„Arra ébredt, hogy nyelni próbál, és a fájdalomra, ami ezzel járt. Szemét nem nyitotta ki, egyelőre elég volt, hogy ha fájdalmasan is, de tudott nyelni. A zajokból ítélve kórházban lehetett. Halk beszéd, hangosabban és halkabban nyögő emberek, és persze a szag. A fertőtlenítő és a halál rohadtdió-szaga. Émelyítő szag, ami már akkor körbeveszi az embert, amikor még meg sem halt. Éppen elégszer érezte, hogy tudja, mit jelent ez a szag, és éppen eléggé fájt a nyelés ahhoz, hogy tudja: ez nem az ő szaga. Még nem az ő szaga.”- Részlet
1943 decemberében Budapesten még egyetlen lövés sem dördült el, és Kállay Miklós kormánya mindent megtesz azért, hogy ez így is maradjon. Az immáron a Reutersnek dolgozó Gordon Zsigmond vonakodva mond igent Ujszászy István, az Államvédelmi Központ vezetőjének és Karády Katalin szeretőjének arra a kérésére, hogy alkalmi futárként segítse Kállay törekvéseit, ám amikor a küldeményt Velencében kézbesíti, összekötőjét megölik, és kis híján vele is végez a merénylő. Fél Európát beutazván Gordon hazatér, és barátjához, Gellért Vladimir felügyelőhöz fordul tanácsért, mert most már biztos abban, hogy kém rejtőzik a legmagasabb kormánykörök környezetében.
A gyanúsítottak sora nem hosszú, ám azt még Ujszászy sem érti, kinek dolgozhat a kém, hiszen a Vár szinte hemzseg a német spionoktól, a szövetségesekkel pedig folyamatosan tárgyalnak a különbékéről. Megindul hát a hajsza a kém után, aki belesétál Ujszászy csapdájába, ám azt sem ő, sem Gordon nem gondolta volna még legvadabb álmában sem , hogy ki mozgatja a szálakat.
Kondor Vilmos: A budapesti kém
( részlet)
1. fejezet
Gordon Zsigmond a bértaxi hátsó ülésén ülve a jellegtelen külsejű férfit nézte, és a szituáció annak ellenére volt ismerős számára, hogy soha nem élte át. Éppen elégszer látott már ilyet filmeken vagy olvasott róla könyvekben. Egyszer egy kollegájával is történt valami hasonló, de csak hasonló (a férfi a szeretője férjével találta magát szemben egy megfáradt Citroënben), mert ahogy Gordon a férfi átlagos, szinte unalmas és közönyös arcát nézte, tudta, hogy döntésének – akár igent mond, akár nem – súlyos következményei lesznek.
Kinézett a fekete Opel Admiral ablakán. A mocskos és szürke város mintha pillanatfelvételek sorozata lett volna, régről ismert pillanatfelvételeké villamosokkal, kézikocsikkal, sárcipőkkel, raglánokkal, csontkeretes szemüvegekkel, kalaptűkkel, a hidegben szinte megdermedni látszó cigarettafüsttel. A Berlini térnél várakoztak egy kicsit, amíg az autóbuszok lassan elhaladtak. A férfi elővette cigarettatárcáját, és odanyújtotta Gordonnak, aki kezét felemelve jelezte, most nem kér. A férfi elővett egy szálat, végét a becsukott cigarettatárcához ütögette, szájába tette, gyufát húzott elő a zsebéből, és rágyújtott. Gordon ujjnyira leeresztette az ablakot, hogy a füst ne ülje meg a kocsi belsejét.
Elindultak a Margit híd felé. Gordon a férfi ölében lévő barna borítékot nézte. Kicsit gyűrött volt, címzés és feladó nélkül. Átlagos barna boríték. Nem túl vastag, nem túl vékony. A borítékról végül a férfi arcára emelte tekintetét. Az fedetlen fővel ült, katonásan rövidre vágott haja enyhén őszült. Szája vékony vonal volt, zöldesszürke szemét az ablakon túlra szegezte. Remekbeszabott kétsoros gombolású öltönye tökéletesen passzolt rá, láthatóan csináltatta, és feltehetően nem a körúton, hanem Londonban, a Savile Row-n. Gordon eddig csak egyenruhában látta a férfit, bár nem találkoztak sokszor. Utoljára két éve, 1941 nyarán futottak össze egy filmbemutatón. Biccentéssel üdvözölték egymást, és kész. Éppen ezért Gordon nem is nagyon értette, mit keres most ő itt ebben az autóban.
Alig múlt hét óra, amikor kilépett Hitler téri lakásának ajtaján. A bértaxit hétre rendelte oda, s bár tudta, hogy egy kicsit megkésett a pakolással, nem aggódott, mert szombat reggel lévén fél óra alatt bőven ki lehet érni a reptérre. A gépe nyolckor indult, nem kellett sietnie. Behúzta maga mögött a kaput, és meglátta a járda előtt járó motorral várakozó fekete Opelt. Amint a sofőr megpillantotta, kipattant a kocsiból, elvette a táskáját és kinyitotta neki a hátsó ajtót. Gordon kalapját a szemébe húzva beült a kocsiba. Csak akkor vette észre, hogy nincs egyedül az autóban, amikor a kalapját maga mellé tette.
– Jó reggelt – üdvözölte Ujszászy István vezérőrnagy, az Államvédelmi Központ vezetője.
– Magának is – felelte Gordon, majd érdeklődve széttárta a kezét.
– Hogy miért is vagyok itt, ezt akarja tudni – bólintott Ujszászy.
– Jobb híján.
– Hallotta, mi történt december másodikán az egyik futárgépünkkel? – kérdezte Ujszászy.
Gordon a fejét rázta.
– Nem csoda, mivel a hírt nem engedtük megjelenni magyar lapokban. Valahol Németország fölött tűnt el az egyik futárgépünk, ami a stockholmi követségre vitt iratokat – magyarázta a vezérőrnagy. – Azóta sem hallottunk felőle.
– Fontos iratok voltak?
– Nagyon fontosak. Kiemelten fontosak. Stockholmi követünk, Ullein-Reviczky nagyon várta őket. Ismeri őt?
– Egyszer összefutottunk a külügyminisztérium fogadásán.
– Értem – bólintott Ujszászy, és vékony szája mintha mosolyra húzódott volna. – Remek. Akkor Ullein-Reviczky emlékezni fog magára.
– Miért emlékezne?
– Mert olyan, mint én. Ha lát egy arcot, soha nem feledi el.
Gordon nem felelt. Várta, hogy a férfi folytassa.
– Szóval a repülőgép eltűnt. Azóta sem hallottunk felőle. – A vezérőrnagy előbb kinézett az ablakon, aztán előredőlt, és úgy folytatta. – Jogunk van feltételezni, hogy az iratok a németek kezébe jutottak.
– Szándékosan lőtték volna le a gépet?
Ujszászy széttárta a karját, ajkát enyhén lebiggyesztette. Gordont a dél-philadelphiai olasz bevándorlókra emlékeztette ez a gesztus.
– Ezért úgy döntöttünk, hogy…
– Döntöttek? Kicsodák döntöttek? – kérdezte Gordon.
