„Embernek hazájáért nem méltóságos állapotban, de barom pásztor alacsonyságában is kellene szolgálni.” 1662. január 23-án esett el a nagyszöllősi csatában a török és erdélyi ellenfelei ellen harcoló Kemény János erdélyi fejedelem, író.
Átélte Erdély fénykorát, és részese volt a hanyatlás kezdetének a makacsságáról is ismertté vált Kemény János fejedelem. Önéletírása, amelyben a magyar irodalomban elsőként alkalmazta szervesen és rendszeresen az anekdotát, a magyar barokk próza jelentős alkotása, egyben értékes forrásmű.
„Születtettem is ugyan háborúságos időben, Bükösön, csak jobbágyunk házánál, ellenségtől elégettetvén ott való udvarházunk. Lött pedig születésem in anno 1606, az akkori időjárás szerént karácson előtt két héttel, péntek napon; és az mint fogantatásom, születésem, úgy egész eddig való életemnek is rendi, folyása csak nyomorúságos, háborúságos és nyughatatlanságos volt, mint az alább való írásokból meg fog látszani rész szerént; az említett háborúságos időkről pedig ezeket emlékezetért jedzem.”
Kemény az erdélyi Bükkösdön született 1607-ben, feltehetően december 14-én. (Maga Kemény tévesen írta 1606-ot születése évének.) Pályafutása során összesen öt fejedelem alatt szolgált, volt nagykövet Bécsben (ő kérte meg Brandenburgi Katalin kezét Bethlen Gábor részére), Lengyelországban és a török Portán. Apród volt Bethlen Gábor fejedelem mellett, annak halála után I. Rákóczi Györgyöt szolgálta hadvezérként és diplomataként. Utóda, II. Rákóczi György, akinek szeme előtt a lengyel trón megszerzése lebegett, 1657-ben a svédek oldalán, a török Porta tiltakozását figyelmen kívül hagyva megtámadta a kozák felkelés által meggyengített Lengyelországot. Eleinte sikereket ért el, de szövetségesei cserbenhagyták, és bár csatát nem vesztett, egyre reménytelenebb helyzetbe került.
Amikor a szultán rendeletére a krími tatár kán is az engedetlen erdélyi fejedelem ellen szállt hadba, Rákóczi hátrányos békére kényszerült a lengyelekkel. A hazafelé vezető úton, a határhoz közel a hatalmas túlerőben lévő tatárok elállták útját. Rákóczi elmenekült, a parancsnokságot Keményre bízta, aki három napig helyt is állt, de amikor élelme és lőszere fogyni kezdett, tárgyalásokba bocsátkozott. Még a kán sátorában alkudozott, amikor a szószegő tatárok megtámadták táborát, és mintegy ötezer emberével együtt foglyul ejtették.
Kemény két évig sínylődött a messzi rabságban, amíg rokonai összegyűjtötték a váltságdíjat. Szenvedéseit Önéletírásának elkészítésével, a magyar zsoltárokra írott jegyzetekkel igyekezett enyhíteni. A balsikerű lengyel hadjárat után a törökök Rákóczi helyére Barcsay Ákost nevezték ki fejedelemnek. (Rákóczi 1660-ban a törökkel vívott szászfenesi csatában szerzett sérüléseibe halt bele.)
A fogságból szabadult Kemény ezt az időszakot magyarországi birtokán, a politikától távol töltötte. Rákóczi halála után a székelyek és a törökellenes frakció biztatására trónkövetelőként lépett fel a gyorsan népszerűtlenné vált Barcsayval szemben. Utóbbi 1660 végén személyes biztonságának garantálása fejében lemondott, helyére az országgyűlés 1661. január 1-jén Keményt választotta fejedelemmé.
Barcsay testvérei azonban nem tartották be az egyezséget, mire Kemény őket és a volt fejedelmet is megölette. A törökök ezután kiverték Erdélyből Keményt, akinek segítségére I. Lipót császár Raimondo Montecuccolit küldte. Időközben azonban az osztrák és a török fél megegyezett: amennyiben a törökök nem „nyelik le” Erdélyt és engedik új fejedelem választását, Bécs sorsára hagyja Keményt.
Ali temesvári pasa 1661 szeptemberében a kastélyából odarendelt Apafi Mihályt választtatta fejedelemmé, a hír hallatán pedig az egyre éhező seregét csigalassúsággal Kolozsvárig elvezető Montecuccoli megfordult, és harc nélkül hazatért. Kemény hadba szállt Apafi ellen, de az 1662. január 23-i nagyszöllősi csatában vereséget szenvedett. A harcmezőn ő is holtan maradt.
Kemény János átélte Erdély fénykorát, és részese volt a hanyatlás kezdetének. Önéletírása, amelyben a magyar irodalomban elsőként alkalmazta szervesen és rendszeresen az anekdotát, a magyar barokk próza jelentős alkotása, egyben értékes forrásmű, amelyet felhasznált munkássága során Kemény Zsigmond, valamint Móricz Zsigmond is az Erdély-trilógia megírásakor.
