”– Mit várt? – kérdezte Gordon. – Hogy végre előmászhasson a pöcegödörből, és valakire ráfoghassa azt a parányi kis fegyverét?
– Pöcegödörből… – ismételte Wayand, aztán Gordon füléhez hajolt, és összeszorított fogai közt szűrte a szavakat. – Annyira vége van magának, Zsigmond, hogy ennyi erővel a Dunába is ugorhatna. Ha gondolja, szívesen segítek felmászni a Mancira. Nem mintha sajnálnám magától a golyót…” – Részlet
1946. emlékezetesen forró nyarán véres merényletet követnek el a Teréz körúton, a rendőrség a Vörös Hadsereg segítségével, nagy erőkkel nyomozni kezd. Gordon Zsigmond közelről igyekszik követni az eseményeket, ez azonban nehezebb, mint gondolta volna. Mintha valaki mindig előtte járna egy lépéssel: halottak bukkannak fel körülötte, élők tűnnek el, miközben a rendőrség egyre-másra tartóztatja le Budapest legismertebb bűnözőit, akik ahányfélék, annyiféle bűnért felelnek, mégis van egy közös vonásuk: bűnös módon szerzett pénzük szőrén-szálán eltűnt. Gordon az eltűnt pénzek nyomába indul, nyomozásában pedig egy fiatal amerikai katona szegődik társául.
Az ostrom pusztításának nyomait még mindig magán viselő Budapestet bejárva Gordon a város legrettegettebb bűnözőivel, kivégzésükre váró elítéltekkel, cigarettacsempészekkel és fezőrökkel beszélget, bepillantást nyer a kommunista rendőrség és az Andrássy út 60. embertelen világába, míg végül ahhoz a kegyetlen és könyörtelen emberhez jut el, aki minden eszközt megragad ahhoz, hogy teljesítse a feladatot, amit rábíztak.
Kondor Vilmos: Budapest romokban
(Részlet)
Budapest romokban részlet
1946. június 9.
Gordon éppen a konyakospohárért nyúlt, amikor meghallotta az első lövést. Az utca felől ugatott fel a fegyver, és hirtelen benne is, mint mindenki másban az Edison kávéházban, azonnal működésbe léptek a régi reflexek: nemcsak a vendégek, de még a pincérek is hasravágták magukat, és ott várták, hogy hol fog becsapódni a következő lövedék. Az egyik pincérlány lényegében az utcáról vetődött be a kávézóba, tálcáját eldobta, és kezét fejére szorította.
– A konyakom! – mérgelődött a fiatal amerikai tiszt, aki Gordonnal szemben a földön feküdt, egy szék mögött. Amikor fedezéket kerestek, az asztal felborult, és leesett róla a két konyakospohár. – A legf… – folytatta volna a tiszt, de újabb lövések szakították félbe. Míg az első lövedék a kávéház falába csapódott, addig a következő kettő már a nagynehezen pótolt ablaküveget robbantotta szét, a cserepek a földre hulltak, és hátul, a pultnál valaki felkiáltott. Gordon még mélyebbre húzta a fejét, bár a fal takarta annyira, hogy semmiképpen se találhassa el egy golyó. A pult felé pillantott: egy fiatal férfi feküdt a földön, és combját szorította, amelyből sugárban spriccelt a vér. Aztán felemelte a fejét, és kinézett a kávéház ablakán.
– Ez egy Karabiner 98k, Zsigmond – jegyezte meg az amerikai tiszt, aki továbbra is bánatosan nézte a földre kifolyt konyakot. Gordon vállat vont, mert ugyan eleget hallotta a német, aztán az orosz fegyvereket, nem tudta volna megmondani, hogy melyiknek milyen a hangja. Ha Karabiner 98k, akkor Karabiner 98k, tőle aztán akármilyen fegyver lehetett, úgysem a típusa érdekelte, hanem az, hogy ki lövöldöz július közepén fényes nappal az Oktogonon. Egy ideje már kiment a divatból a lövöldözés. Ekkor megint felugatott a Karabiner, ezúttal hosszabban, és Gordon hallotta, amint az utcán három test a földre zuhan, és valaki fájdalmában felkiált, aztán egy golyó ismét a kávéház ablakán süvített be, és a thonet szék mögött menedéket kereső idős férfi térdét roncsolta szét. Egy férfi oroszul kezdett el üvöltözni, majd megint a gépkarabélyok ugattak fel, és legalább húsz-harminc másodpercig csak fegyverropogást lehetett hallani, végül csend lett. Pár pillanatig semmi sem mozdult, semmi sem hallatszott, mintha megállt volna az élet, és vele együtt az idő is, aztán berobbantak a zajok. A sikítás, a kiabálás és a jajgatás, a kávéház kilőtt ablakán keresztül fejvesztve menekülő emberek, akik mintha korábban soha nem hallottak volna lövéseket: a falba, az aszfaltba, az ablakokba, az emberi testekbe, a fatörzsekbe becsapódó lövedékek zaját.