– Amennyiben szükség lesz arra, hogy tudja, tudni fogja – felelte a vezérőrnagy. Gordon bólintott. – Úgy döntöttünk, hogy külön futár viszi el ezeket az újabb dokumentumokat Berlinbe. A mai géppel.
Gordon nem szólt semmit. A férfi előhúzott finom marhabőrtáskájából egy barna borítékot, és az ölébe fektette.
– A futár azonban ma reggel súlyos lázzal ébredt. A jelek szerint tüdőgyulladása van.
Gordon továbbra is várt. Rájött, hogy Ujszászy mit akar kérni tőle, csak azt nem tudta, mit feleljen. Tisztában volt azzal, hogy személyére nézve semmilyen káros következménye nem lehet a nemleges válasznak. Ujszászy értelmes ember volt, és Gordon tudta, hogy semmilyen formában sem torolna meg egy esetleges elutasítást.
– Miért is utazik Berlinbe? – kérdezte Ujszászy.
– Ribbentrop beszédet mond a háromhatalmi egyezmény aláírásának második évfordulója alkalmából.
– És a Reutersnek tudósít.
– Még mindig – felelte Gordon, miközben Ujszászy arcát nézte. A férfi úgy pillantott rá, mintha semmi tétje nem lenne a beszélgetésüknek. Inkább halvány derű ült ki az arcára, semmint aggodalom.
– Mást nem találtak? – kérdezte végül Gordon. Közben már a Gömbös Gyula úton haladtak, el Déli pályaudvar mellett.
– Ennyi idő alatt lehetetlen – felelte Ujszászy.
– Ugye tudja, hogy ezt nem tehetném? – nézett rá Gordon. – Én csak egy tudósító vagyok, a Reuters tudósítója, oda megyek, ahová mondják, de semmilyen módon nem vehetek részt a politikában. Semlegesnek kell maradnom.
Ujszászy elmosolyodott.
– Zsigmond, ezt maga sem mondja komolyan. A mai világban semleges akar maradni? Ha Svájcnak sem sikerült, miből gondolja, hogy majd pont magának fog menni?
– Ez az egy boríték, most az egyszer?
A vezérőrnagy elnyomta a csikket.
– Igen – felelte színtelen hangon. – Ez az egy boríték, most az egyszer. És ha aggódna amiatt, hogy valaki megtudja…
– Nem aggódom – ingatta a fejét Gordon. – Ez magának sem áll érdekében.
– Valóban nem.
Rákanyarodtak a Budaörsi útra. Kétoldalt villák sorakoztak, a forgalom gyér volt. Egy villamos haladt konokul előre az enyhe emelkedőn. Az utasok belehelték az üveget. A kalauz a lépcsőn állva cigarettázott. Nyugat felől sötét felhők közeledtek.
Az útjelző táblát követve lekanyarodtak a Közforgalmi Repülőtér felé. A sofőr lefékezett a reptér kör alakú termináljának üvegajtós bejárata előtt. Kiszállt, kivette a csomagtartóból Gordon utazótáskáját, majd kinyitotta neki az ajtót. Bevágott a jeges szél. Gordon kinyújtotta a kezét. Ujszászy átadta a borítékot, és így szólt:
– Semmi más dolga nincs, mint megkeresni Haubert Kamillót a követségen. Már várja magát.
– A követség most…
– A Dorotheenstrassén van. A szövetségesek lebombázták.
– Tudom, láttam a romokat – bólintott Gordon, és kiszállt a kocsiból. A sofőr becsukta az ajtót, beült a volán mögé és elhajtott.
Gordon felnézett a henger alakú épületre. Megjelent előtte egy hordár, aki már éppen megszólította volna, amikor meglátta a kezében gyűrött bőr utazótáskát, és visszalépett az árnyékba. Gordon kinyitotta az üvegajtót és felpillantott az órára. Háromnegyed nyolc múlt. A jegykezelő pultnál leadta a jegyét és az útlevelét, majd amikor mindkettőt visszakapta, kilépett a betonra. Két-három éve még szinte félóránként szálltak fel a repülőgépek, és Európa majdnem minden városába indult innen járat. Aztán ahogy egyre jobban elhúzódott a háború és újabb frontok nyíltak, egyre kevesebb gép repült Budaörsről. A polgári gépeket még a háború elején átvette a légierő a pilótákkal együtt, így még ha lettek is volna polgári gépek, pilóta nem akadt volna, aki elvezesse őket. A semleges országok légitársaságai ugyan indítottak pár járatot hetente, de a jegyek csillagászati összegbe kerültek, és a legtöbb járat Berlinbe indult, mivel a Lufthansa tranzitállomásnak használta a pesti repteret. 1942 tavaszán Gordon Berlinen és Stockholmon keresztül repült Londonba szerződést kötni a Reuters hírügynökséggel. Még szerencse, hogy nem neki kellett fizetnie a jegyet, a hírügynökség vállalta magára a költséget. Akkor még busz vitte az utasokat a géphez, most azonban maguknak kellett odasétálniuk a Junkers Ju 52-es géphez. A repülő három propellere már forgott, így megszaporázta a lépteit. A szél csaknem letépte a fejéről a kalapot, és a következő pillanatban jeges eső kezdett el szakadni. A lépcsőhöz érve felsietett, majd fejét lehajtva belépett az utastérbe. A tizenhét székből tizenhaton már ültek. Az ülések fölötti hálós polcon csomagok, kabátok. A légikísérő elvette a jegyét, és intett, hogy merre menjen. A szárny mellett, az ablaknál volt az egyetlen szabad ülés. Gordon kibújt kabátjából, összehajtotta, betömte egy másik mellé, majd intett az utaskísérőnek, hogy tuszkolja be valahová a táskáját is. Gyorsan körbenézett az utasokon. Egy német tiszt és a sleppje az első két sorban. A többi ülésen komor diplomaták, riadt tekintetű asszonyok és két kislány. Valamint három feltűnően jólöltözött fiatal férfi, ölükben degeszre tömött aktatáskával. Feltehetően egy még mindig jól menő cég munkatársai lehettek, akik megragadták a háborúban rejlő lehetőségeket. Gordon beült az ablak mellé, elhúzta a függönyt, és nézte, ahogy viharkabátos férfiak vödörből sózzák a betont a gép előtt. Az utaskísérő behúzta az ajtót, beszíjazta magát egy lehajtható ülésbe, a pilóta pedig megmozgatta a fékeket a szárnyakon. Minden működött. Gordon elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Ilyen időben nem volt szokás elindulni. Csak akkor, ha valakinek nagyon fontos dolga akadt, és ha a pilóta a legjobbak közül való volt. A Lufthansa pilótái általában kiválóak voltak, a fontos ember meg feltehetően az a legörbedő szájú, simára borotvált német tiszt lehetett az első ülésen.
– Nagyon hangos ez a micsoda – szólt oda Gordonnak a mellette ülő vékonyka nő. – Mindig ilyen hangos?
– Mindig – felelte Gordon. – De ez legalább acélból van – folytatta. – Az angoloknál van egy bombázó, Szúnyog a beceneve.
