Mándy „hősei”: a kisemberek, a félrecsúszott egzisztenciák, a „pálya szélén rekedtek”, a kisemmizettek, a mindig vesztesek. Húsz éve halt meg Budapesten Mándy Iván Kossuth-díjas író.
1995. október 6-án halt meg Budapesten Mándy Iván Kossuth-díjas író. 1918. december 23-án született Budapesten, a Gyár utcában, s egész életében ez a város volt lakhelye, műveinek ihletője. Apja, Mándy Gyula hírlapíró volt, afféle bohém csodabogár, számtalan anekdota hőse, Karinthy, Kosztolányi, Heltai és Szép Ernő barátja. A szülők korán elváltak, de a kapcsolat apa és fia között szoros maradt, Mándy Gyula mindenhová magával vitte fiát, szerkesztőségekbe, kávéházakba, moziba, futballmérkőzésekre. Az ifjú Mándy jobban kedvelte ezeket a helyeket, mint az iskolát, melyből 16 éves korában kimaradt, és soha nem is érettségizett le. Egyetlen jó emléke a Lónyay utcai református gimnáziumból az volt, hogy Áprily Lajos tanította a magyart.
Az írással korán eljegyezte magát, részint apja hatására, részint azért, mert ezt érezte a legadekvátabb formának arra, hogy benyomásait, élményeit, gondolatait rögzítse, kifejezze. Első novelláját a negyvenes évek elején Schöpflin Aladár közölte a Tükör című folyóiratban, majd 1943-ban megjelent első kötete Csőszház címmel az Egyetemi Nyomda Diárium című sorozatában. A háború idején a Reggeli Magyarországnál volt a sportrovat szerkesztője, noha saját bevallása szerint a focin kívül semmihez sem értett.
A világháború után egy ideig az akkor elinduló Magyarok című lapba írogatott, majd az 1946-ban megjelenő Újhold című folyóirat egyik társszerkesztője lett, Pilinszky, Rába György és Lengyel Balázs mellett. A mindössze három évet megélt lapba írt többek között Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Szabó Magda, Vidor Miklós, Rákos Sándor és Major Ottó is.
„Nem lehetett tudni, meddig ült így, amikor meghallotta a zenét. Hegedű szólt csöndesen, tisztán. Megpróbálta fölemelni a fejét.
Apa hegedült a nagy üres téren. Egy szék támláján csücsült, télikabátban, bojtos jamóbsapkában. Leeresztette a hegedűt, a fiú felé intett a vonóval. Tovább játszott.” (Mándy Iván: Mi az, öreg?)
1948-ban azonban Lukács György támadása miatt, miszerint az ilyen l’art pour l’art műveszkedő társaság veszélyt jelent a népi demokráciára, a lapot ellehetetlenítették, íróit elhallgattatták, háttérbe szorították. Mándyban ekkor alakult ki a későbbi írásaiban is szinte állandóan érzékelhető sértettségi állapot. 1952-ben rövid ideig a Népszava Könyvkiadónál lektor, majd a Népművelési Intézetben műsorfüzeteket szerkesztett, de 1954-ben onnan is elbocsátották. Az „éhenhalástól” az Ifjúsági Rádió mentette meg, melynek gyöngécske hangjátékokat dolgozott át előadhatóvá. Ebben az időben kezdett el ifjúsági regényeket írni, ekkor keletkeztek a máig közkedvelt Csutak-sorozat darabjai: Csutak színre lép, Csutak és a szürke ló, Csutak a mikrofon előtt.
A hallgatás éveiben Mándy sokat írt, műveit egy nagy bőröndben őrizte. Kifogástalan eleganciájú alakja gyakran feltűnt a kávéházakban, presszókban, ahol apró cetlikre jegyezte rendkívül láttató erejű tőmondatait, melyekből írásait felépítette. Műveinek színtere a Tisza Kálmán, a Mátyás és a Teleki tér határolta háromszög volt, a belső Józsefváros és Ferencváros szürke bérházai, a kocsmák, a mosodák, a trafikok, liftek, vécék, uszodák, strandok, mozik voltak tájai. E tájakat népesítették be Mándy „hősei”: a kisemberek, a félrecsúszott egzisztenciák, a „pálya szélén rekedtek”, a kisemmizettek, a mindig vesztesek. S itt jelentek meg az emberarcú állatok, az ember módra érző és viselkedő tárgyak is. Rendkívül letisztult, szikár, ám mégis költői prózája jelezte, Mándy szereti ezt a várost, a piszkos kapualjakat, a lepusztult bérházakat, a falak repedéseit.
Mándy Iván: Szürke notesz
Néhány sor az ötvenes évekből. Jegyzetek. Addig soha nem jegyzeteltem le semmit. Maga a novella a jegyzet. Azok a kusza, vázlatos novellák. Vagy ahogy egy kritikus írta: M. I. a regénye helyett a jegyzeteit küldte a nyomdába. De akkor már régen nem küldtem semmit sehova. Akkor… azokban az években. Csak ez a notesz fogadta be írásaimat. Ha mégis le akartam kaparni valamit abból, amit láttam, hallottam, álmodtam. Egy arcot, egy mozdulatot, egy házfalat. Mindezt gyorsan, észveszejtő sebességgel. Hiszen talán ez az utolsó lehetőség.
A hatvanas évek közepén aztán megtört a csend körülötte, az addig fanyalgó kritikákat felváltotta a lelkesedés, műveit sorra kiadták, s 1969-ben József Attila-, majd 1988-ban Kossuth-díjat is kapott. Az írói pálya megannyi jelentős állomása volt az 1963-as A pálya szélén című regény, 1967-ben a Régi idők mozija novelláskötet, az 1971-es Egy ember álma című regény, az 1981-ben megjelent Tájak, az én tájaim kisregény-kötete, az 1983-as Átkelés novellafüzér, majd 1986-ban a Magukra maradtak című kisregény. A hatalmas prózai műbe belefért még zenés játék (Mélyvíz), hangjáték (Ha köztünk vagy, Holman Endre), irodalmi forgatókönyv (Szabadíts meg a gonosztól) is. A mozit nagyon szerette, Tati, Fellini voltak kedves rendezői, s írásai is több rendezőt megihlettek. Legsikerültebb filmje, a Sándor Pál rendezte Régi idők focija volt, melyből már-már szállóigévé lett, hogy „Kell egy csapat „.
A kilencvenes évek elején a felpezsdülő irodalmi-művészeti életben Mándy is részt vett, előbb a Holmi című lap szerkesztőbizottságának tagja, majd a Rónay György-díj kuratóriumának elnöke, 1992-től pedig a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke volt. 1995. október 6-án, az aradi vértanúk napján hunyt el Budapesten.
Egy 1987-es interjúban arra a kérdésre, hogyan jellemezné magát egy mondatban, így válaszolt: „egy fiú a térről, egy álmodozó, egy mozirajongó és monomániás fráter, aki megy a maga útján.”