Az amerikai tiszt szintén felpattant, és talpra segítette Gordont. A pincérek az asztalokat állították fel és a vendégeket porolták le, akik közül páran vissza is ültek az asztalok mellé, és ott folytatták a beszélgetést, ahol abbahagyták, mintha mi sem történt volna. A két sebesült férfit gyorsan ellátták, a csinos, ámde kissé bandzsa pincérlány pedig villámgyorsan a pulthoz szaladt, és a mentőket tárcsázta. Gordon felnézett a szemben álló ház harmadik emeletére. Két ablak környékét borították golyóütötte nyomok a falon, mindkét ablak vakon tátongott a még el nem bontott, ám gyakorlatilag lebombázott tetőszerkezet alatt. A járdán a gyalogosok kikerülték a lehullott vakolatot és törmeléket, majd kíváncsian az Edison felé pillantottak, végül mentek tovább. A fiatal amerikai tiszt kifelé indult, az ajtóban azonban, akárha csak a semmiből, megjelent egy orosz katona, fegyverét maga elé tartotta, arcáról eltökéltség sugárzott, az amerikait azonban mindez egy cseppet sem érdekelte. Benyúlt a zsebébe, és mielőtt az orosz katona reagálhatott volna, az orra elé tolt egy fényképes igazolványt.
– Zeker zászlós vagyok, Kovách alezredes helyettese, SZEB – közölte vele gyötrelmes kiejtéssel, ám érthető oroszsággal. A katona gyanakodva megnézte a papírt, amely igazolta, hogy Daniel Zeker a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai kontingensénél teljesít szolgálatot, aztán kérdőn maga mögé pillantott egy őrmesterre, aki bólintott.
Gordon egy pillanatra megállt a lépcsőn, hogy körbenézzen. A helyzet egyértelmű volt. A kávézó előtt, a szétlőtt ablaktól balra a járdán két orosz katona holtteste hevert, egy harmadiknak a falhoz támasztva látták el éppen a comblövését. Az egyik katona arccal zuhant a járdára, teste hatalmas vértócsában feküdt. A másik az oldalára dőlve hevert a járdán, Gordon csak a golyó bemeneti nyílását látta a férfi hasán, a kimenetit már nem, de az aszfaltra és a falra fröccsent hús és vér alapján az sem lehetett kicsi. A helyszínt vagy egy tucat félkörben álló katona biztosította, mindegyik csőre töltött fegyverrel állt, előttük járókelők torpantak meg egy-egy pillanatra tekintetükben kedélyes érdeklődéssel, de mielőtt megláthatták volna a holttesteket, az oroszok továbblöködték őket. Az egyik villamos lelassított, pár fej odafordult az ablakból, aztán a szerelvény csengetett, és szikrázó áramszedővel továbbhajtott a Nyugati pályaudvar felé.
Zeker ahhoz a tiszthez lépett, aki a többiektől távolabb állva fekete lencséjű napszemüvegben figyelte, ahogy az őrmester meg egy tizedes irányítja a semmiből előkerült katonákat. Gordonnak ismerős volt valahonnan a férfi beesett, szikár, szinte aszkétaszerű arca, de nem tudta alaposan megnézni magának, mert hirtelen lefékezett mellettük egy katonai mentőautó, négyen ugrottak ki belőle, hordágyra rakták a sebesültet, majd elviharzottak tövig nyomott gázpedállal, visító szirénával. Pár járókelő méltatlankodva kérte ki magának ezt a nagy szirénázást és száguldozást, még a végén valakinek baja esik. Zeker pár szót váltott az orosz tiszttel, aztán csatlakozott Gordonhoz.
– Mi történt?
– Egy mesterlövész végzett a katonáival.
– Egy mesterlövész – ismételte Gordon.
– Egy merénylő – bólintott az amerikai zászlós. – Tudod, azt is mondhatnám, hogy ennek az orosznak kifogástalan az angolja. Választékosan fogalmaz. Mesterlövész és merénylő. Mintha tudná a különbséget a kettő között.
– És mégis, mit akart ez a merénylő? Azt nem árulta el? – kérdezte Gordon Zekertől. – Pont az Oktogonon végezni pont három orosz katonával? Három senkivel?
A zászlós vállat vont.
– Ha engem kérdezel, akkor ezeknek semmi keresnivalójuk itt, de…
Ismét sziréna visított fel az Andrássy út irányából. A gyalogosok már rá se hederítettek, pár autós viszont mérgesen dudált, mert a kereszteződésben álló, eltökélt tekintetű rendőrlány felemelte a jobb kezében tartott botot, és mindenkit megállított. A sziréna, amely a magyar rendőrség sajátos vijjogásával borzolta a kedélyeket, feléjük közeledett.