– Szúnyog? – nézett rá a nő.
– Az.
– Nem hangzik valami jól – rebegte a nő.
– Nos – köszörülte meg a torkát Gordon –, annak a szárnya például furnérlemezből van.
– Furnérlemezből? – kérdezte az asszonyka elkerekedett szemmel.
Gordon bólintott.
– Abból. Igaz, hogy nagyon vastag és erős, de furnérlemezzel van a szárnya és a törzse beborítva.
– És azzal bombáznak?
– Azzal.
A nő gyorsan benyúlt a retiküljébe, elővette a rózsafüzérét, és morzsolgatni kezdte. A férje a másik oldalon halálra váltan kapaszkodott a táskája fülébe. A pilóta gyorsított, majd felkapta a gép orrát. Lassan emelkedni kezdtek. Még a három motor zaja mellett is hallani lehetett, ahogy verte az ablakot a jeges eső. Gordon a nő felé fordult. Behunyt szemmel lapult az ülésébe, ujjai mereven morzsolták a rózsafüzért.
Jó oka volt a félelemre, csak éppen elkésett vele. A szövetségesek augusztus elején kezdték el bombázni Németországot, ezen belül is Berlint. Gordon éppen eleget tudósított a történtekről, hogy tudja, milyen pusztítást végeztek ezek a bombázások. Alig három hete, november 22-én és 23-án, két egymást követő éjszaka hullott a legtöbb bomba Berlinre, iszonyatos rombolást végezve – ugyanakkor hasztalanul. A szövetségesek célja, mint azt többször is hangoztatták, Berlin végleges megtörése, teljes térdre kényszerítése volt. Gordon a saját szemével látta a kudarcot. Annak ellenére, hogy a város lakosságának mintegy a negyedét kitelepítették már a bombázások előtt, több tízezren haltak meg, épületek ezrei dőltek romba. A berliniek azonban úgy élték tovább mindennapjaikat, mintha mi sem történt volna. Akárcsak a londoniak a Blitz idején. A boltok kinyitottak, emberek jártak munkába, gyerekek iskolába, még néhány színház is tartott előadásokat esténként, a mozikban is sokan voltak. Mivel a szövetséges bombázók mindig éjszakánként támadtak, napközben nem volt mitől félniük. A Junkers Ju 52-es gépe tehát biztonságban repülhetett a Harmadik Birodalom fölött. Gordon hátradőlt, és csendben dohányzott. Tudta, hogy mást nem tehet. Olvasni nem tudott, a felhő, amelybe belerepültek, nem kötötte le a figyelmét, maradt hát az egyiptomi cigaretta, amit kifejezetten a repülőutakra tartogatott. Őszintén remélte, hogy nem kell már sokat repülnie, mert a trafikos, akitől egy ideje vette a csempészett cigarettát, megint átállt a cukorra és a gyerektápszerre. Állítása szerint többet fizetnek a tápszerért, mint az aranyért, Gordon pedig nem kételkedett a szavában.
Az eseménytelen útnak eseménytelen landolás lett a vége. Gordon a levegőből látta a Tempelhof karéjalakú épületét, ami most sem nézett ki sokkal jobban, mint augusztus végén, amikor egy bombatámadás után annyira megrongálódott, hogy egy időre a közeli rangsdorfi reptérre kellett átterelni a forgalmat. A kifutókat azóta kijavították, ha nem is mindet. Így aztán nem csoda, hogy alig néhány repülő állt csak a terminál épülete előtt. A kifutópályán két gép várakozott, ezek egyike éppen felszálláshoz készülődött. Ugyan az utaskísérő leszállás közben egy kis huzatot csinált, de megint hamar telefüstölték az utasteret, és Gordon alig várta, hogy végre kinyissák az ajtót. A pilóta végül irányba állította a gépet, gyorsan csökkent a magasságuk, aztán egy erőteljes zökkenéssel földet értek. Begurultak a terminál épülete elé. Alig fékezett le a gép, a német tiszt felpattant, tányérkalapját fejébe nyomta, egy fiatal, nyúlánk segédje felsegítette rá a kabátot, az utaskísérő pedig köszöntésre lendítette a karját: – Auf wiedersehen, SS-Brigadeführer Veesenmeyer!
Az SS-tiszt gyorsan távozott, majd beült egy várakozó Mercedesbe. Az utaskísérő megállt az ajtóban, és visszaszólt a többieknek: – Gombolkozzanak be, randa idő van. – Gordon gyengéden megrázta az asszonyka vállát, aki félve nyitotta ki a szemét. – Megérkeztünk. Megnyugodhat – mondta neki Gordon. A nő átnyúlt a másik ülésre a férjéhez. Gordon csak ekkor vette észre, hogy a férfi lábánál három papírzacskó sorakozik. A nő észrevette Gordon tekintetét. – Nem szeret repülni, de legalább felkészül rá – szabadkozott miközben felállt, és megsimogatta a férje homlokát. Gordon kirángatta a kabátját, megkereste a táskáját és gyorsan kiszállt a gépből. A német határőrök láthatóan nem örültek a Reuters-féle igazolványának, de az útlevelével együtt visszaadták neki. Gordon átvágott a kihalt repülőtéren. Az utasok jó része egyenruhás volt, néhány üzletembert leszámítva, és az egész talán kevésbé lett volna zavaró, ha nem harsog a mikrofonokból megállás nélkül hazafias zene. A kijárat fölött hatalmas birodalmi sas lógott. Gordon kinyitotta az ajtót, és intett az egyik taxinak. A szebb napokat látott, legalább tíz éves BMW 303-as lassan, de biztosan haladt Berlin belvárosa felé. Gordon nem szerette a német fővárost. Nincs sok szeretnivaló egy városon, amelyet bombatámadások tépáztak meg. Gordon nézte a leomlott falú épületeket, a krátereket, a berlinieket, akik még mindig úgy tettek, mintha ez az egész meg sem kottyant volna nekik. Az Unter der Lindén alig lehetett látni valakit. A fák kopáran álltak, a padokon nem ült senki, az egyetem előtt pár diák csellengett. Pár napja havazhatott, mert a járdán takaros halmokban olvadt a hó. A BMW befordult az egyetem épülete mellett, majd az első sarkon jobbra, rá a Dorotheenstrasséra, aztán megállt a szecessziós épület előtt. A Collegium Hungaricum épületébe jó ideje nem érkeztek magyar diákok és tanárok. A szobákban és termekben a magyar nagykövetség működött Sztójay Döme vezetésével. Gordon már találkozott az alacsony, szerb származású emberkével, aki inkább emlékeztette egy kabaré kisebbségi komplexusban szenvedő konferansziéjára (aki titokban ráadásul a túlsúlyos ruhatároslányba szerelmes), mintsem nagykövetnek – nemhogy Berlinben, de még Caracasban sem.
