sohasem pislognak. Enzo kapott még tőlem egy puszit, aztán Magdyval együtt elpályáztak.
– Körülnézek – közölte Gretchen. – Hogy lássuk, mit gondolnak a népek.
– Rendben. Én is ezt teszem – felemeltem a kommunikátorom. – Csörgess meg, ha hallasz valamit. – Azzal Gretchen is lelépett.
Apacukához és Fundalukához fordultam.
– Hé, ti ketten. Eddig a szobátokban voltatok.
– Téged kerestünk – mondta Apacuka. Ő volt kettejük közül a beszédesebb. Fundaluka is tudott beszélni, de nagyon ritkán tette, és mindig meglepetést okozott vele.
– És miért kerestetek? Tökéletes biztonságban voltam. Tökéletes biztonságban voltam, amióta csak elhagytuk a Főnix Állomást. A Magellan maga a megtestesült biztonság. Másra se voltatok jók egész úton, csak hogy kiijesszétek Enzóból a szart is. Miért kerestetek hát?
– A dolgok megváltoztak – közölte Apacuka.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem, amikor felzümmögött a kommunikátorom. Gretchen volt az.
– Ez gyorsan ment – mondtam neki.
– Épp most találkoztam Mikával. El sem hinnéd, hogy mit mondott a bátyjának az egyik matróz.
A felnőtt telepeseknek lehet, hogy fogalmuk sem volt semmiről, de a roanoke i tinik pletykagyára teljes gőzzel üzemelt. Az elkövetkező egy órában az alábbi „tuti” tippeket szedtük össze:
Az ugrás során a Magellan túl közel került egy csillaghoz, és kirepültünk a galaxisból.
Lázadás volt, és az első tiszt alkalmatlanságra hivatkozva leváltotta Zane kapitányt.
Zane kapitány már a hídon lelőtte a fellázadt első tisztjét, és fogadkozott, hogy minden segítőjével ugyanígy bánik majd el.
Közvetlenül az ugrás előtt a számítógépeink bemondták az unalmast, és fogalmunk sincs, hol vagyunk.
Idegen űrlények támadták meg a hajót, most is odakint lebegnek, és azon törik a fejüket, hogy lemészároljanak-e bennünket.
A Roanoke légköre mérgező az emberi létforma számára, és ha leszállunk, mind ott pusztulunk.
A gépházban megszaladt a reaktor, jelentsen is ez akármit, és a Magellan hajszálnyira van a robbanástól.
Ökoterroristák hekkelték meg a Magellan navigációs rendszereit, és az ellenkező irányba küldtek el, nehogy tönkretegyünk még egy bolygót.
Nem is, hanem kalózzá változott feketetelepesek hekkelték meg a rendszert, akik meg akarják szerezni a rakományunkat, mert kifogytak a készletekből.
Nem is, hanem a lázadó matrózok akarják ellopni a rakományt, és üres kézzel hagynának ott bennünket a bolygón.
Nem is, nem lázadó matrózok, nem engedély nélküli kalózok vagy ökoterroristák okozták a bajt, csak egy idióta programfejlesztő, aki elcseszte a kódolást, és most fogalmunk sincs, hol vagyunk.
Nem, várjatok, nincs is semmi baj, ez a normális bolygóhoz érkezési eljárás. Minden a legnagyobb rendben, úgyhogy ne zaklassátok a legénységet, inkább hagyjatok bennünket dolgozni, a fenébe is.
Egy dolgot azért leszögezek: tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy a legtöbb duma sületlenség és észvesztő ostobaság. De a sületlenségek és észvesztő ostobaságok halmai alatt tisztán látszott, ahogy a zavar és a feszültség erőt vesz a Magellan legénységén, és utána rajtunk. Valami történt. Valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.
A sok sületlenségből persze egy betű sem származott anyutól vagy aputól, vagy épp Gretchen papájától, vagy bárkitől a gyarmati tanácsban, akiket berántottak egy hirtelen eligazításra.
A szabadidő-fedélzet, ami egyszer már kiürült az ünneplés után, kezdett megint megtelni. De az emberek most nem ünnepeltek. Zavartnak, aggodalmasnak és feszültnek látszottak, páran kezdtek begorombulni.
– Hát, ez nem alakul valami jól – morogta Gretchen, amikor újra összefutottunk.
– Te mit tudtál meg? – kérdeztem.
Vállat vont.
– Valami van, az tuti. Mindenki tök ideg. Amitől én is tök ideg leszek.
– Ki ne borulj nekem. Akkor nem lesz senki, aki visszafogjon, ha ledobom az ékszíjat.
– Ó, persze, akkor csakis a te kedvedért – forgatta a szemeit Gretchen. – Hát jó. Legyen. Most éppen Magdyt sem kell elhessegetnem.
– Csípem, ahogy minden helyzetnek meglátod a jó oldalát.
– Köszi. És te hogy vagy?
– Őszintén? – kérdeztem vissza. Bólintott. – Kurvára be vagyok gyulladva.
– Hála az égnek. Nem vagyok egyedül. – Gretchen felemelte a kezét, és a mutató- meg a hüvelykujjával mutatta: – Az elmúlt félórában ennyire voltam attól, hogy összepisiljem magam.
Óvatosan hátraléptem. Gretchen felnevetett.