– Ilyen hamar ideértek? – kapta oda a fejét a zászlós.
– Légvonalban kevesebb, mint egy kilométerre van innen a főkapitányság – felelte Gordon.
– Tudod, hogy hogyan értem.
A szirénázó fekete Opel csikorogva fékezett le a járdaszegély mellett, a kocsiból két egyenruhás rendőr ugrott ki, kezükben csőre töltött gépkarabéllyal, szemükbe húzott simléderrel, mögöttük pedig egy langaléta alak kászálódott ki a GAZ 11-73-ból. A két rendőr a férfi mögé zárt, a szovjet katonák félreálltak, és ekkor Gordon megpillantotta néhány kollegáját, amint a nyakukat nyújtogatják a járda szélén. Az nem volt csoda, hogy ők ilyen hamar odaértek, elvégre a legtöbben egy kávézóban vagy a közeli szerkesztőségben töltötték a délelőttöt; munkára nem mindig futotta az idejükből, meg persze a kedvükből se. A langaléta férfin kifejezetten rosszul állt a fekete öltöny, mintha egy szabó lógatta volna fel a vézna próbababára egy testes férfi méret után készült zakóját. Fiatal kora ellenére haja erősen ritkult, homloka magas volt, orra egyenes.
– Engedjék csak hozzám az újságíró elvtársakat! – intett a férfi, mire négy orosz katona félrehúzódott, és a zsurnaliszták egy emberként léphettek közelebb.
– A belügyminiszter? – kérdezte meglepve Zeker.
– Személyesen – felelte Gordon, majd a többi újságíró mellé lépett, akik nyitott jegyzetfüzettel a kezükben várakoztak a tűző napon. Már csak a MAFIRT filmhíradójának forgatócsoportja hiányzott a teljes képhez, nekik azonban több időbe telt összeszedni magukat, ráadásul a stúdió sem a belvárosban volt.
– Rajk elvtárs! – kiáltotta az egyik zsurnaliszta. Gordonnak meg sem kellett fordulnia, hogy megnézze, ki az. Bodó Béla kiabált, az Ítélet munkatársa, akinek magas fejhangját száz másik fejhang közül is bármikor felismerte volna. – Mi történt itt?
Gordon érdeklődve intett Zekernek, hogy hallgassa csak.
– A Vörös Hadsereg hősi felszabadító katonái ellen intéztek súlyos és megbocsáthatatlan támadást! – jelentette ki a belügyminiszter olyan lendülettel, amilyennel a munkásgyűléseken szokott beszélni. Felsőtestével kicsit előredőlt, homlokát összevonta, bal kezét zsebébe dugta, a jobbal pedig erőteljesen gesztikulált. – A reakciós erők mindent megtesznek azért, hogy meggyengítsék a magyar munkások töretlen lendületét, de ezúttal nem jártak sikerrel!
– Ezt meg honnan tudja? – súgta oda a zászlós Gordonnak. – Hogy kik és miért lőttek? Alig tíz perce végeztek azzal a kettővel ott – mutatott Zeker a járdán fekvő két orosz katona holttestére, de Gordon intett neki, hogy hallgasson. – Semmit sem tudhat – ingatta a fejét Zeker dühösen.
– Nyomozóink már fel is derítették, hogy melyik lakásból adták le a lövést! – folytatta Rajk László. – A Vörös Hadsereggel és Szviridov városparancsnokkal szorosan együttműködve fogjuk felderíteni a reakciósok minden cselekedetét, és példásan megbüntetjük őket! Nem tűrjük az ilyen aljas támadásokat a magyar dolgozók demokráciája ellen. A nyomozásban a felszabadító Vörös Hadsereg részéről Ivan Lenszkij őrnagy elvtárs fogja segíteni a magyar belügyi szervek munkáját a lehető leghatékonyabban – mutatott Rajk a napszemüveges orosz tisztre, aki kezét háta mögött összefonva állt az újságírók előtt, és Gordonnak nem kellett tovább gondolkodnia azon, hogy honnan ismerős neki Lenszkij. Újpesten látta egy kültelki kocsmában. Akkor, amikor Budapestet és környékét még a németek ellenőrizték, a Vörös Hadsereg jelenlétét pedig távoli ágyúszó jelezte csupán.
Egy
1946. március 30.
– Kilökték. Egyértelmű, hogy kilökték. Két forrásom is állítja, hogy az egyik őr mögéje lépett, és a vállával egész egyszerűen taszított rajta egyet – fújtatott a vékony kis nő. Haja kócosan és mosatlanul tapadt a fejéhez, és ezzel tisztában is lehetett, mert csontos ujjaival állandóan igazgatta. Jegyzetfüzetét az asztalra csapta, és lelkesen lapozni kezdett benne, majd amikor megtalálta, amit keresett, és éppen fel akarta olvasni, a jobbján ülő langaléta férfi félbeszakította.