Kiszállt a kocsiból, és szólt a sofőrnek, hogy várja meg. Az épületbe lépve egy egyenruhás katonatiszt állta útját. Gordon felmutatta neki az útlevelét, majd közölte vele, hogy Haubert Kamilló tanácsos úrral van találkozója. A katona intett neki, hogy üljön le a zászlótartó mellé, Horthy kormányzó képe alá. Gordon leült, letette táskáját, és várt. A követség is kihalt volt, ami szombat lévén nem nagy meglepetés, ám Gordon valamiért azt sejtette, hogy hétköznap sem lehet itt nagy a mozgás. A légiriadók és a bombázások még a legelszántabb diplomaták kedvét is elveszik a munkától.
Nemsokára visszatért a katona, mögötte egy vékony, negyvenes férfival, aki jól szabott, barna öltönyt viselt, vörös haja boglyában állt, és drótkeretes szemüvege mögül derűsen hunyorgott Gordonra.
– Isten hozta – üdvözölte kinyújtott kézzel. – Erre, tessék csak, erre – mondta, ahogy kanyarogtak a folyosókon. Mindkét oldalon ajtók sorakoztak, az egyik nyitva állt, mögötte egy feltűnően csinos gépírónő ült az asztalánál, és kötött kardigánja gombjait igazgatta.
– Jól utazott? – kérdezte hátrafordulva Haubert Kamilló, miközben belépett a szomszédos szobába.
– Jól – felelte Gordon. – Minden út jó, ha az ember gépét nem lövik le.
– Hah! – nevetett fel kesernyésen a tanácsos. Gordon figyelte, ahogy a férfi idegesen keresgél valamit parányi irodája még parányibb íróasztalának fiókjában. Nehezen tudta felfedezni Haubertben az egykori alanyi költőt, akinek versei még a Nyugatban is megjelentek. – Mit is keresek? – kérdezte zavartan Haubert. Gordon széttárta a karját. Valahonnan a távolból egy írógép kerepelése hallatszott. Az utcán egy autóbusz gurult el. Amúgy néma csönd uralkodott az épületben.
– Áhá! – csapott Haubert a homlokára. – Nem én keresek valamit, hanem maga hozott nekem valamit.
Gordon benyúlt a táskájába, és kivette belőle a barna borítékot. A filmeken az ilyen küldetést teljesítők mindig valami titkos helyen találkoznak. Egy sikátorban, egy külvárosi kocsmában, egy belvárosi kávéház emeletén, egy mozi karzatán, de semmiképpen sem egy követségen. Azt ugyan nem várta, hogy kódszót kelljen mondania Haubertnek, de olyan esetlennek és amatőrnek tetszett neki ez az egész. Elvégre Ujszászy fontos dokumentumokat bízott rá, amelyek…
– Ez az! – húzott ki egy köteg kottát a kulturális tanácsos a borítékból. – Nincs karácsonyi műsor ezek nélkül – magyarázta fülig érő szájjal. – Sok minden megsemmisült a bombázásban, és a költözés során is eltűnt ez meg az. És még ez is itt van! – csapott az egyik kottára. – „Jön a fehér karácsony” – sóhajtotta elérzékenyülten. – Ahogy azt a Rácz Vali énekli, kérem szépen…
Gordon ezt már csak a folyosón hallotta, mert a kottákat meglátva sarkon fordult, kilépett Haubert irodájából, kisietett a Dorotheenstrasséra, beült a taxiba, és szólt a sofőrnek, hogy indítson.
– Jön a fehér karácsony – morogta magában. – Jön a fehér karácsony.
– Was sag’n Sie? – fordult hátra a sofőr. Gordon csak a fejét ingatta, és intett neki, hogy induljanak.
2. fejezet
A repülő fémlépcsőjéről lelépve kis híján elcsúszott. A hőmérséklet stabilan nulla fok alatt maradt, így a sózás sem oldott meg mindent. Körbenézett. A Ju 52-est leszámítva csak egy leharcolt Fokker VIII-as állt a Közforgalmi Repülőtér épülete előtt. Valaki megköszörülte mögötte a torkát.
– Szabad lesz?
Gordon bosszúsan hátrafordult, és ránézett a vastag, prémgalléros kabátot viselő férfira.
– Hogyne – felelte, és félreállt.
A férfi olyan lendületesen lépett, hogy ha a felesége nem fogja meg a karját, elvágódik a jégen. Gordon felhajtotta a gallérját, és elindult a bejárat felé. Az üvegajtón túl egy fiatal határőr ellenőrizte az útlevelét. A terminálban egy izgatott középkorú házaspár várakozott, minden bizonnyal arra a pattanásos fiúra, aki szó szerint végighányta az utat.
– Elvámolnivalója nincs? – szólalt meg mögötte valaki.
Gordon megfordult, majd önkéntelenül is tett egy lépést hátrafelé. Wayand Tibor állt előtte, a rosszhírű magánkutató. Kalapját a tarkójára tolta – ahogy azt feltehetőleg valamelyik gengszterfilmben látta James Cagneytől –, kezét zsebre vágta, szája sarkában gyufaszálat rágott, arcán rosszízű mosoly terült szét.
– Bár nem most kellene átkutatni a táskáját, hanem még akkor kellett volna, amikor elindult – jelentette ki a nyomozó.
Amikor 1939-ben egy kábítószer-csempészettel kapcsolatos ügy miatt összetalálkoztak, Gordon sejtette, hogy látni fogják még egymást, de nem így történt. Valahogy mindig sikerült elkerülnie Wayand Tibort, azt a férfit, aki szinte mindent megtestesített, ami miatt az emberek mély megvetéssel néztek a magánkutatókra.
Gordon megfordult, és indult a kijárat felé. Alig tett meg pár lépést, amikor Wayand kaparós hangja ismét betöltötte az üresen kongó terminált.
– Minden rendben van Berlinben? Kamilló még mindig azzal a kis gépírónőcskével hetyeg?
– Mit akart volna megnézni a táskámban? – fordult vissza Gordon, és önuralmat erőltetett magára. Nem akart azonnal ugrani. Wayand csak össze-vissza beszél, ahogy szokott. – Nem volt nálam semmi, az égadta egy világon semmi.
Wayand várakozóan széttárta a kezét.
– Semmi? Biztosan? – csóválta a fejét tettetett hitetlenkedéssel. – Ejnye, no, nekem nyugodtan elmondhatja.
Gordon nem felelt, hanem ismét megfordult, és már a kijáratnál járt, amikor Wayand ismét megszólalt.
– És Krisztina jól van Londonban? Azt hallottuk, hogy a bombázások során a munkahelyét is találat érte.
Gordon erre megpördült. Wayandhoz lépett és közvetlen közelről a szemébe nézett.
– Ha még egyszer…
– Ha még egyszer? – kérdezett vissza hetykén a nyomozó, és nyelvével szája másik sarkába tolta a fogpiszkálót. – Akkor mi lesz? Megüt?
Gordon megállt, keresztbe fonta a karját és Wayand kalapjára koncentrált. A nyomozó fel s alá járt előtte, két kezét zsebre dugta és a fejét ingatta, aztán megállt Gordon előtt. – Nézze csak, én megértem, hogy feszült és ideges – mondta komoly arccal. – Krisztina még a mi ízlésünk szerint is roppant csinos nőcske, hát még az angolok milyen csinosnak láthatják. Maga is tudja, milyenek az angol nők, ugye. – Sóhajtott. – Nézze, én tényleg ideges lennék a maga helyében. Ott van ez a gusztusos maca, ez a Krisztina, és maga honnét lehet biztos abban, hogy a távollétében kivel mit csinál abban a nagy Londonban, ami tele van gazdag és befolyásos angol lordokkal.
