Magyar gengszterkomédia

Hogyan működik a gyorsrizsa, az agresszió és a deficites kooperáció Közép-Európában? Magyar-többi nem jó barát, avagy melyik a miénk inkább, a Saul fia vagy a Honfoglalás?

A Kutyaharapás a Szkénében

„Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység / és mily tömör a hígság / és mily komor a vígság. Tudjuk mi rég, mily könnyű / mit mondanak nehéznek / és mily nehéz a könnyű, / mit a medvék lenéznek. ”
(Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke – részlet)

Quentin Tarantino reputációját is megtépázták az utóbbi időben, de neve valószínűleg akkor se kerülne szemétdombra, ha csak a Kutyaszorítóban-t készítette volna el. Székely Csaba, a Bányatrilógia szerzője, nem mellesleg a Terápia című HBO-sorozat egyik forgatókönyvírója egy ízig-vérig amcsi film térdcsapkodóan vicces színpadi átiratával bizonyítja, hogy van némi fogalma a magyar valóságról. Hogyan működik a gyorsrizsa, az agresszió és a deficites kooperáció Közép-Európában? Magyar-többi nem jó barát, avagy melyik a miénk inkább, a Saul fia vagy a Honfoglalás?

Az erőszak privát és szervezeti szinten is az amerikai kultúra része (gondoljunk csak Trump legújabb ötletére a felfegyverzett pedagógusokról – Tarantino-filmbe illő téma). Komplett társadalom épült a bikacsökök, fegyverek, szuronyok rémuralmára, melyet a bőrén tapasztalhatott bölény, indián, rabszolgaként dolgozó fekete, brit ellenfél vagy honi polgárháborús katona. Amerika a kezdetektől véresőben feredőzik, Tarantino pedig hazája ezen attribútumát saját művészi univerzuma részévé, életterévé, rendezőelvévé emelte. Filmjeinek az erőszak mellett nélkülözhetetlen alkotóeleme még a locsogás: szereplői rengeteget beszélnek, a „mily mély a sekélység” jegyében a látszólag felszínes monológok és dialógusok társadalom-, személyiség- és korjellemző bon mot-okká, instant filozófiai gyöngyszemekké állnak össze.

Székely Csaba vette a bátorságot, és a rendező első, már-már ijesztő kultuszra szert tevő filmjét, a Kutyaszorítóban-t magyar viszonyokra írta, és átplántálta színpadra. Az eredeti, és a hozzá sok pontban hasonlító átirat története faék egyszerűségű: néhány piti bűnöző összeáll és elhatározza, hogy kirabol egy bankot. A terv rosszul sül el, a filmben ez már az első képkockák alatt nyilvánvaló, s innentől kezdve a néző több idősíkban bámulhatja egy ember másfél órán keresztül zajló haldoklását, a zűrzavaros előzményeket, az akció kitervelését, a rablást követő pillanatokat, meg a szépséges-nyomasztó végkifejletet.

De mi történik, ha a tarantinói alkotóelemek a filmvászonról a világot jelentő deszkákra költöznek, hisz a színpad modus operandija eltér a mozitól? Hogyan működik a különc amerikai világa Magyarországra komponálva, erdélyi író kezében és Szikszai Rémusz rendezésében?

Ami az adaptálhatóságot és a szószátyárságot illeti, a válasz nem nehéz. Már a – Tarantino későbbi műveihez képest igen rövid és tömör – film esetében egyértelmű volt, hogy a csekély büdzsé zsebkendőnyi teret engedélyez az alkotói fantáziának. Ennek megfelelően a Kutyaszorítóban alig néhány, igen puritánul berendezett helyszínen játszódik. A történetet színházi falak közé is kitalálhatták volna: néhány nagyszerű színész kell hozzá, akik megteremtik a kellő feszültséget, valamint humoruk és jól fejlett beszélőkéjük van, és az ötlet máris működőképes, éljünk bár a Föld akármely pontján.

Az erőszak jóval bonyolultabb kérdés. A patakokban folyó vér egyrészt technikailag nehezen kivitelezhető a színpadon, másrészt a teátrum természeténél fogva ellenáll a naturalizmusnak: máshogy fogadja be azt a néző, ha filmvásznon, reálisnak ható körülmények között látja, és máshogy, ha az előtte haldokló hús-vér ember egy mesterséges térben csorgatja suttyomban a paradicsomot. Harmadrészt a magyar kultúrába nem épült olyan szervesen a vér és a nyílt agresszió, vagy legalábbis mást jelent, mint a tengerentúlon. A szervezeti erőszak nem ismeretlen mifelénk sem, sőt, állampolgárnak azonban fegyverhez nyúlni nincs joga, így kevésbé természetesen kezeli azt amerikai kollégáinál. De van nekünk egy viszkisünk is… Egyszóval: hogyan áll majd a magyar átlagember kezében a pisztoly?