A hajó hírközlőrendszere hirtelen életre kelt.
– Itt Zane kapitány beszél – mondta egy férfihang. – Általános üzenet az utasoknak és a személyzetnek. A személyzet minden tagja jelentkezzen a szolgálati helyének megfelelő tárgyalóban tíz perc múlva, 2330-kor, a hajó ideje szerint. Az utasok fáradjanak tíz percen belül a szabadidő-fedélzetre. Ez kötelező gyülekező, a hajó ideje szerint 2330-kor. A gyarmati vezetőik fognak önöknek tájékoztatót tartani. – Azzal a hangosbeszélő kikapcsolt.
– Gyerünk – intettem Gretchennek, és az emelvény felé mutattam, ahonnan az új világra vezető ugrás előtt a visszaszámlálást vezényeltük. – Szerezzünk egy jó helyet.
– Óriási lesz a tömeg – óvatoskodott.
Apacukára és Fundalukára mutattam.
– Ők is velünk jönnek. Tudod, hogy mindenki annyi helyet ad nekik, amennyit csak akarnak. – Gretchen az obinokra nézett, és a tekintetéből láttam, hogy ő sem rajong annyira értük.
Pár perccel később a tanácstagok elkezdtek besorjázni a fedélzet egyik oldalsó ajtaján, és felmentek az emelvényre. Gretchennel ott álltunk az első sorban, mögöttünk Apacuka és Fundaluka, aztán egy másfél méteres körön belül senki. Az idegen testőrök körül mindig van egy kis senkiföldje.
Suttogás a fülembe.
– Hé – üdvözölt Enzo.
Ránéztem és elmosolyodtam.
– Kíváncsi voltam, hogy itt leszel-e – üdvözöltem vissza.
– Ez a gyűlés mindenkinek kötelező.
– Nem itt, csak úgy, általában. Hanem itt.
– Ó. Próbára tettem a szerencsémet, hátha nem nyírnak ki a testőreid.
– Ennek örülök – feleltem, és megfogtam a kezét.
Az emelvényen John Perry, a gyarmat vezetője, vagyis az apám előrelépett, és felvette a mikrofont, amely az ünneplés óta ott hevert a földön. Ahogy a mikrofonért nyúlt, a pillantása rám esett.
Van pár dolog, amit érdemes tudni apuról. Okos, jó abban, amit csinál, és az idő legnagyobb részében úgy néz, mint aki bármelyik másodpercben kész a nevetésre. A legtöbb dolgot viccesnek tartja. A legtöbb dologból viccet csinál.
Ahogy a szemembe nézett, miközben a mikrofonért nyúlt, a tekintete sötét volt, és olyan komoly, amilyennek még soha nem láttam. Eszembe jutott, hogy hiába látszik olyan fiatalnak, valójában mennyire öreg. Hiába veszi könnyedén a dolgokat, látott már eleget az életében.
És most itt egy újabb kihívás. Ráadásul ezúttal mi is vele vagyunk. Mindannyiunkat érint.
A többiek is megtudják hamarosan, mihelyt szóra nyitja a száját, de nekem már akkor világossá vált, amikor megláttam az igazságot a tekintetében.
Elvesztünk.
I. RÉSZ
EGY
A repülő csészealj az előkertünkben szállt le, és egy kis zöld ember szállt ki belőle.
Alapvetően a repülő csészealj keltette fel az érdeklődésemet. A kis zöld emberek nem mennek különösképpen ritkaságszámba mifelénk. A Gyarmati Véderő összes katonája zöld, módosított genetikájuknak köszönhetően. Azért módosították őket, hogy jobban tudjanak harcolni. A bőrben lévő klorofilltól több energia jut egy jó kis első osztályú idegenzúzásra.
A Huckleberryn, a gyarmaton, ahol éltem, a Gyarmati Véderő csak kevés katonát állomásoztatott, jól kiépült világ volt, és már évtizedek teltek el az utolsó komoly támadás óta. A Gyarmati Szövetség persze rendesen dolgozik azon, hogy minden egyes telepes képben legyen a GYV-t illetően, ráadásul én tájékozottabb voltam az átlagos telepesnél.
De a repülő csészealj, hát igen. Az menő volt. Mert Újgoa egy mezőgazdasági közösség. Voltak traktorjaink meg aratógépeink, állatok vontatta szekereink, és kerekes buszokra szálltunk, ha izgalomra vágytunk, és meglátogattuk a tartományi fővárost. Egy repülő jármű valóban ritkaságnak számított. Egy egyszemélyes érkezése meg kifejezetten nem mindennapi esemény.
– Szeretnéd, hogy Fundaluka és én kimenjünk köszönteni? – kérdezte Apacuka. A házból figyeltük, ahogy a zöld ember kikászálódik a járgányából.
Apacukára néztem.
– Szerinted veszélyes? Ha meg akart volna támadni bennünket, dobhatott volna egyszerűen egy sziklát is a házra, miközben átrepül fölötte.
– Óvatosnak kell lennem – felelte Apacuka. A mondat ki nem mondott fele úgy hangzott: ha rólad van szó. Apacuka annyira cuki. És tök paranoid.