– Ugyan már, Margit – legyintett. – Mindig olyan izgatott leszel. Teljesen felesleges. Nem kilökték. Hanem kiugrott.
– Kiugrott? – csattant fel a nő. – Ki-ug-rott? És miért ugrott volna ki? – kérdezte, majd előszedett egy selyempapírba csavart, nagyszálú dohányból sodort cigarettát, és a szájába dugta.
A langaléta férfi gyufát vett elő a zsebéből, mire a jobbján ülő másik férfi, akinek Jávor Pálhoz hasonló bajusza volt, szintén előkapart egy szál cigarettát, és vigyorogva feltartotta:
– Ne pazaroljuk már a gyufát, kérem tisztelettel. – A két férfi és a nő rágyújtottak, és szinte azonnal torokkaparó füst telepedett az asztaluk fölé. Egy pincér jelent meg a füstben, és letett eléjük az asztalra egy kancsó gőzölgő teát.
– Miért ugrott volna ki? – fújta ki a füstöt a bajuszos férfi a plafon felé, miközben szája sarkában enyhe mosoly bujkált, ami azonban nem jelentett semmit, mert az a félmosoly szinte mindig ott bujkált az úrias bajusz alatt. – Lássuk csak. Mi oka lehetett arra, hogy kiugorjon? – kérdezte. – Ahhoz mit szólsz, Gittácska, hogy nem akar lógni a bitófán? Nem akarja, hogy a hóhér megfojtsa egy fához kötözve egy szürke reggelen a börtön udvarán?
– Nem lehetett ilyen gyáva! – erősködött a nő.
– Nem? – nézett rá a bajuszos férfi, és színpadiasan felhúzta a szemöldökét. – Szerinted, Gittácska, olyan marha nagy bátorság kellett ahhoz, hogy a pribékjeivel emberek százait kínozzák meg a Svábhegyen? Szerinted, István? – fordult a bajuszos a langalétához, aki keresztbe tett lábbal ült, és egy távolabbi asztalnál teázó kalapos nővel szemezett. – Mit szerintem? – kapta oda a fejét lustán. – Mit mondtál, Miklós?
– Nem érdekes – legyintett a bajuszos, majd folytatta: – Gittácska, azt mondd meg nekem szépen, és nem utolsó sorban sürgősen, hogy miben reménykedhetett volna? Kegyelemben? – firtatta. – A népbíróság majd pont az ő ügyében fog kegyelmet gyakorolni? Azok után, hogy több száz…
– Több ezer – jegyezte meg a magas férfi ismét a kalapos nőt fixírozva, és beletúrt dús, hullámos hajába. – De ha mindent beleszámítunk, amiről csak most tudunk, akkor szerintem akár több tízezer.
– Legyen – bólintott a bajuszos – Több tízezer ember haláláért felelős. A vérfürdők, amit a Svábhegyen rendezett. Szerinted kegyelmet érdemel? – nézett a vékony kis nőre, akinek szemében szokatlan hevület csillogott.
– Azt nem nekem kell eldöntenem, hanem a népbíróságnak! – vágta rá. – Én nem hozhatok ítéletet.
– Már hogyne hozhatnál – fordult feléje a langaléta, és magától értetődően folytatta. – Ott van benne a nevében. Nép-bíróság. A nép bírósága. Vagy te, Gittácska, te nem vagy a nép? Hogy is hívják a lapot, aminek dolgozol?
– Szabad Nép – felelte a nő, aztán beharapta alsó ajkát, mintha citromot nyalt volna. – Akkor is – szegte fel az állát durcásan. – Micsoda megfutamodás. Szembe kellett volna néznie az áldozataival, ez egy férfi kötelessége.
– Ejnye-ejnye – csóválta a fejét a bajuszos, és egy pillanatra tényleg olyan volt, mint Jávor Pál a háború alatti filmjeiben. – Sorold csak, hogy Szálasi mit bánt meg. És hogy kivel nézett szembe. Tessék, soroljad csak, Gittácska. Amikor kivitték a Duna partjára, hogy nézze meg, mit csinált Pesttel… – sóhajtott a bajuszos, aztán bosszúsan legyintett. – Alig két hete, hogy kivégezték, máris elfelejtetted? – cukkolta a nőt.