Gordon mozdulatlanul állt.
Wayand megtorpant, és Gordon felé fordult.
– Tudja, a fiúk itten szintén nagyon csinosnak tartják a macáját – mutatott a két drabális alak felé. – Én, ugye, úriember vagyok, de ők… – legyintett. – Ezek nem olyan jól neveltek, amilyennek látszanak – nevetett a saját viccén. – Ki tudja, mi történne, ha egyszer ők találkoznának a maga gusztusos kis macájával egy hivatalos ügy kapcsán…
Gordon vett egy mély levegőt, majd jobbjával erőteljesen gyomorszájon vágta Wayandot. A nyomozó összegörnyedt, mire egy szempillantás alatt két kifejezetten rosszul szabott öltönyt viselő férfi lépett oda Gordonhoz, és hátraszorították a karját.
– Magában soha nem kell csalódnom, Gordon, és ez engem megnyugtat – mondta Wayand a térdére támaszkodva. Szaporán szedte a levegőt, aztán felegyenesedett, és intett a két férfinak. – Vihetitek, fiúk.
– Mégis mit gondol? Mi az, hogy elvitet?
– Ez a legkevesebb – felelte Wayand csípőre tett kézzel. – Maga megütött egy hivatalos személyt, amiért azon nyomban őrizetbe vették az ügyben tanúként is megidézhető, sőt megidézendő detektívek.
– Hivatalos személy? – húzta fel Gordon a szemöldökét. – Mióta van a magafajta szennyládáknak hivatala?
– Ejnye-ejnye – csóválta a fejét Wayand. – Nem olyan időket élünk, amikor ajánlatos lenne így beszélni a Magyar Királyi Rendőrségről. Szennyládák hivatala? Hallottátok, fiúk? – nézett a két kifejezéstelen arcú, borotválatlan alakra. – Vigyétek ki a kocsiba.
Gordon azonban lecövekelt az ajtó előtt, ahhoz meg túl nehéz volt, hogy felemeljék és kivigyék. A két rendőr tanácstalanul nézett Wayandra, aki erre benyúlt a zsebébe, és elővette a jelvényét meg az igazolványát. Mindkettőt Gordon szeme elé tartotta. – Nos. Mint látja, Zsigmond, hatósági személyt bántalmazott, és ez a mai időkben különösen súlyos bűncselekmény. Mennyit is kapott az a marha kispesti kocsmáros, aki a múltkor megütött? – kérdezte a rendőröktől.
Az egyik némi gondolkodás után rávágta:
– Három év négy hónap letöltendőt!
– Ennyire maga is nyugodtan számíthat – vigyorgott Wayand. – Vigyétek ki a kocsiba.
Gordon kénytelen volt engedni, hogy kivezessék. Bevágták egy fekete Fiat hátsó ülésére, mellé dobták a táskáját, aztán az egyik kinyitotta a kocsi ajtaját Wayandnak. A nyomozó becsúszott az ülésre, kalapját a térdére tette, és nagyot sóhajtott.
– Tudja mit? – nézett rá Gordon. – A rendőrség tényleg szennyládák hivatala, ha magát is felvették.
– Csak nem akarja abbahagyni, mi? – ingatta a fejét a nyomozó. – Voltam én rendőr, voltam én detektív, aki…
– Akit csak az nem kent meg, aki nem akart, és akit még a saját bátyja sem tudott megmenteni attól, hogy kirúgják – közölte Gordon. – Vagy nem akarta.
– A büdöskurvaistenedet! – üvöltött rá Wayand, és előhúzta a revolverét. – Hogy beszélsz egy detektívvel, te? A nyomorult kurva istenit neki, te mocskos angolbérenc!
Gordon rövid tűnődés után védekezően felemelte a kezét. A jelek szerint elszámította magát. Wayand szándékosan provokálta, hogy üsse meg, de a verbális abúzust már nem viselte el. Látva a nyomozó tekintetét Gordon tudta, hogy még annál is nagyobb hibát követett el, mint gondolta. Wayand kibiztosította a fegyvert és csőre töltötte. Gordon nem különösebben tartott attól, hogy lelövi. Azt már megtehette volna a repülőtér épületében is. Tudta, hogy a fegyvert csak indulatból kapta elő a nyomozó, a Waltherrel adott nyomatékot szavainak. A parkolóban jégvirágos üvegű kocsik sorakoztak, az épület előtt, a felső szinten egy autó motorja járt: talán egy bértaxi várt az utasára. Négy óra múlt, már majdnem besötétedett. Az ég alján hófelhők tornyosultak, a reptér előtti mezőt jég és porhó fedte. Amerre a szem ellátott, a szürke különböző árnyalatai festették az eget, és nem lehetett megmondani, hol ér véget a mező, és hol kezdődik az ég.
Wayand ekkor a combjára fektette pisztolyát, de hüvelykujját a ravaszon tartotta, és a csövét még mindig Gordonra irányította. Bal kezével egy vékonyka szivart halászott elő a zsebéből, a szájába dugta, majd benzines öngyújtójával meggyújtotta, és Gordonra fújta a füstöt, aki a szivarnál és füstjénél kevesebb büdös dologgal találkozott életében.
– A helyzet egyértelmű – kezdte Wayand álmodozó hangon. – Nem részletezem, annyira talán van értelmes, hogy átlássa, mibe keverte magát.
Gordon várt.
– Maga tegnap egy csomagot vitt Ujszászy vezérőrnagy megbízásából Berlinbe.
Gordon kifejezéstelen arccal nézte a nyomozót.
– Mi volt benne? – tudakolta Wayand, aztán legyintett. – Egy: nem tudja, mert Ujszászy nem mondta meg. Kettő: nem tudja, mert nem nyitotta ki. Három: ha kinyitotta volna sem mondaná meg nekem. – Felemelte a kezét, akár egy rossz ripacs a színpadon. – Ne, ne feleljen, nem akarom hallani a hazugságait.
Gordon várt. Sejtette, hogy hová fognak kilyukadni, és már azon törte a fejét, hogyan fog kiszabadulni a ketrecből, amelybe Wayand olyan okosan be akarta szorítani.
– Ujszászy még ad magának hasonló feladatokat, ebben biztosak vagyunk.
– Vagyunk? – kérdezte Gordon. – Kik?
Wayand szája vékony mosolyra húzódott.
– Én és a barátaim. Mi, akik szeretjük a hazánkat. Mi, akiknek fontos, hogy mi fog történni. Mi, akik igazi hazafiak vagyunk. Mi, akik a magyar érdekeket tartjuk szem előtt.
– Azzal, hogy kiszolgálják a németeket?
– Azzal – bólintott Wayand, és Gordon már látta, hogy a férfi nem ugrik a provokációra. Talán észre sem vette a gúnyt és a megvetést a sorok között. Mindenesetre nem szólt semmit, várta, hogy a nyomozó folytassa.