– Először próbáljuk bevetni a védelem első vonalát – fogtam vissza Apacukát, és odamentem a bejárati ajtóhoz. Babar, a korcs már ott várakozott tappancsaival az ajtónak támaszkodva, és a genetikát átkozta, amiért sem szembefordítható hüvelykujjakkal, sem annyi aggyal nem áldotta meg a sors, hogy húzni is tudja az ajtót a tolás helyett. Kinyitottam hát neki. Babar kilőtt, mint egy szőrös, nyáladzó hőkereső rakéta. A zöld ember becsületére legyen mondva, azonnal letérdelt, és régi barátként üdvözölte a kutyát, aki hálából jól beterítette őt kutyanyállal.
– Tiszta szerencse, hogy látogatónk nem oldódik a nyálban – jegyeztem meg Apacukának.
– Babar nem túl jó őrkutya – állapította meg Apacuka, és figyelte, ahogy a zöld ember a kutyámmal játszik.
– Nem, nem kimondottan az – értettem egyet. – De el kell ismerned, hogy nyálazásban abszolút verhetetlen.
– Ezt megjegyzem, a jövőre nézve – mondta Apacuka színtelen hangon, melyet kifejezetten a szarkazmusom ellensúlyozására fejlesztett ki.
– Tedd azt – feleltem, és újra kinyitottam az ajtót. – De most maradj itt, légy szíves.
– Ahogy akarod, Zoë.
– Köszi. – Kiléptem a verandára. Addigra már a zöld ember is eljutott a veranda lépcsőjéig, nyomában az ugrabugráló Babarral.
– Tetszik a kutyád – szólított meg.
– Látom. De csak mérsékelten rajong magáért.
– Ezt meg honnan lehet tudni?
– Még nem fürdik teljesen a nyálban.
Felnevetett.
– Legközelebb jobban fogok igyekezni – ígérte.
– Ne felejtsen el törülközőt hozni.
A zöld ember a ház felé intett.
– Ez Perry őrnagy háza? – kérdezte.
– Nagyon remélem. Az összes cucca itt van.
Hát igen, valóban szarkasztikus egy perszóna vagyok. Köszi, hogy kérdezted. Aputól tanultam. Igencsak szellemesnek gondolja magát, amiről önmagában nem tudom, hogy mit mondjak, de az biztos, hogy elég jó a reakcióképességem, amikor a visszavágásokról vagy a csípős megjegyzésekről van szó. Csak eressz el egy finom utalást, és én boldogan szúrok vissza. Szerintem ez egy szeretetre méltó és elbűvölő tulajdonság, és apu is osztja a nézetemet. Bár lehet, hogy a kisebbségbe tartozunk. Ha másra nem, hát arra jó, hogy megfigyeljem, miként reagálnak erre mások. Vannak, akik szerint aranyos. Vannak, akik szerint nem annyira.
Szerintem az én zöld barátom az utóbbiak közé tartozott, mert gyorsan témát váltott.
– Az elnézésedet kérem. Azt hiszem, nem tudom, hogy te ki vagy.
– A nevem Zoë. Perry őrnagy lánya vagyok. És persze Sagan hadnagyé is.
– Ó, igen. Bocsánat, csak fiatalabbnak képzeltelek.
– Valaha az voltam.
– Tudnom kellett volna, hogy Perry lánya vagy. A szemed pont olyan, mint az övé.
Hagyd a fenébe, mantrázta az agyam udvariasabb fele, hagyd a fenébe. Csak engedd el szépen.
– Köszönöm – feleltem. – Örökbe fogadtak.
Az én zöld komám egy percig csak állt, és azt tette, amit az emberek szoktak, amikor bejönnek a csőbe: nézett arcára fagyott mosollyal, és az agyában pörögtek a fogaskerekek, hogy kitalálják, hogyan is tudna kihátrálni ebből a kínos helyzetből. Ha közelebb hajoltam volna, biztos meghallom a kattogást a homloklebenyei felől, ahogy próbál valami értelmeset kitalálni.
Látod, ez egyszerűen csak gonoszkodás volt, pirított rám az agyam udvariasabbik fele.
Ugyan, menj már. Ha a fickó „Perry őrnagynak” hívta aput, akkor valószínűleg azt is tudnia kellett, hogy mikor szerelték le a seregből. Nyolc évvel ezelőtt. A GYV-katonák meddők, ez része a harcra turbózott genetikai módosításaiknak, szóval a legkorábban nyolc évvel ezelőtt lehetett volna gyereke, amikor a szolgálati ideje végén átrakták egy új, normális testbe. És akkor ott van még a kilenchavi terhesség ügye, ugye. Lehet, hogy a koromhoz képest alacsony vagyok, de biztosíthatlak: nem néztem ki hétévesnek.
Most őszintén, biztos van egy határ, hogy mennyire kell lelkiismeret-furdalást éreznem ilyen helyzetben. Felnőtt emberek igazán megbirkózhatnának az elemi matematikával.
Persze annak is van egy határa, hogy mennyi ideig hagyunk valakit vergődni.
– Maga Perry őrnagynak nevezte aput. Ismerte őt a seregben?
– Igen – felelte megkönnyebbülten, hogy újra felvettük a beszélgetés fonalát. – Bár nem tegnap volt. Kíváncsi vagyok, felismerem-e egyáltalán.
– Szerintem ugyanúgy néz ki. Talán csak a színe más.
Ezen felkuncogott.