– Nem volt ott – jegyezte meg a langaléta, sajátos jelnyelven beszélgetve a kalapos nővel, aki egy cseppet sem volt húsosabb az asztaluknál ülő fiatal zsurnalisztanőnél, viszont sokkal jobban állt neki. – Aki nem volt ott, az nem tudja. Az elfelejti. És ne fáraszd magad, Gitta – emelte fel a kezét félig hátat fordítva nekik –, tudom, hogy végigülted a tárgyalást, minden nap láttalak. De nem voltál ott március 12-én hajnalban a börtönudvaron. Ahogy tegnap sem voltál ott a bíróságon, mégis úgy beszélsz, mint aki az igazság birtokában van.
– Akkor ki van az igazság birtokában? – szegezte neki a kérdést Gitta. – Ezt mondjátok meg nekem!
A bajuszos férfi elmosolyodott, és elővett egy kisollót a zsebéből, majd levágta a csikk végéről az égő dohányt, a hamutálcába dobta, a maradékot pedig egy papírzacskóba ejtette. Az asztalra rakta sertésbőr táskáját – amelyben még gyerekként a könyveit cipelte az Király utcai általános iskolába –, kioldotta a csatul szolgáló zsinórt, és az asztalra szórt belőle egy rakás újságot. Beletúrt, végül kivett hármat. – Az igazság, az igazság, annak valahol itt kellene lennie – mondta szórakozottan, aztán felvette az első újságot. – Az igazság. – Lapozott. – Emitt. Meg is van. Olvasom.
„Hain Pétert, akinek ügyében holnap, szombaton hirdetnek ítéletet, pénteken délelőtt tanúként hallgatták ki a népbíróság előtt. Amikor déli fél 2 órakor két fogházőr kíséretében cellájába visszavezették, egy óvatlan pillanatban kiszakította magát kísérőinek karjai közül, és a népügyészség harmadik emeleti folyosójáról a be nem üvegezett ablakon át az udvarra vetette magát. Az ügyészség épületének ezen kis udvarában a fogház régi szalmáját halmozták fel és Hain Péter ilyen szalmacsomóra esett. Sérülése nem halálos. Rabkórházba vitték.” – A bajuszos a langaléta férfira mosolygott: – Kelemen István, Magyar Nemzet.
– Nem más – bólogatott kedélyesen a magasra nőtt Kelemen István, a Magyar Nemzet bűnügyi riportere. – Minden leírt szó igaz.
– Az igazság, az i-i-i-i-igazság – dúdolta a bajuszos férfi, aztán egy másik újságot lapozott át. – Itt is van egy. Ez is egy igazság.
„Hain Péter és társai ügyében pénteken nem volt tárgyalás. Hain Péter engedélyt kapott, hogy a bűnper irataiba betekinthessen. Két fegyőr kísérte fel a harmadik emeletre, s amikor a folyosón haladtak, Hain Péter egy óvatlan pillanatban átvetette magát a folyosó ablakán, és véresen terült egy homokbuckán, amelyre ráesett. Azonnal kihívták hozzá a mentőket, akik súlyos sérülésével kórházba szállították.” – A kis nőre pillantott, aki nyakát behúzva csorba teásbögréje mögé bújt. – Csákváry Margit, Szabad Nép. – A nő hangosan nyelt egyet. – Gittácska. Drágám – mosolygott rá a bajuszos férfi, és úgy búgott, mint az amorózó színész egykoron. – Ezt magyarázd meg nekem. A cikkben még kiugrott, aztán most meg azt mondod, hogy kilökték. És most akkor szalmára esett vagy homokra?
– Azóta beszéltem valakivel – vágta rá a nő.
– Az egyik fegyőrrel?
– Nem… – felelte Csákváry. – Hanem…
– Hanem? – húzta fel a szemöldökét a bajuszos férfi.
– Az egyik…
– Az egyik?
– Nem mondhatom meg – vágta rá a nő határozottan.
– Hány éves vagy, Gittácska? – fordult felé Kelemen István.
