„Udvari bolondnak születtem, de királynak kellett lennem” – vallotta a 115 éve született Major Tamás kétszeres Kossuth-díjas színész, rendező, színigazgató, aki mind emberi viszonyait, mind munkáját sajátosan intézte, sokak életén átgázolva.
„Ha bemegyek a színházba elmondani egy szerepet, de közben nem figyelem meg , hogy mi van az utcán, hogyan reagálnak az emberek, milyen kapcsolatok vannak, és nem kínlódom vele napról napra, akkor nem lehetek művész.” (Koltai Tamás: Major Tamás)
„Major Tamás nagyszerű színész, kiváló rendező, önfeláldozó ember volt, de nem jó vezető. Túl sokat vállalt. Ennyi mindent egyszerre nem lehet jól csinálni. Sok ígéretről, amit próba közben vagy a folyosón tett, elfeledkezett, de a művészek számon tartották.” (Bakos Gyula: A Nemzeti Színház komisszárja voltam, Színháztörténet 1960-64, EPA.OSZK)
Major Tamás 1910. január 26-án született Újpesten. Édesanyja tanítónak tanult, de irodalmi és színi érdeklődése miatt elvégezte a Rákosi Szidi Színiakadémiát is. A fiatalasszony érdeklődése erősen hatott a középsőként született fiúra, ötéves volt, amikor először vitték színházba. Tizenhét éves korában az Újpesti Könyves Kálmán Reálgimnáziumban érettségizett. Közjogi tanulmányainak elvégzése után az Országos Színművészeti Akadémiát és amellett jogi tanulmányait is folytatja.
A Színiakadémia elvégzése után, 1931-ben szerződött a Hevesi Sándor vezette Nemzeti Színházhoz. Az egyre inkább pártosodó fiatalember játszhatott Shakespeare, Ibsen, Moliere és Vörösmarty darabjaiban. Kiválóan. Később rendező, 1945-től a színház igazgatója lett, 1962-től pedig főrendezőként működött. 1982-ben egyik alapító tagja volt a Katona József Színháznak. 1947-től tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.
Művészetében nem lehet különválasztani a színészt, a rendezőt, a színészpedagógust, sőt a versmondót sem, s mindez összefüggött közéleti, politikai tevékenységével is. Hatalom volt. Máthé Erzsinek például megmondta: „ilyen névvel, kérem, nem lehet, hogy Merz… tessék magyarosítani!”
Munkáját csapongó ötletgazdagság, a megújulásra való állandó készség jellemezte, a színház és a színészmesterség szenvedélyes szeretete vezérelte.
Színészi skálája rendkívül széles volt, a vérbő komédiától a legsötétebb tragédiáig terjedt. A színpadon egyebek mellett volt Jago az Othellóban, Tartuffe, III. Richard, Hamlet, Machbeth, Lucifer Az ember tragédiájában.
Karinthy Ferenc a Stafétában írja róla:
„Major Tamásról, az elmúlt évtizedek hazai színházi világának több nemzedéken át meghatározó, központi alakjáról rengeteg jót és rengeteg rosszat el lehet mondani, de egy valami vitathatatlan: remek a politikai szimata, váteszian, időzítetten előrelátó, csalhatatlan, tévedhetetlen taktikus.”
1941-től filmezett is, legismertebb filmjei: A tizedes meg a többiek, Utazás a koponyám körül, Pendragon legenda, Circus Maximus. Színpadi rendezései közül a Bánk bán, a Szentivánéji álom, Az ember tragédiája, a Tartuffe, Az anya, a Galilei élete, A szecsuáni jólélek, a Rómeó és Júlia, a Jegor Bulicsov és a többiek, a Lear király emelkedett ki, majd jött a Bertold Brecht-művek iránt érzett rajongása. Shakespeare-rendezéseinek száma húsz, de szívesen rendezett kortárs magyar drámákat is.
Elkötelezett baloldaliként aktív közéleti szerepet vállalt: 1949-53 és 1958-71 között országgyűlési képviselő, 1957-66 között pedig az MSZMP vezető testületének (KB) tagja volt. A Kossuth-díjjal kétszer tüntették ki (1948, 1955), a kiváló művész címet 1950-ben kapta meg.
Major Tamás a magyar színházi élet meghatározó alakja volt. Jelenség! – S mint minden jelenség, indulatok kereszttüzében állt; voltak hívei, rajongói, tanítványai – és voltak vádlói, ellenfelei, haragosai. Csak olyanok nem, akik közömbösek lettek volna vele szemben, vagy akik korszakos jelentőségét vitatnák, írja Kocsis L. Tamás.