– Hát igen, felteszem, ez így van. Zöld bőrrel kicsit nehezebb beolvadni.
– Nem hinném, hogy valaha is beolvadt volna egyáltalán – mondtam, és rögtön leesett, milyen sokféleképpen lehet ezt a mondatot félreértelmezni.
És természetesen a kedves látogatóm azzal a lendülettel félre is értelmezte.
– Ő nem az a beolvadós típus? – kérdezte, és lehajolt, hogy megsimogassa Babart.
– Nem úgy értettem – mentegetőztem. – A legtöbben itt a Huckleberryn a földi Indiából érkeztek, vagy már azoknak a leszármazottai. Egyszerűen csak más kultúrában nevelkedtek, mint ő, ennyi.
– Értem én – így a zöld ember. – És abban is biztos vagyok, hogy teljesen jól kijön az itteniekkel. Perry őrnagy már csak ilyen. Biztosra veszem, hogy az itteni megbízatását is ezért kapta. – Apu békebíró volt, olyasvalaki, aki segít a népeknek rövidre zárni az ügyeiket a kormányzati bürokráciával. – Igazából csak kíváncsi vagyok, jól érzi-e magát itt.
– Ezt meg hogy érti?
– Csak az érdekel, hogy élvezi-e a visszavonulását az világegyetemből, ez minden – nézett rám ártatlanul a zöld ember.
A fejemben felcsipogott a vészjelző. Hirtelen ráébredtem, hogy a mi kis hétköznapi szóba elegyedésünk valahol útközben kevésbé hétköznapivá vált. A zöld látogatónk nem csak úgy erre járt és beugrott hozzánk.
– Azt hiszem, elég jól érzi itt magát – válaszoltam, és küzdöttem, nehogy többet mondjak. – Miért?
– Csak kíváncsiskodom – felelte, és újra megsimogatta Babart. Visszafogtam magam, és nem hívtam el a kutyámat mellőle. – Nem mindenki képes zökkenőmentesen átállni a katonalétről a civilre. – Körülnézett. – Elég nagy a váltás.
– Azt hiszem, elég jól érzi itt magát – ismételtem meg magam, és eléggé tagoltan ejtettem ki a szavakat ahhoz, hogy felismerje, ideje ejteni a témát.
– Az jó – mondta kurtán. – És veled mi a helyzet? Te szeretsz itt lenni?
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, aztán ugyanolyan gyorsan be is csuktam. Mert hát emberünk ezúttal rendesen fején találta a szöget.
Az emberiség űrbéli gyarmatain élni sokkal izgalmasabb elméletben, mint a gyakorlatban. Azoknak, akiknek még új ez a dolog, úgy gondolják, hogy az emberek a gyarmatokon bolygóról bolygóra utaznak, az egyiken laknak, a másikon dolgoznak, és egy harmadikra járnak nyaralni, mondjuk, Vakációnia tropikus tengerpartjaira. A rögvalóság azonban sajnálatos módon ennél sokkal unalmasabb. A legtöbb telepes az egész életét az anyabolygóján tölti, és soha nem hagyja el, hogy széjjelnézzen a csillagok között.
Persze nem lehetetlen bolygóról bolygóra utazgatni. Csak jó ok kell hozzá. Például az, hogy matróz vagy egy kereskedőhajón, és gyümölcsöt meg vesszőkosarakat fuvarozol a csillagok között. Vagy szerezhetsz állást magánál a Gyarmati Szövetségnél, és fényes karriert futhatsz be mint bolygóközi bürokrata. Ha sportoló vagy, négyévente vár a Gyarmati Olimpia. Néha még a híres zenészek és művészek is bejárják a gyarmatokat.
De a legtöbb esetben megszületsz egy gyarmaton, élsz egy gyarmaton, meghalsz egy gyarmaton, a kísérteted pedig ott marad, és idegesíti a leszármazottaidat ugyanazon a gyarmaton. Nem gondolom, hogy ez különösképpen rossz lenne, úgy értem, a legtöbben még száz kilométernyire sem távolodnak el az otthonuktól, nem igaz?
Gyakran úgy lépnek le saját bolygójukról, hogy még nem is látták a javát. És ha még a saját bolygód nevezetességeit sem láttad, nincs jogod azon méltatlankodni, hogy nem láttál még másik bolygót közelről.
Persze sokat segít, ha valaki egy érdekes bolygón lakik.
Arra az esetre, ha ez visszajutna a Huckleberryre: imádom Huckleberryt, de komolyan. És imádom Újgoát is, a kisvárost, ahol éltünk. Ameddig gyerek vagy, egy vidéki, mezőgazdasági termelésre épülő gyarmati városka remek szórakozást jelent. Az élet a farmon kecskékkel és csirkékkel, búza- és cirokföldekkel, aratóünnepekkel és téli mulatságokkal. Még egy bolygó sem hordott a hátán olyan nyolc- vagy kilencéves kölyköt, aki nem lelne végtelen sok mulatságot ebben. De aztán serdülni kezdesz, és hirtelen kérdésként fogalmazódik meg benned, hogy mit is akarsz kezdeni az életeddel, és számba veszed a rendelkezésedre álló lehetőségeket. És a farmok, a kecskék meg a csirkék és azok az emberek, akiket egész életedben ismertél, már nem tűnnek olyan izgalmas élményforrásnak. Pedig minden ugyanolyan, mint amilyennek megismerted. Éppen ez a lényeg. A változás benned van.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy ez ugyanaz a kapunyitási pánik, amilyet minden kisvárosi tinédzser átélt a történelem folyamán a világegyetem valamelyik zugában. De ha a gyarmat „nagyvárosa”, a megyeszékhely Missouri City csak annyi rejtélyt és romantikát rejt magában, mint egy komposztálógödör, nos, akkor talán nem ok nélkül való, hogy az ember valami jobban reménykedik.