– Tizennyolc – felelte felszegett állal Csákváry Margit. – És nehogy azt higgyétek, hogy én… Mert én az ostrom alatt két nyilast is megöltem, amikor…
– Tudjuk – bólintott Kelemen. – Puszta kézzel. Kettő darab nyilast öltél meg, mucuskám – legyintett Csákváry Margitra, aztán turkált egy kicsit az újsághalomban, miközben a bajuszos férfi székén derűsen firkálgatott egy papírdarabra, majd kivett egy napilapot, megköszörülte a torkát, és magabiztos kappanhangján olvasni kezdett:
„Tegnap délután terjedt el a hír a fővárosban, hogy a magyar Gestapo hírhedt hajcsárja, ártatlanok ezreinek gyilkosa, középkori inkvizíciókat is megszégyenítő értelmi szerzője kivetette magát a törvényszéki palota harmadik emeleti ablakából, és súlyos sérülésekkel a Rókus-kórházba került. Az eset a legnagyobb megütközést keltette szerte a fővárosban.” – Kelemen tettetett megütközéssel húzta fel a szemöldökét, és nézett a bajuszosra. – Nem mondod, Miklós. – Megütközést? Nocsak. De tovább is van, olvasom. „A Kis Ujság felhívta az illetékesek figyelmét, hogy a foglyok rendkívül enyhe bánásmódban részesülnek…” Ez nem érdekes, ez sem… – folytatta Kelemen, ahogy szemével átfutotta a három kolumnát. – Emitt. Tessék. „Hain Péter állapota egyébként – a Rókus-kórházból nyert értesülésünk szerint – javult. Ma reggel eszméletre tért. Nyomban kezelésbe vették. Megállapították, hogy belső sérülést nem szenvedett, az elterjedt hírekkel szemben koponyaalapi törésről szó sincs, zárt medencetörése nem életveszélyes” – A langaléta zsurnaliszta megköszörülte a torkát, a bajuszosra nézett, aki éppen a zakója gallérjáról szedett le hajszálakat ártatlan arckifejezéssel, majd folytatta: – „A Kis Ujság munkatársának értesülése szerint Hain Péter állapota annyira javult, hogy csütörtökre szállítható lesz. Ha nem is gyógyul fel teljesen, hordágyon a Markó utcai törvényszéki fogházba szállítják, és csütörtökön elhangzik fölötte az ítélet.” Ifj. Lázár Miklós, Kis Ujság – utánozta Kelemen István az egyik leghíresebb rádiós sportriportert, Pluhár Istvánt, és kollegájára mutatott, aki egy alig észrevehető főbólintással nyugtázta a hallottakat, majd úrias bajuszát megsimítva a vékony nő felé fordult:
– Gittácska, mucuska, azt mondd meg nekem, édesem, hogy miért lökték volna ki? Miért?
– Mert így akarták elhallgattatni! – felelte a meggyőződéstől szinte lázas tekintettel a Szabad Nép tudósítónője. – Mert Hain olyanokról is tud titkokat, akik ma a barátunknak tettetik magukat, közben meg a nép ellenségei!
– Édes kis mókuskám – ingatta a fejét Lázár Miklós –, ha el akarták volna hallgattatni, akkor egész egyszerűen agyonverik a cellájában. Ahogy másokkal is tették a politikai rendőrség emberei…
Csákváry Margit annyira ideges lett, hogy elkezdte a haját tépkedni, kapkodta a levegőt, beesett mellkasa szaporán járt, és szeme sarkába könnyek gyűltek, amikor megszólalt.
– A politikai rendőrség emberei egytől egyig hithű kommunisták, megbízható elvtársak, akik…
Gordon továbbra sem érezte úgy, hogy neki meg kellene szólalnia. Határozottan élvezte a helyzetet, ahogyan Lázár kegyetlenül és lekezelően ugratta a kis nőt, ám részt venni már nem akart benne. Egy ideje már gyanakodva figyelte a Csákváry Margithoz hasonló embereket, akik olyan vastag és erős meggyőződéssel másztak elő a romok alól, mint egy teknős páncélja. Figyelte ezeket a fiatalokat, hallgatta őket, és csak Krisztinának vallotta be, hogy nem nagyon érti, miről beszélnek. Aztán Krisztina megnyugtatta, hogy ezzel nincsen egyedül, sokan nem értik a nyelvüket, a meggyőződésüket meg – a „hit” szót gondosan kerülte – még kevésbé. Itt ült az Abbáziában, a törzshelyén, ahová lassan tizenöt éve járt, nézte kollegái arcát, nézte a többi arcot a csálé asztalok mellett, nézte az ocsmány márciusi esőben siető emberek arcát az utcán, és egy pillanatra a sajátját is megpillantotta a bejárat mellett lógó fakó, töredezett foncsorozású tükörben.
– Zsigmond! Zsigmond!
Felkapta a fejét.
– Isten hozott a körünkben – folytatta beszédét incselkedve Lázár Miklós.
Gordon bólintott.
– Az a helyzet, hogy valójában egyikünk sem volt ott, amikor Hain… – kereste a szavakat a Kis Ujság zsurnalisztája – …olyan helyzetbe jutott, aminek eredményeként az udvaron találta magát.
– Homokon – szúrta közbe Kelemen István.
– Vagy szalmán – mosolygott Csákváry Margit.
– …és amely helyzetben súlyosan megsérült, és ha nem is hal meg, de minden bizonnyal lebénul – fejezte be gondolatmenetét Lázár Miklós.
– Vagy éppen holnap indul a börtön futóbajnokságán – tromfozott Kelemen.
– Olyan is van? – nézett rájuk csodálkozva a Szabad Nép újságírónője.
