„Egy zenekar nemcsak móka és kacagás, hanem kemény munka is.” 50 éve, 1968-ban alapították a Black Sabbath heavy metal együttest.
„Egy zenekar nem csak móka és kacagás, hanem kemény munka is.” Így vallott megalakulása után 50 évvel a Black Sabbath gitárosa, alapító zenésze, Tomi Iommi. A bakancslistám egyik fontos pontját pipálhattam ki, hiszen volt szerencsém mind a Black Sabbath, mind Ozzy Osbourne európai búcsúturnéjának egy-egy állomását megnézni, és átérezni, mit is jelent ez az 50 év. Sötét, lehangoló, szinte kizárólag mollos hangsorok, csontkemény gitár, váratlan ritmusváltások, még váratlanabbul „elvágott” dalok, misztikus, okkultista, halálszagot árasztó szövegek: ez a Black Sabbath, a heavy metal ősegyüttese, amely 2017-ben a műfaj egyik legeredetibb társulataként búcsúzott rajongóitól.
A zenekart 1968-ban Earth néven alapította a balkezes gitáros, Tony Iommi az angliai Birminghamben. Ez a város sok remek zenészt adott a világnak, innen származtak többek között a Traffic, a Led Zeppelin, a Uriah Heep tagjai is, és Brummie-t, ahogy szerelmesei nevezik, joggal tekinthetjük a heavy metal szülőföldjének a Black Sabbath feltűnésével. Akkor, amikor a gitárok fölényét a rock zenében lassan kezdték kiszorítani a billentyűsök, az új kvartett kizárólag a gitárokra és a nem kevésbé durva dobokra alapította zenéjét.
„Az első koncerteket Hamburgban, Dániában és Svédországban játszottuk, később pedig eljutottunk Svájcba is, ahol 6 hétig koncerteztünk St. Gallenben. Úgy 3 ember előtt léptünk fel, naponta négyszer-ötször. Egy virsli és egy pohár tej volt a gázsink, pénz pedig semmi, úgyhogy szegények voltunk, mint a templom egere. Geezer ráadásul vegetáriánus volt, de ekkor muszáj volt neki is betolnia a virsliket, mert nem volt pénzünk arra se, hogy kaját vegyünk neki. A klubbal szemben lévő kávézó emeleti szobájában laktunk. Ha nem értünk haza időben, kizártak, ahogy kell. Egy alkalommal Ozzy és én felszedtünk két csajt, és náluk maradtunk, míg Geezer valahonnan máshonnan érkezett, és őt már nem engedték be, úgyhogy Bill összecsomózott pár lepedőt, hogy felhúzhassa. Miközben ezzel foglalatoskodtak, arra jött a rendőrjárőr, és elég sok időbe telt, míg két nyelven megbeszélték, hogy épp mi is volt a pálya.” (Tony Iommi – T. J. Lammers: Iron Man)
A remek technikájú Iommi mellett Geezer Butler szállította a sátánizmus, a végtelen éjszaka hangulatát szövegeiben, a sírontúli ének pedig Ozzy Osbourne tehetségét dícsérte. Világhírűvé második nagylemezükkel, a Paranoid-dal váltak, és pályájuk egészen 1973-ig töretlen volt. A sötét zenének olyan klasszikusait adták elő pokoli hangerővel, mint az Iron Man, a War Pigs, a Children Of The Grave, a Sabbath Bloody Sabbath. Koncertjeik felértek egy-egy fekete misével.
Ezt követően azonban érthetetlen módon „lágyítani” kezdték zenéjüket, és ez nem tett jót nekik. Hamarosan Ozzy Osbourne kivált (vagy kirúgták) a zenekarból, továbbvitte az eredeti Sabbath-hangot és ettől kezdve valóságos népvándorlás indult meg a Sabbath-ban, elsősorban az énekes posztján: megfordult itt Ronnie James Dio, Ian Gillan és Glenn Hughes is.
És miközben a Sabbath fokozatosan elvesztette igazi arculatát – bár az 1980-as Heaven And Hell című album újra remekül sikerült – a 80-as évek fordulóján zenekarok egész sora kezdtek abból egészen jól megélni, amit Iommi és bandája kitaláltak: aligha valószínű, hogy évtizedünk olyan nagy sztárjai, mint az Iron Maiden, a WASP, vagy a Metallica eljutottak volna a világsikerig, ha nem merítenek bőven a Sabbath eredményeiből. Azok a horrorral teli szövegek, amelyek a maguk idejében még újdonságnak számítottak, mára már kötelezővé váltak a műfajban, akárcsak a fekete bőrruhák, a lefelé fordított keresztek, a koponya – és pókhálódíszletek.
A Sabbath eredeti felállásában lépett fel 1985-ben a Live Aid-en, de ez csak egyszeri alkalom volt. Többéves mélypont után az idén év elején tért vissza az együttes teljes fényében: Tony Iommi meghívta a zenekarába a rock történetének egyik dobosóriását, Cozy Powellt, és Tony Martin énekessel vissza tudták varázsolni ugyanazt a nyomasztó hangulatot, ami a korai Black Sabbath-ot jellemezte. Új lemezüket, a Headless Cross-t a kritika és a közönség egyaránt egy új nagy korszak kezdetének minősítette.
A Black Sabbath 2012-ben tizenöt év szünet után állt újra össze, tavaly 13 címmel új stúdióalbumot készített és világkörüli turnét bonyolított le. A 13 album dalai szerzése és a lemez felvétele több mint két évig tartott. Az együttes eredeti dobosa, Bill Ward a szerződés körüli vita miatt szállt ki még a munka kezdetén, Iomminál pedig 2011-ben daganatos betegséget diagnosztizáltak. Osbourne nehezen dolgozta fel ezt az időszakot, nyilatkozatai szerint akkoriban úgy érezte „ez tiszta őrület”. A zenész, akit 1979-ben drog- és alkoholfüggősége miatt egyszer már kidobtak a bandából, jónéhányszor bejelentette, hogy ismét inni kezdett, majd néhány hónappal később kijelentette, hogy már hónapok óta józan.
„Remekül éreztük magunkat, mindannyian odatettük magunkat és jó buli volt az egész. Így aztán csinálunk még egy lemezt és egy búcsúturnét” – közölte akkor Ozzy Osbourne a Classic Rock magazinnal. Hiába a daganatos betegség, a Black Sabbath gitárosa, Iommi nélkül a csapat elképzelhetetlen volt, utolsó, The End című albumukat és búcsúturnéjukat is vele tervezték.
„Ki kell tartanod amellett, amiben hiszel, folyamatosan harcolni érte, és nem szabad megváltozni csak azért, mert azt hiszed, hogy az emberek mást akarnak. Így születnek az igazán új dolgok. Sodródni az árral a könnyebbik utat jelenti, de jobb, ha ragaszkodsz ahhoz, amit elterveztél.” (Tony Iommi – T. J. Lammers: Iron Man)
Irodalom:
Göbölyös N. László;
Tony Iommi – T. J. Lammers: Iron Man;
Ozzy Osbourne: Én, Ozzy, Cartaphilus