Nem mintha bármi baj lenne Missouri Cityvel (vagy ha már itt tartunk, a komposztálógödörrel, mert végül is szükségünk van rá). Mondjuk inkább úgy, hogy remek hely visszajönni, ha már megjártad a külvilágot, és láttad az igazi nagyvárosokat meg a hatalmas és gonosz világegyetemet. Anyuról például biztosan tudtam, hogy imádott a Huckleberryn lakni. Mielőtt idejött volna, a Különleges Erők katonája volt. Nem sokat beszél arról, hogy merre járt és mit csinált, de saját tapasztalatból azért van némi fogalmam róla. Azt hiszem, ő tényleg eleget látott már a világegyetemből.
Valamennyit én is láttam már a nagyvilágból, mielőtt idejöttük volna a Huckleberryre, de Jane-nel – anyuval – ellentétben én nem gondolom azt, hogy kész vagyok leélni az egész hátralévő életemet a Huckleberryn.
Abban meg végképp nem voltam biztos, hogy ebből bármit is a zöld fickó orrára akarnék kötni, aki hirtelen kezdett nagyon gyanússá válni. Zöld emberek potyognak az égből, a család különböző tagjainak egészségi állapota után kérdezősködnek, amitől az ember lánya nyilván paranoid lesz, no meg kíváncsi, hogy mi is folyik itt. Különösen úgy, ahogy arra hirtelen ráeszméltem, hogy még a nevét se mondta meg. Elég messzire jutottunk a családi dolgaim megvitatásában, én meg azt sem tudom róla, hogy ki fia-borja.
Talán merő véletlenségből sikerült kihagyni ezt a kis formalitást, végül is ez nem egy interjú, de eléggé csörömpölt a vészcsengőm a fejemben ahhoz, hogy úgy gondoljam, az én zöld haverom eleget tudott meg tőlem mára.
A zöld fickó figyelmesen várt a válaszomra. A legsemlegesebb vállrándításomat kapta jutalmul. Tizenöt éves voltam. Ez a tökéletes kor a vállrángatásra.
A tag finoman visszakozott.
– Ha jól sejtem, apukád nincs itthon.
– Még nincs – ránéztem a kommunikátoromra, és neki is megmutattam – most járt le a munkaideje. Elég valószínű, hogy anyuval épp most sétálnak hazafelé.
– Remek. És anyukád itt a csendbiztos, ugye?
– Így van – feleltem. Jane Sagan a határvidék törvényének őre. Leszámítva a határvidéket. Ez volt ő. – Ismerte anyut is? – vontam fel a szemöldökömet. A Különleges Erők merőben más utakon járt, mint a sorállományú katonák.
– Csak a hírét hallottam – válaszolta erőltetett lazasággal.
Srácok, mondok én valamit. Nincs annál árulkodóbb, mint megpróbálni lazán válaszolni, és elrontani. Az én zöld cimborám nem kicsit rontotta el, hanem nagyon, nekem meg már kezdett tele lenni a hócipőm a finom kis tapogatózásával.
– Azt hiszem, eléjük sétálok. Valószínűleg már úton vannak. Megmondom nekik, hogy vendégük érkezett.
– Jövök én is – ajánlkozott a zöld fickó.
– Igazán nem szükséges – mosolyogtam rá, és felkísértem a verandára, a hintaágyhoz. – Gondolom, jó sokat utazott. Csak foglaljon helyet, és pihenjen.
– Jó, rendben. Ha nem gond, hogy itt maradok egyedül, ameddig te elmész. – Szerintem ezt viccnek szánta. Rámosolyogtam.
– Minden rendben lesz, ne aggódjon, nem hagyom egyedül.
– Itt hagyod nekem a kutyád? – kérdezte, és leült.
– Még annál is jobb. Itt hagyom a két barátom. – Bekiáltottam a házba Apacukáért és Fundalukáért, aztán hátraléptem az ajtóból, hogy lássam a látogatóm arcát. Ki nem hagytam volna a látványt, amikor Apacukáékat megpillantja.
Éppen csak hogy össze nem pisilte magát.
Ami szép teljesítmény volt, ha mindent számításba veszünk. Az obinok leginkább egy óriáspók és egy zsiráf keresztezésének eredményére hasonlítanak, és bár a hasonlóság nem teljes, bőven elég ahhoz, hogy az emberi agyban felsivítson a „Súlyfelesleget kidobni!” parancs. Egy idő után persze hozzá lehet szokni a látványukhoz. De az ez idő eltart egy darabig.
– Ő itt Apacuka – mutattam előbb a tőlem balra állóra, utána pedig a jobb oldalira. – Ő pedig Fundaluka. Obinok.