– Látni akarjuk, hogy milyen iratokat visz Ujszászy megbízásából – folytatta a nyomozó. – Mindezért cserébe hajlandó vagyok időlegesen eltekinteni a hatósági személy elleni támadástól.
Gordon felhúzta a szemöldökét. Egy pillanatra azért összeugrott a gyomra. Az Est és a Magyar Nemzet munkatársaként járt néha börtönökbe és fegyházakba riportot készíteni. Ha kell, akkor börtönbe megy. De ha nem kell, akkor inkább nem megy.
Wayand mintha erre a reakcióra számított volna. Gordon nem feltétlenül akarta megtudni, vajon a nyomozó blöffölt-e, de arra azért mindenképpen kíváncsi volt, hogy milyen lapjai vannak. Vállat vont, és kihívóan Wayand szemébe nézett.
– Tuuudtam – szaladt ragadozói vigyorra a nyomozó szája. – Tudtam, hogy ez magának kevés. A többiek szerint elég lett volna a támadás ellenem, de én közöltem velük, hogy az ki van zárva. Magának annál sokkal…
– Meddig akar még udvarolni? – kérdezte Gordon bosszúsan.
Wayand szinte gyermeki kacajjal csapta össze a tenyerét.
– Milyen jó, hogy ezt mondja. Udvarlás. Szép dolog ám az. – Azzal dúdolni kezdte a „Mi lesz velem, ha elhagy” című dalt. – Tudja, mit csinálnak a maga angoljai a német kémekkel? – hagyta abba hirtelen a dúdolást.
Gordon a fejét rázta, bár ő is hallott ezt meg azt. Több helyről is. Kevesen tudták, az angol kémelhárítás ugyanis nem verte nagydobra. Igen, tudta, mit csinálnak az angolok a német kémekkel.
– Ha nem sikerül megfordítani a kémet, azaz rávenni arra, hogy dezinformációval lássa el a németeket, akkor gyorsan és szakavatottan kivégzik.
– Nem mondja – felelte Gordon.
– Jó, mi? A maga angoljai – köpött a padlóra Wayand. – Még a kémgyanús eseteket is kivégzik. Állítólag annyian vannak, hogy egyszerűbb végezni velük, mint átállítani őket. A maga Churchillje utasítására.
Gordon várt. Tudta, hogy a nyomozó hol fog kilyukadni. És most már azon gondolkozott, mik a lehetőségei.
A nyomozó elnyomta a szivart.
– A maga kis macája, ez a Krisztina. Eckhardt Krisztina, igaz? – kérdezte, majd legyintett. – Nem kell felelnie. Szóval ez a Krisztina, ez egy sváb. Egy erdélyi sváb. Aki tökéletesen beszél németül. Hogy is mondják? Christine Eckhardt? Ugye milyen jól hangzik németesen? – Elégedetten sóhajtott. – Tegyen meg nekem valamit – nézett Gordonra. – Kérdezze meg tőlem, mennyibe kerül nekünk közvetett, ámde megbízható módon informálnunk az angol hatóságokat, hogy ez a Christine Eckhardt az SD embere. A német Biztonsági Szolgálat, az Ausland-SD ügynöke. – Üvöltve folytatta. – Kérdezze meg, a szentségit neki!
– Semennyibe – jelentette ki Gordon.
– Pontosan. Semennyibe nem kerül ez nekünk. No persze, azt nyilván nem tudhatom, hogy az angolok mit csinálnak majd vele. Ha nem is végzik ki, annyi szent, hogy az ottani börtönök igencsak nyirkosak – dőlt hátra elégedetten Wayand. – És ugyanez vár Fräulein Eckhardtra akkor is, ha maga erről az egészről beszél valakinek. Különösen annak a kétszínű Ujszászynak. És ne higgye, hogy nem tudjuk meg. Előttünk nemhogy Ujszászynak, de még a miniszterelnöknek sincsenek titkai. Tudjuk, hogy miben mesterkednek. – Legyintett. – Különbéke az angolokkal meg az amerikaiakkal? – Felnevetett. – Ugyan, kérem, ugyan! Ennek a népnek egyszer a történelemben a győztesek oldalán a helye! – Gordon várt. Legfőképpen azért, mert nyugtalanította a nyomozó kiszámíthatatlansága. A .38-as Walther még mindig a lábán feküdt, hüvelykujja még mindig a ravaszon volt. Végigmérte Gordont, hosszan és alaposan. Aztán kinyitotta a Fiat ajtaját. – Végeztem.
Az egyik rendőr erre kiszállt, kinyitotta a másik ajtót, megfogta Gordon karját, és kirántotta a kocsiból. Aztán kivette az ülésről az utazótáskát, és az egyik tócsába dobta, amelynek a teteje éppen jegesedni kezdett. A rendőr ezek után beült az első ülésre. A kocsi motorja felbőgött. Gordon hallotta, ahogy a rendőr sebességbe teszi. De Wayand hirtelen kinyitotta az ajtót. – Maga meg az angoljai! – köpött Gordon cipőjére. – Mit gondol, a Führer kitől vette a koncentrációs táborok ötletét? A maga angoljaitól! Hány búr pusztult ott el? Na, ezt mondja meg, ezt! – kiáltotta, aztán halkan, mintegy magának hozzátette: – Nem mintha kár lett volna értük.
– Jön a fehér karácsony – morogta magában Gordon. – Jön.
Gordon kiszedte a táskáját a pocsolyából, és felgyalogolt a felső szintre, ahol mindig várakozott egy-két bértaxi. A droszton egy ütött-kopott Renault állt. A nyári hónapokban talán sötétkék lehetett, most azonban fekete volt a sártól. Gordon kinyitotta az ajtót, bedobta a hátsó ülésre a táskáját, majd beült mellé, és megkocogtatta a sofőr vállát.
– Hová tetszik, kérem szépen? – kapta fel a fejét a kövér férfi. Gordon megmondta neki a címet. A férfi lerúgta magáról lópokrócát, amellyel a hideg ellen védekezett, kinyitotta az ajtót és kiszállt. Gordon hallotta, ahogy fáradtan káromkodik. A sofőr a kocsi elejéhez ballagott, bedugta a kurblit a helyére, megforgatta párszor a motort, mire az végre elindult. Aztán beszállt a kocsiba, és inkább magának mondta, mintsem Gordonnak:
– Ez a hideg, ezzel nem lehet bírni. Hová is megyünk?
– Kisfaludy utca.
– Az Üllőinél?
– Ismer még más Kisfaludy utcát?
– Pestszent-Erzsébeten is van egy – felelte a sofőr.
– Forduljon hátra – szólt neki Gordon.
A kövér férfi a kormányba kapaszkodva szuszogva hátranézett.
– Úgy nézek én ki, mint aki Pestszent-Erzsébetre megy?
– Nem, kérem. Úgy tetszik kinézni, mint aki a Józsefvárosba megy.