– Hogyne lenne – vette a lapot Lázár, és komoly arccal magyarázni kezdett. – Először is edzenek. Az úgy megy, hogy kiviszik a rabokat a Normafához, sorba állítják őket, majd közlik velük, hogy azt nem lövik agyon, aki a leggyorsabban fut, és…
Gordon tudta, hogy akár ez is megtörténhetett volna, bár biztos volt abban, hogy Lázár csak ugratja a kis nőt. 1945 januárjának utolsó napjaiban volt szemtanúja annak, amint az egyik – magát rendőrségnek nevező – alakulat összefogdosott egy csapat nyilast, és elvitték őket aknamentesíteni a Rákos patakhoz. Az önjelölt rendőrök a térdüket csapkodták a röhögéstől, ahogyan sorra robbantak fel az aknamezőn keresztülfutó nyilas suhancok, akik közül az egyiknek akkora szerencséje volt, hogy háromszor ért át sértetlenül a taposóaknákkal teli tisztás túloldalára, és csak negyedjére oldott ki alatta egy robbanószerkezet. Gordon nem emlékezett már pontosan arra, hogy hogyan került a Rákos patak partjára, ahogyan arra sem, hogy mikor csatlakozott a kollegáihoz az Abbáziában ezen a délelőttön.
Mint korábban már annyiszor, most is a pirula volt felelős állapotáért. A vállában szaggató fájdalomra Krisztina jópár hónappal ezelőtt olyan erős fájdalomcsillapítót szerzett, hogy Gordon csak a legvégső esetben merte bevenni – még negyedelve is. Igaz, hogy a gyógyszer a fájdalmat tompa nyomássá redukálta, ám tudata is beszűkült tőle. Egy hónap alatt viszont hozzászokott annyira, hogy már nem ütötte ki teljesen, nem estek ki órák, mint februárban, mindössze lelassult, és mintha egy homályos színházi gukkeren keresztül nézte volna a történéseket maga körül – mint például most is, kollegái beszélgetését hallgatva Hain Péter, egykori detektívfelügyelő, később a magyar Gestapo – az Állambiztonsági Rendészet – vezetőjének öngyilkossági kísérletéről.
Legalább egy órája ülhetett az Abbáziában a másik három zsurnalisztával. Válla már nem fájt annyira, és tudata is mintha szokatlanul élessé vált volna. Egyszerre hallgatta kollegáit, és figyelte maga körül az eseményeket az ismét teljes gőzzel működő kávéházban, bár ez jó egy éve még nem nagyon látszott. Az ostromot követően, 1945 januárjában az Abbázia pár ablaka egyben maradt, a többit újsággal és lécekkel foldozták be, a berendezés egy része is túlélte a harcokat, a pincérek január végén kihordták a törmeléket a Teréz körútra, leporolták a székeket és asztalokat, valahonnan kerítettek két vaskályhát – az egyiket Pohl és fiaitól –, befűtöttek velük, a tulajdonos cikóriát és teát vett a feketepiacon, és bár a budai oldalról még mindig lehetett hallani a csatazajt, az Abbáziában már folyt az élet. Volt, aki csak akkor merészkedett fel egy Andrássy úti ház romjai alól, amikor meghallotta, hogy az Abbázia kinyitott. A csábítás és a kísértés ellenére a tulajdonos megtiltotta a pincéreknek, hogy feketézzenek, ugyanakkor a feketézőket már nem tiltotta ki. Nem feltűnően, de két asztalnál szinte mindig lehetett találni pár síbert és csempészt, akik vagy azonnal szállították, vagy megrendelésre beszerezték az árut, legyen az három kiló krumpli, brillköves nyaklánc vagy penicillin. Gordon élénken emlékezett arra az idősebb asszonyra, aki arcán szinte földöntúli mosollyal távozott a kávéházból egy kevésbé hideg februári délután, kezében tíz darab tojással – és egy háromnegyedes nercbundával szegényebben. Gordon megszokásból járt ide, bár korántsem olyan gyakran, mint a háború alatt vagy előtte. Nem sok maradt a hely fényéből és sajátos eleganciájából, ám jelenlegi állapota is elég volt ahhoz, hogy pár órára hátat fordítson az utcának. Mint mindenki más, ő is az utcán élt – legalábbis átvitt értelemben. Szerencsére még a legnagyobb harcok és a legpusztítóbb hideg ellenére is megmaradt nekik Krisztina lakása a Lövölde téren, ahol csupán az éjszakákat töltötték, mert reggel mindenki indult a maga dolgára. Krisztina a Nemzeti Segélyhez, Gordon meg az utcára. Lassan másfél éve dolgozott megállás nélkül a legnehezebb körülmények között. Egyszer kényszerült csak abbahagyni a munkát pár hétre, de amint lábra tudott állni, ment tovább, még sebesült válla ellenére sem volt hajlandó pihenni. 