– Igen, tudom – mondta a vendégünk olyan hangon, amilyet a nagyon nagy ragadozó által sarokba szorított nagyon apró állatkák használnak, ha szeretnék úgy beállítani a helyzetet, hogy semmi az egész. – Ööö. Izé. Ők a barátaid?
– A legjobb barátaim – jelentettem ki, pont a szükséges mennyiségű agyatlan rajongással hangsúlyozva. – És imádják a látogatóinkat szórakoztatni. Ugye? – fordultam Apacukáékhoz.
– Igen – felelték egyszerre. Apacukának és Fundalukának először is nem túl kifejező a hangja, és az, hogy képesek sztereóban megszólalni ugyanazon a kifejezéstelen hangon, kölcsönöz még nekik némi temetői (és ezáltal roppant szórakoztató) hatást.
– Köszönjetek szépen a vendégünknek.
– Helló – mondták, megint csak sztereóban.
– Ööö – felelte a zöld fickó bizonytalanul. – Sziasztok.
– Remek, akkor mindenki ismer mindenkit – állapítottam meg, és leléptem a verandáról. Babar is otthagyta a zöld haverunkat, hogy velem tartson.
– Biztosan nem akarod, hogy veled menjek? – kérdezte a zöld fickó. – Igazán nem probléma.
– Ugyan, dehogy. A világért se szeretném, ha miattam fárasztaná magát. – Tekintetemet Apacukára és Fundalukára villantottam, jelezvén, hogy igazán rossz néven venném, ha fasírtot csinálnának a vendégből.
– Rendben – mondta a fickó, és leült a hintaágyra. Azt hiszem, megértette a célzást. Na, látjátok, így kell semmitmondónak tűnni.
– Rendben – mondtam én is, és Babarral a nyomomban eltrappoltam az enyéim elé.
KETTŐ
Kimásztam a tetőre a hálószobám ablakából, és visszaszóltam Apacukának. – Hozd, légy szíves, azt a távcsövet is – kértem tőle. Engedelmeskedett. (Zárójeles megjegyzés: az obinok se nem fiúk, se nem lányok. Mert hermafroditák. Vagyis megvan a férfi és a női nemi szervük is. Gyerünk, kuncogd csak ki magad, megvárom. Megvagy? Okés.)
Apacuka is kimászott utánam az ablakon. Mivel valószínűleg soha nem láttál még ilyet, elmondanám, hogy piszok érdekes nézni, ahogy egy obin összehajtogatja magát ahhoz, hogy kiférjen az ablakon. Fenséges látvány, egyetlen emberi mozdulat sem hasonlítható hozzá. Ez a világegyetem, idegenek vannak benne. És frankón léteznek.
Apacuka ott volt velem a tetőn, Fundaluka meg lent a földön, a ház mellett, leginkább engem figyelve arra az esetre, ha megbotlanék, vagy hirtelen úrrá lenne rajtam a depresszió, és leesnék vagy leugranék a tetőről. Bevett módszerük, hogy egyikük velem van, a másikuk meg a földön vigyáz. És nem is csinálnak titkot belőle. Amikor kicsi voltam, és apu vagy anyu meglátta, hogy Fundaluka kiviharzik az ajtón, majd a tető alatt sertepertél, már kiabáltak is fel a lépcsőn, hogy másszak vissza a szobámba. Sajnos a paranoiás idegen haveroknak is vannak kellemetlen mellékhatásaik.
És csak a jegyzőkönyv kedvéért: egyetlenegyszer sem estem le a tetőről.
Na jó, egyszer. Tízéves koromban. De voltak enyhítő körülmények. Szóval az nem számít.
Mindegy is, mert most nem kellett aggódnom sem John, sem Jane miatt, hogy visszaparancsol a házba. Részben mert abbahagyták ezt a szokásukat, amikor kamasz lettem, részben mert ezúttal pont miattuk másztam ki a tetőre.
– Ott is vannak – mutattam meg őket Apacukának. Apu, anyu és az én zöld cimborám ott álltak a cirokföldünk közepén, jó pár száz méternyire tőlünk. Belenéztem a távcsövembe, és a távoli maszatfoltok emberekké váltak. A zöld fickó háttal állt nekem, és valószínűleg ő beszélt, mert Jane és John érdeklődve figyelték. Jane lába körül hullámozni kezdtek a cirokszálak, és Babar feje bukkant ki a vetésből. Anyu lehajolt, és megvakargatta.
– Kíváncsi vagyok, miről beszélgetnek.
– Túl messze vannak – felelte Apacuka. Odafordultam, hogy kiosszak neki egy Nem mondod, zsenikém jellegű megjegyzést. Aztán megláttam a tudatnyakörvét, és beugrott, hogy a trükkös szerkezetek azonkívül, hogy öntudatot kölcsönöztek Apacukának és Fundalukának – vagyis az érzést, hogy különböznek a többiektől -, jócskán kiterjesztették az érzékelésüket is, amit persze a legtöbbször arra használtak, hogy távol tartsanak a bajtól.
A tudatnyakörvet nézegetve eltűnődtem, hogy mit is keresnek ők itt egyáltalán. Az apám – tudniillik a biológiai apám – adott tudatot az obinoknak. És persze az is jó kérdés, hogy én mit keresek itt. Úgy értem, még mindig. Élve.
De nem volt időm ezen merengeni.