A taxi a József körútról befordult a Harminckettesek terére, ott megint jobbra, majd behajtott a Kisfaludy utcába. Gordon lassan kezdte megszokni – ha megszeretni nem is – a szűk, klausztrofóbiás utcát a magas házakkal, a vékony járdákkal, a ritkán látható nappal. Állandóan emlékeztetnie kellett magát arra, hogy fél percnyi sétára van a nagykörúttól, és ha erősen kilép, akkor negyedóra alatt a Rákóczi úton jár. Egymás mellett, mintegy összeérő vállakkal sorakoztak egymás mellett a bérházak. A 14-es számú épület alagútszerű bejáratának jobb oldalát postaládák borították, a bal oldalon az éppen aktuális hirdetmények lógtak. Oda sem kellett néznie, mert tudta, mi áll rajtuk. Ki a felelős a légógyakorlatok során összeszedni az embereket; kihez kell fordulni, ha az ember kémgyanús elemeket lát; mit adnak jegyre; és éppen aktuálisan mit kell csinálniuk a zsidóknak – a szokásos. Ő is megkapta az élelmiszerjegyeit, de a legtöbbször odaadta a házmesternek. Kocsis mindig hálálkodott, és ilyenkor beszélni sem nagyon tudott, annyira dadogott. Gordon keveset volt otthon. Vagy a városban rohangált egyik helyről a másikra, vagy a közeli országok valamelyikéből tudósított a Reutersnek.
Az alagútszerű folyosó végén nyílt a hosszúkás belső udvar, amely télen egyáltalán nem kapott napot, és nyáron is csak elvétve. Így aztán a két szakadt porolón és a kiszáradt ecetfán kívül más nem állt az ötemeletes bérház udvarán. Büszkeséggel viselt szegénység jellemezte az épületet és lakóit. A falak kopottak voltak, a vakolat málladozott, a tetőről lecsúszott pár cserép, de tisztaság honolt mindenütt. A lépcsőházba lépve megütötte az ember orrát a becsinált leves szaga. A háziasszonyok egymás közt cserélgették a recepteket arról, hogyan és mit lehet főzni a semmiből. Lisztre, zsírra és pirospaprikára szinte mindenkinek futotta, és ezekből akár levest is lehetett főzni, amelybe ha krumpli vagy tészta is került, akkor egészen jól lehetett lakni vele. Egy tojásból már olyan levest is lehetett főzni, amellyel négy ember jóllakott. Egy kosárnyi sóskából pedig egy egész család két napig is tudott enni.
A harmadik emeleten befordult a lengőfolyosóra, és megállt az utolsó ajtó előtt. Becsöngetett.
Az ajtó résnyire kinyílt, egy barna szem kukkantott ki rajta derékmagasságban. Gordon kihúzta magát, kalapját lekapta a fejéről és hivatalos hangon így szólt:
– Emma kisasszonyhoz érkeztem látogatóba. Itthon van, kérem, a kisasszonyka?
A barna szem mellett megjelent a párja is.
– Üres kézzel jött? – kérdezte Gordontól.
– Dehogy, kérem. Az eszembe sem jutna. Hoztam ajándékot a kisasszonynak.
– Tényleg? – nyitotta ki teljesen az ajtót a hétéves kislány. Gordon leguggolt, a gyerek odaszaladt hozzá, és átölelte a nyakát. – Ej, te, még megfojtasz – nevetett Gordon. – És akkor hogyan adom oda az ajándékot?
– Meg fogom találni – felelte Emma.
– De én nagyon eldugtam.
– Nagyon? – kérdezte a gyerek komoly arccal.
– Még annál is jobban – bólintott Gordon. Felállt, a kislány pedig belökte az ajtót, és sikítva berohant:
– Papa! Zsigmond bácsi van itt! Ajándékot is hozott! Papa!
Gordon belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Még az előszobában is kellemes meleg volt. Gellért Vladimirnak szerencsére nem különösebben kellett a szénnel meg a fával spórolni. Félretenni ugyan nem tudott a fizetéséből, de nem is nyomorogtak. A Magyar Királyi Rendőrség a lehetőségeihez képest megbecsülte detektívjeit. Gellértnek is felajánlották már, hogy költözzön modernebb szolgálati lakásba gázfűtéssel, a nyomozó azonban mindig nemet mondott. Pedig fűteni kifejezetten nem szeretett. Emma miatt nem költözhettek.
– Zsigmond! – állt fel a kályha elől Gellért. A barna cserepek csak úgy ontották a meleget. – Érzed? Tölgy – mondta Gellért. – Egészen más a melege, mint az akácnak. Sikerült szereznem két mázsányit, és hidegebb napokon ezzel fűtök be.
– Mindjárt jövök – kiáltott ki a szobájából izgatottan a kislány, akiről Gordon már régen megmondta, hogy nagykorában manöken lesz. Nyurga teremtés volt, szép, fodros szoknyát viselt, fehér blúzt, haját lófarokba fogta, szeplős arcából szinte világított zöld szeme. Tudta is magáról, hogy csinos, de nem érdekelte. Nem érdekelték a ruhák, nem érdekelték a babák, nem érdekelték a kifestők, a társasjátékok, a játékvarrógép és a kis edénykészlet. Semmi más nem érdekelte őt, csak a vonatok.
Lakásuk három szobából állt. A hálóban Gellért dolgozott és aludt, a nappaliban állt a nagy kályha, a kanapé és a fotelok szomszédságában, innét nyílt az erkély is, a kislány szobája pedig voltaképpen egyetlen nagy terepasztal volt, amely mint valami folyondár, mindent körbevett és átszőtt: Emma ágyát, asztalát, szekrényét. A terepasztal-szobában minden megvolt, ami egy vasúthoz kell: hegyek és völgyek, hidak és függőhidak, remízek és javítóműhelyek, mozdonyfordítók és mozdonymosók, alagutak és számtalan állomás. Gellért boldogan költözött volna gázfűtéses lakásba, de belátta, hogy ezt a terepasztalt nem tudják szétszedni. Ez vagy ott marad, vagy máshol építenek újat. Az új építéséhez viszont nem sok kedve volt. Éppen elég feladat volt pótolni Irmát, a feleségét, aki későn jött gyerekük harmadik születésnapját sem érte meg, mert egy ritka szívbaj lassan elsorvasztotta. Azóta egyedül nevelte Emmát, bár a dadusuk, Piroska mind a mai napig segített nekik: főzött, mosott, varrt és takarított. Gondját viselte Gellértnek és a kislánynak, aki az apján kívül senki mással nem volt hajlandó vonatozni. Míg más apák parkba jártak a gyerekeikkel, szánkózni és állatkertbe, Gellért munka után mindig hazasietett. A kislányért Piroska ment el az iskolába, ő is hozta haza, és addig vele maradt, amíg Gellért meg nem érkezett. Ekkor aztán közösen vették birtokba a terepasztalt, amelyre Emma szinte naponta készített valami újdonságot: hol egy kapcsolószekrényt, hol egy tehenet, hol meg új tetőt festett az egyik állomásra.