1944 szeptembere óta járta a várost és írta a cikkeket, még akkor is, ha sehol sem jelenhettek meg. Sikerült megoldania, hogy cikkei eljussanak a Reutershoz, havonta a legjobb esetben is négyszer, ám akkor sem heti egy cikket írt, hanem hetet-tízet. Mennie kellett, írnia kellett, leírni, amit látott, hiába tudta, hogy nem sok értelme van annak, amit tesz, mégis minden délután összerendezte jegyzeteit, és elindult. Amíg volt papír, addig legépelte őket, amikor hideg és sötét volt a Lövölde téri kis lakásban, hát a cikkekkel gyújtottak be. Ennek ellenére járta a várost, és ment. Nem tudott magyarázatot találni arra, amit látott. Elment a nyilasok gyűléseire, elment a könyvégetésekre, elment a Volksbund összejöveteleire, elment focimeccsekre. Minden reggel öltönyt vett, nyakkendőt kötött, cipőjét megtisztította, ceruzáját kihegyezte, és járta Pest utcáit. Éjjelente aztán írta a cikkeit, verte az öreg Remington billentyűit. A gépet megtanulta karban tartani, mert az ostrom alatt álló városban már senki sem foglalkozott írógép-szervízeléssel, amin Gordon nem is nagyon csodálkozott. Lassan szinte semmin sem csodálkozott, ahogy Krisztina is megtanult együtt élni a folyamatos aggódással, mert Gordon nem egyszer éjjel keveredett haza, ökle véres volt, ingjére vért folyt a szájából, egyszer pedig kificamodott bokával vergődött haza éjjel kettő után, és nem volt hajlandó elárulni Krisztinának, hogy mi történt.
– …elvégre te ott voltál – bökte oldalba Kelemen István.
– Hol voltam? – kérdezte Gordon.
– Amikor Hain megtörtént az ablakkal meg az udvarral – felelte Lázár Miklós.
A vékony kis nő előredőlt, és az asztalra könyökölt.
– Maga tényleg látta, Zsigmond? – kérdezte.
Gordon bólintott. Látta. Ott volt.
– Látta – felelte a langaléta Kelemen, és kedélyesen feszegette cipője talpát. – Ott volt.
– És miért nem írta meg? – kérdezte Csákváry Margit.
– Megírtam – válaszolta Gordon, és ahogy végigsimított az arcán, észrevette, hogy állkapcsa bal oldalán elbújt pár szőrszál a borotva elől.
– És nem jelent meg?
– Annyi minden történt – legyintett Gordon. – Fontosabb dolgok.
– Pont neked nem volt fontos az, ami Hainnal történt?
– Mondja már el, mi történt Hainnal! – csattant fel a vékony kis nő olyan éles hangon, hogy egy pillanatra minden beszélgetés félbeszakadt a kávéházban, és rájuk szegeződött három tucat fáradt és fásult tekintet.
Gordon felült a székben, tompán lüktető bal kezét ölébe tette, jobbját az asztalra. Megfogta a csészét, és belekortyolt a kihűlt teába, amelyen érezni lehetett, hogy a füvet többször főzték le. Legalább háromszor, bólintott magában, majd megszólalt.
– A Markó utcában a harmadik emeleten az egyik hátsó teremben folyt Wayand pere.
– Hain helyettese volt, ugye? – kérdezte Csákváry.
Gordon bólintott, aztán folytatta.
– Haint odakísérték. Megbilincselve. Két fegyőr vitte. Emlékeztek, milyen kellemes nap volt.
A többiek bólintottak.
– A folyosón az összes ablak nyitva állt. Hain ment elől. A két fegyőr kicsit lemaradt, mert az egyik tüzet kért tőlem. Mindketten háttal álltak Hainnak, aki rám nézett, megbilincselt kezét felemelte, és mintha még mosolygott is volna, aztán kivetette magát az ablakon. Az ablakhoz rohantunk. Hain egy kupac murván feküdt.
– A hasán?
– A hátán.
– Egy kupac murván?
– Új bitófát állítottak be a meglévők mellé, azt betonozták be – felelte Gordon.
– És?
Gordon megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna, de ekkor egy rongyokba öltözött fiú tépte fel az Abbázia ajtaját.
– Megint két pucér holttestet találtak! – üvöltötte. – Az egyik egy nő! Még a hasát is felvágták!
– A hasát is? – vonta fel a szemöldökét Lázár Miklós. – Pedig azt nem szokták.
– Eddig nem tették – mondta Gordon, azzal felállt, és a fiú után sietett, ki a Teréz körútra, majd befordultak az Aradi utcába, ahol a járdán még mindig látszott annak a kiégett Fiatnak nyoma, amelyet a volánja mögött ülő hungarista verőlegény-sofőrrel együtt gyújtottak fel 1945 telén.