– Azt hittem, azok a cuccok jók is valamire – böktem a nyakörvekre.
Apacuka finoman megérintette a sajátját.
– Az implant sok mindenre képes – felelte. – De kihallgatni egy beszélgetést egy gabonaföld közepén, több száz méternyire még nem megy.
– Szóval nem látom semmi hasznodat.
Apacuka biccentett a fejével.
– Ha te mondod – felelte a maga érzelemmentes módján.
– Ó, téged még cikizni sem lehet rendesen.
– Sajnálom.
És ami a lényeg, Apacuka tényleg sajnálta a dolgot. Nem könnyű ám szarkasztikusnak lenni, ha az, ami a személyiségedet képezi, egy nyakadban lógó szerkezeten múlik. Egy beültetésen alapuló személyiséget összehozni és egyben tartani sokkal nehezebb, mint képzelnéd. Hogy ezenfelül még egy kifinomult és jól eltalált mennyiségű szarkazmussal is rendelkezz, az talán kicsit túl sok is lenne a jóból.
Elkaptam Apacukát, és megöleltem. Kicsit vicces, hogy azért van velem Apacuka és Fundaluka, hogy megismerjenek, hogy tanuljanak tőlem, hogy megvédjenek, és ha szükséges, akár az életüket is adják értem. És itt voltam nekik én, azzal az érzéssel, hogy védelmezzem őket, és egy kicsit szomorú is legyek miattuk. Az apám – mármint a biológiai apám – adta nekik a tudatosságot, ami korábban hiányzott az obinokból, és ami után fajuk egész történelme során kutattak.
De apám adománya nem volt egy könnyű ajándék.
Apacuka elfogadta az ölelésem, és finoman megérintette a fejem. Néha zavarba jön, ha túlságosan harsányan fejezem ki az érzelmeim. Ügyeltem arra, hogy ne zúdítsak rá minden érzelmet az obinokra. Ha túlságosan elragadnának az érzéseim, az hátrányosan érintené tudatosságukat. Nagyon érzékenyen reagálnak, ha kiborulok. Ezért aztán elengedtem Apacukát, és újra a szüleimet kezdtem vizslatni a távcsővel. Most épp John beszélt, szája sarkában a védjegyének számító félmosollyal. Amely gyorsan eltűnt, amikor a vendégünk kezdett el beszélni.
– Vajon ki lehet ez a fickó?
– Rybicki tábornok – felelte Apacuka.
Megint oda kellett fordulnom hozzá.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem.
– Ez a dolgunk. Hogy tudjuk, ki látogat meg téged és a családodat – mondta Apacuka, és megérintette a nyakörvét. – Abban a pillanatban rákerestünk, ahogy leszállt. Vannak róla adatok az nyilvántartásunkban. Ő az összekötő a Véderő és a Gyarmatügyi Minisztérium között. Ő szervezi meg az új gyarmatok védelmét.
– De Huckleberry egy régi gyarmat. – Sőt, kifejezetten réges-régi, már vagy ötven vagy hatvan éve elfoglalták, még az érkezésünk előtt. Ami több mint elég idő arra, hogy a kezdeti időszak veszélyes bukkanóit elsimítsák, és hogy elég telepes eresszen gyökeret ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy eltakarítani őket a bolygófelszínről egy invázióval. Legalábbis remélhetőleg. – Mit gondoltok, mit akar a szüleimtől?
– Azt nem tudjuk.
– Nem mondtott nektek semmit, ameddig Johnra és Jane-re vártatok?
– Nem. Ami mondandója volt, azt megtartotta magának.
– Naná, mert bizonyára a szart is kiijesztettétek belőle.
– Nem maradt utána ürülék.
Elnevettem magam.
– Néha meg kell kérdőjelezzem a humorotok nyilvánvaló hiányát. Úgy értettem, hogy túlságosan is meg volt rettenve ahhoz, hogy bármit is mondjon.
– Úgy véltük, pont azért hagytál vele ott bennünket.
– Igen, persze. De ha tudom, hogy tábornok, nem tettem volna ki ilyen próbatételnek. – A szüleimre mutattam. – Nem akarom, hogy bármi kellemetlenségük legyen abból, hogy szórakoztam ezzel a figurával.
– Nem hiszem, hogy egy ilyen magas rangú katonát, aki ilyen messzire eljön, bármivel is el tudnád téríteni a céljától.
Egy csomó frappáns válasz tolakodott a nyelvem hegyén, és könyörögtek, hogy süssem el őket. De nem tettem.
– Gondolod, hogy valami komoly ügy hozta ide? – kérdeztem végül.
– Ő egy tábornok – felelte Apacuka. – És most itt van.
Folytattam a távcsővel figyelést. Rybicki tábornok – ezek szerint ez a neve – enyhén oldalra fordult, és ráláttam az arcára. Jane-hez beszélt éppen, aztán apuhoz fordult, és neki is mondott valamit. Egy kicsit anyut figyeltem, de az arca nem árult el semmit. Akármiről is volt szó, nem tette őt túl boldoggá.
Jane ekkor elfordította a fejét, és pont rám nézett, mintha tudná, hogy figyelem.