A Kutyaharapás majdnem maradéktalanul valósítja meg a parafrazeálást. Megtartja, gyakran még fokozza is a farce hangvételt, ügyesen tologat hangsúlyokat, és amellett, hogy nemzetkarakterológiai neveket és ezáltal típusokat teremt, több szereplő személyiségrajzát elmélyíti. Plusz jelentésrétegeket és kapcsolati dinamikát pakol a szövegbe: a homoerotikus szál emlékeim szerint nincs a filmben, Székely így érdekesen bolondítja meg a pszichopata Ukrán figuráját, és jó, hogy nem a Román és a spicli (eredetiben: Narancs és Fehér) duettjét terhelte meg vele, pedig így is dönthetett volna. Kapóra jön neki az is, hogy már Tarantino is elhagyta a rablásjelenetet, és az elbeszélés technikája az akció helyett inkább a csapaton belül kialakuló konfliktusokra összpontosít: színpadnak kedves megoldás, akárcsak a helyszín, a raktár, melyben a tragikomédia döntő része lepereg.

A rendezés az erőszakkal csínyján bánik, mást persze nemigen tehet. Ha kell, fortissimóra csavarja a színész hangerejét, például a hírhedt fülletépős jelenetben, de vért alig látunk: az agresszió jelenléte mégis hatással bíró – számomra ez a szinte láthatatlan és a színpad természete által követelt motívum szintén jellemezte az országot, a közhangulatot, akár szándékos volt, akár nem. Ami pedig a darálós beszédet, a humort és a feszültséget illeti, szinte minden a színészeken múlott, és a rendező olyan csapatot toborzott össze, melynek láttán előre megnyaltuk mind a tíz ujjunkat. Amennyire kudarcos a darab szereplőinek együttműködése, annyira sikeres a Vádli Társulás, a Nézőművészeti Kft., és a tatabányai Jászai Mari Színház szinergiája. A tíz színész, plusz a jeleneteket összekötő videóbejátszásokon bájolgó Pálmai Anna (a Dead Line Airlines stewardesse, a halál groteszk angyala) sziporkázik, de hadd ne emeljem ki most egyiküket sem, mert ez az előadás tényleg csapatjáték, és minden egyes tagja mintaszerűen illeszkedett a puzzle-ba.

A tarantinós poénok átiratai is sikerültek. Székely a popkultúrát mondjuk magasművészetre cseréli, s a Like a Virgin elemzése helyett (a film nyitójelenetében maga a direktor adja elő) a Saul fia erkölcsfilozófiai mondanivalója körül alakul ki parázs vita. De a csere ér, hisz Oscar-díjas filmünket egyrészt jó eséllyel sokan ismerik, azok legalábbis mindenképp, akik egy ilyen előadásra váltanak jegyet, másrészt a Saul fia–Honfoglalás (ál)vita jobban jellemzi az aktuális magyar közbeszédet, mint a többi monológ együttvéve. A Mucsi Zoltán neve körül (most Jánosnak vagy Zoltánnak hívják?) viharzó poént  pedig tényleg a csúcsra járatták, Pintér Béla legviccesebb pillanatai jutottak eszembe: a jelenet ráadásul tartott legalább öt percig, és nem lett kínos. Ehhez kell színdarabírói bravúr, színpadtechnikai érzék és színészi tehetség egyaránt.

Legvégére maradt az úgynevezett mondanivaló. Tarantino nem terhelte agyon filmjét társadalmi dimenziókkal, a Kutyaharapás viszont valószínűleg épp ezért készült el. Van benne billiárdos meg ócska turistalehúzó trükk, szupermarket-bevásárlókocsi, dohánybolt-plakát: a szkeccsek és a díszlet minimalista jelzései maivá és hitelesen ittenivé teszik a darabot. A szerzői stich lényege pedig a visszatérő kérdés: hogyan működik együtt magyar, zsidó, cigány, szerb, román, ukrán és a többiek egy vasrácsokkal (kerítés?) körbezárt térben? Összehangolódnak vajon, akár ha egy bankrablásról van szó, ami nagyfokú fegyelmet, összedolgozást, profizmust, kooperativitást igényel? A válasz persze a sehogy és a nem, kezdettől közösségi széthúzás van, béna és amatőr itt mindenki a rendőrtől a gengszterfőnökig, a legális rendfenntartóktól a sikert a periférián túl kereső lúzerekig. De pont erre keresendő az előadás Achilles-sarka. A sok poén, fecsegés, kurvaanyázás, és nem utolsósorban az a befogadói játék, ahogy folyamatosan összehasonlítgatjuk a filmet az adaptációval, elfedi, tompítja a társadalomkritikai szándék élét. A Kutyaharapás persze végig tematizálja a bizalmatlanságot, a gyűlölködést, az egymásra mutogatást, a másik hibáztatását, a hozzá nem értést, mindazt, ami tényleg annyira jelen van a magyar társadalomban. Világos a szándék a névcserékkel is (mint utaltunk rá, míg Tarantinónál színek vannak, itt identitások, melyek kiosztása heves vitát és ellenkezést vált ki a szereplők körében), de ritkán szánt igazán mélyre. Tudjuk, hogy miről van szó, a szerzői szándékot minden dialógusnál érzékeljük, de a gyors sodrású, thrilleres atmoszférával és viccekkel teletömött előadás nem hagy időt, minduntalan tereli a figyelmünket.

A szórakozás, no és a gyönyörködés a parádés színészi összjátékban persze mindenért kárpótol. Immár nekünk is van saját, jól összerakott színházi gengszterkomédiánk.

Hegedüs Barbara