Gordon kiment az előszobába, levette a kabátját és felakasztotta a fogasra. Aztán fogta a táskáját, és visszament a nappaliba. Gellért a konyhában matatott, nem akarta zavarni. A detektív roppantul szégyellte, hogy a ház körüli teendőkben olyan ügyetlen. Emma a szobájában pakolt valamit hangosan, így Gordon odalépett a kályhához, és feldobta a tetejére a táskáját. Amennyire ontja a meleget, hamarosan csontszáraz lesz. Leült a kanapéra, és várt. Szeretett Gellértnél lenni. A hatvanas évei elején járó detektív családtagként kezelte őt és Krisztinát, már amikor éppen itthon voltak. Emmát pedig mindketten nagyon megszerették. Gordon eleinte furcsállotta vonatmániáját, de a kislány izgalma pillanatok alatt rá is átragadt.
– Mit hoztál nekem? – pattant elé hirtelen Emma.
– Azt mondtam, hogy hoztam valamit? – kérdezte Gordon játékosan.
– Igenigenigen!
Nem akarta tovább nyújtani a dolgot, ezért belenyúlt zakója zsebébe, és előhúzott egy piros-fehér mintás kis dobozt, mire a kislány izgalmában a szája elé kapta a kezét.
– Csak nem egy… – suttogta tágra nyílt szemmel.
Gordon bólintott.
– Egy Märklin. Egy mozdony.
Emma a dobozra szegezte viharzöld tekintetét. Semmi mást nem látott, csak a dobozt.
– Méghozzá egy SLR 700-as lokomotív – nyújtotta ki Gordon a kezét. A kislány lekapta róla a dobozt, és egy másodperccel később Gordon már csak a lófarkát látta a szobája ajtajában meglibbenni.
– Mit hoztál neki? – kérdezte Gellért a konyhaajtóból.
– Egy mozdonyt.
– Elkényezteted.
– Kit, ha nem őt? – nézett rá Gordon.
A detektív inas testén feszült a fehér ing, pantallója viszont a nadrágtartó nélkül lecsúszott volna róla. Haja idővel egyre gyérebb lett, a hosszabb szálakat hátrafésülte. Arca beesett volt, barna szeme alatt karikák sötétlettek. Láthatóan egyre nehezebben bírta a nyomást a rendőrségen, amelyet rá és a hozzá hasonló régi vágású detektívekre gyakoroltak. Gellért nem szerette a bűnügyeket, mert amíg nyolc-tíz éve még elvetemült gyilkosokat kellett elkapnia, akik szerelemféltésből, pénzéhségből vagy szimpla irigységből gyilkoltak, most elkeseredett embereket kellett üldöznie, akik a legtöbbször pusztán azért ölték egymást, hogy levezessék félelem és rettegés szülte feszültségüket. Mit nyomozzon egy olyan ügyben, amikor valaki agyoncsapja a szomszédját egy zsák krumpliért? Milyen nyomokat rögzítsen, amikor a gyilkos ott zokog az áldozata mellett? Mit nyomozzon egy olyan ügyben, amikor a részeges családfő a család utolsó fillérjeit is pancsolt borra költi egy kültelki kocsmában, a felesége meg elkeseredésében kést ránt, hogy férje csak a vállát vonogatja? Nem mintha Gellért hiányolta volna az okosan kifundált, szövevényes gyilkossági ügyeket. Ugyanakkor tudta, és ezt többször el is mondta Gordonnak, nem a bűnt üldözi, hanem a nyomort kergeti. Ahogy Gordon, úgy ő sem hitt a testületen belül is egyre erősebb nézetnek, miszerint a németek fognak győzni, és akkor majd nem felejtik el a magyaroknak, hogy ki mellett álltak. Alig várta, hogy hazamehessen végre a rendőrség Ferenc József téri épületéből, és belemerüljön az apró kis mozdonyok és vagonok ártatlan világába Emmával, aki fejből fújta az összes vasútmodell nevét.
– A táskáddal meg mi történt? – nézett fel Gellért a kályha tetejére.
– Tudtad, hogy Wayand a rendőrségnél dolgozik?
Gellért felvonta a szemöldökét.
– Hogyne tudtam volna. Hain Péter alatt szolgál.
– Én nem arra a Wayandra gondolok, hanem az öccsére.
– Micsoda? – csattant fel a detektív.
– Jól hallottad, Vladimir. Wayand Tibor ismét a rendőrség kötelékében szolgál.
– Az nem jó – ingatta a fejét Gellért.
– Akkor ezt hallgasd meg – fordult feléje Gordon. – Szombat reggel…
– Várj – emelte fel Gellért a kezét. – Szívjunk el egy cigarettát az erkélyen. – Odament Emma szobájához, benézett az ajtón, aztán kiment az előszobába, belebújt barna télikabátjába, behozta Gordonnak az övét, és kiléptek az erkélyre.
A korlátra támaszkodva rágyújtottak, és miközben Gordon mesélt, nézték, ahogy a hó lassan ellepi a néptelen, szürke utcát.
– Kotta? – fordult a detektív Gordon felé. – Kotta?
– „Jön a fehér karácsony” – felelte Gordon, majd hozzátette: – És ne mondd, hogy Rácz Vali milyen szépen énekli.
Aztán folytatta az elbeszélést, és mire a végére ért, már remegett, annyira hideg volt.
– Szerinted mi volt ezzel Ujszászy célja? – kérdezte Gellért.
Gordon tanácstalanul széttárta a kezét.
– Nem tudom – felelte. – Elég sokat gondolkodtam rajta, de nem tudom. Az biztos, hogy szándékosan küldte el velem a kottákat. Valamiféle próba lett volna? Mit akart tesztelni? Hogy mennyire vagyok megbízható? – kérdezte. – Hogy felbontom-e a borítékot? Hogy elviszem-e?
– Gondolom – bólintott Gellért. – Ugyanakkor arra is érdemes lenne választ kapni, hogy Wayand hogyan került oda a repülőtérre. Tényleg alig járnak gépek?
– Ahogy hallom, napi két járat Berlinbe, és nagyjából ennyi. Esetleg Bécs, talán Párizs, meg párszor hetente erdélyi járatok – felelte Gordon. – Szerinted Ujszászy küldte rám Wayandot? Ezt meg miért tette volna?
Gellért megvonta a vállát.
– Mondanám, hogy ezt tőle kell megkérdezned, de kétlem, hogy erre bármi esélyed lenne. Wayand mindenesetre rossz hír – ingatta fejét. – A bátyja és Hain Péter… – elhallgatott.
– Szégyent hoznak a detektívekre?
– Kit érdekelnek a detektívek? – legyintett Gellért. – Arról suttognak, hogy ha a németek megszállják az országot, a magyar Gestapónak Hain Péter lesz a feje.
– Magyar Gestapo. Ezt én…
Gellért azonban félbeszakította.
– Ott voltál júliusban Berlinben, ugye?
Gordon bólintott. A Reuters tudósítójaként egyike volt annak az ezerötszáz embernek, aki Horthy születésnapját ünnepelte az UFA-palota feldíszített színpadtermében.
– A nézőtér tele volt SS- és Gestapo-egyenruhával. A falakon meg horogkereszt lógott. Nehezen feledném el. De Horthy köztudomásúan nem szíveli a nácikat.
– Nem Horthyról van szó. Még ha csak róla volna szó – nyomta el a csikket Gellért a rézhamutartóban.