– Hát ezt meg hogy csinálja? – Amikor Jane még a Különleges Erőknél szolgált, az ő testét még a sorállományúakénál is trükkösebbre turbózták a genetikusok. De akárcsak apu, ő is normál emberi testet kapott, amikor leszerelt. Már nem szuperhős. Csak pokolian jó megfigyelő. Ami majdnem ugyanaz. Zsenge ifjúságom alatt legalábbis semmilyen csibészségem nem kerülte el a figyelmét.
Anyu visszafordult Rybicki tábornok felé, aki ismét hozzá beszélt. Apacukára néztem.
– Csak azt szeretném tudni, miért pont a cirokföld közepén beszélgetnek.
– Rybicki tábornok azt kérdezte a szüleidtől, hogy hol tudnának zavartalanul beszélgetni – mondta Apacuka. – Külön kérte, hogy olyan hely legyen, ahol Fundaluka és én nem hallhatjuk.
– Felvettétek, mit mondott, amikor vele voltatok? – kérdeztem. Apacuka és Fundaluka tudatnyakörve képes volt hangot, képet, de még érzelmi állapotot is rögzíteni. Ezeket a felvételeket aztán elküldték az obinoknak, hogy ők is átélhessék, milyen az élet velem. Fura? Az. Tolakodó? Néha, de általában nem. Már amikor nem kezdek el gondolkodni a dologról, és nem tudatosul bennem, hogy egy komplett idegen faj tapasztalja meg velem a serdülőkort Apacuka és Fundaluka szemén keresztül. Semmi sem fogható ahhoz, hogy megosztod az első menstruációs görcseidet egymilliárd hermafroditával. Azt hiszem, az tényleg mindenkinek az első volt.
– Nem vettük fel.
– Jó, remek.
– De most rögzítünk – vallotta be Apacuka.
– Ó. Hát, nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet – intettem a szüleim felé. – Nem akarom, hogy ők kerüljenek bajba miatta.
– A kormányaink közti egyezmény lehetővé teszi. Mindent rögzíthetünk, amit te megengedsz, és mindent jelenthetünk, amit veled kapcsolatban tapasztalunk. A kormányom abban a pillanatban megtudta, hogy Rybicki tábornok itt van, amint beküldtük az adatlekérést. Ha a tábornok azt akarta volna, hogy a látogatása titokban maradjon, akkor máshol kellett volna a szüleiddel találkoznia.
Úgy döntöttem, nem merengek el azon, hogy életem jelentős része fajok közötti egyezmény tárgya.
– Szerintem nem is tudta, hogy ti itt vagytok. Meglepettnek látszott, amikor ráküldtelek benneteket.
– Az ő tájékozatlansága az Obin és a Gyarmati Szövetség között fennálló megállapodásról nem a mi problémánk.
– Tényleg nem – állapítottam meg kicsit morcosan.
– Szeretnéd, hogy leállítsuk a rögzítést? – kérdezte Apacuka. Hallottam, hogy kicsit már remeg a hangja. Óvatlanságomban könnyen érzelmi láncreakcióba küldhettem volna Apacukát, aminek eredményeképpen még egy remek átmeneti ideg-összeroppanás is összejöhetett volna. Az pedig nem kellemes. Még a végén leesik a tetőről, és kitöri a kanyargós kis nyakát nekem.
– Hagyd csak, nem probléma – válaszoltam, és igyekeztem nyugodtabban beszélni, mint ahogy éreztem magam. – Amúgy is túl késő már. – Apacuka láthatóan megkönnyebbült, én meg elfojtottam egy sóhajtást, és lepillantottam a cipőm orrára.
– Visszajönnek a házba – intett Apacuka a szüleim felé. – Odanéztem, és láttam, hogy apuék Rybicki tábornokkal együtt valóban visszafelé tartanak. Arra gondoltam, hogy ideje lenne visszamászni a házba, amikor észrevettem, hogy anyu megint pont engem néz. Tutira kiszúrt az előbb. Jó eséllyel tisztában van azzal, hogy végig itt voltunk a tetőn.
Apu egész úton nem nézett föl. Teljesen el volt merülve a gondolataiban. Amikor ez történik, olyankor a világ megszűnik körülötte. Nem lát és nem hall semmit, ameddig nem végzett azzal, ami foglalkoztatja. Azt tippeltem, nem sokat fogjuk látni az este.
Ahogy kiértek a cirokföldről, Rybicki tábornok megállt, és kezet fogott apuval. Anyu egy kicsit lemaradt tőlük. Aztán a tábornok elindult a légjárójához. Babar, aki követte őket, odatrappolt egy utolsó paskolásért a tábornokhoz. A tábornok már a légjárónál volt, mire utolérte, majd miután megkapta a simogatását, visszaügetett a házba. A légjáró ajtaja kinyílt, hogy a tábornok beszállhasson.
A tábornok az utolsó pillanatban felém fordult, és integetett. Mielőtt rájöttem volna, hogy mit csinálok, visszaintettem neki.
– Na, ez tényleg remek ötlet volt – dünnyögtem magamban. Rybicki tábornok eltűnt a lebegőben, amely lezárta magát, és elrepült, hogy visszavigye a tábornokot oda, ahonnan hozta.
Mi a fenét akarsz tőlünk, tábornok? tépelődtem, és magam is meglepődtem azon, hogy többes szám első személyt használok. Akármit is akart a fickó a szüleimtől, én is benne voltam a buliban.
