A biedermeier a napjainkban is az egyik legkedveltebb és leginkább elérhető „antik” stílus, és nem csak a meghitt atmoszférája miatt. Február 9-ig még megtekinthető a Biedermeier mindennapok címmel időszaki kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában.
Művészet és polgárosodás a 19. századi Magyarországon (1815–1867)
A főként magyar és osztrák festményeket, grafikákat, bútorokat, viseleteket és egyéb használati tárgyakat felsorakoztató tárlat összművészeti szemlélettel mutatja be a 19. század első évtizedeinek meghatározó stílusirányzatát. A kiállítás a hazai biedermeier festészet ikonikus ábrázolásai mellett a korabeli bécsi művészeti élet legnagyobb mestereinek alkotásaival is megismerteti a közönséget.
A legjelentősebb magyar alkotók – Borsos József és Barabás Miklós – mellett Friedrich von Amerling, Ferdinand Georg Waldmüller, Josef Danhauser és a legnagyobb osztrák festők alkotásai jelennek meg az összesen több mint 300 műtárgyat felvonultató nagyszabású kiállításon.
A Műcsarnok 1938-as festménykiállítása után először láthat ismét a közönség Magyarországon a biedermeier nevével fémjelzett korszak művészetét átfogóan reprezentáló tárlatot. A biedermeier a házi örömöket és a családját kedvelő polgár tárgykultúrája, a tükörsima ecsetkezeléssel, derűs színekkel megfestett képek és az egyszerű, jellegzetesen ívelt bútorok stílusának elnevezése. Az egykor a német nyárspolgári ízlést kigúnyoló, szatirikus kifejezés a Weiland Gottlieb Biedermaier költői álnévből eredt.
A hagyományosan az 1815-ben véget érő bécsi kongresszus és az 1848-as forradalmak közötti időszakról később lekopott a negatív jelentéstartalom. Magyarországon a biedermeier az osztrák művészeti hatások mellett fejlődő magyar festőknek köszönhetően gyökerezett meg, és maradt fenn egészen az 1860-as évekig.
A kiállítás – kiindulva a korszak művészeti emlékanyagából – az emberi életút főbb szakaszaiban és helyzeteiben tárja a látogatók elé az élet minden területén megjelenő biedermeier korszellemet.
A születéstől a halálig vezető tematikai egységekből kibontakoznak a tipikusan ebben az időszakban nagy súllyal megjelenő témák, egyetemes toposzok és műfajok. Az egyes életszakaszok ábrázolásai és tárgyai mellett kirajzolódnak a korszak jelentős változásokat hozó történelmi kontextusai is a reformkortól a kiegyezésig. Ugyan a korszakot nagy történelmi fordulatok keretezik, a biedermeier művészet elsősorban az emberek mindennapjairól, a családi történésekről, az otthon nyugalmáról és intimitásáról szól.
A kiállítás tizenegy szekción az emberi élet korszakai
A kiállítás tizenegy szekción, az emberi élet egyes korszakain (gyermek- és ifjúkor), horizontjain (születés, halál), az egyén társas viszonyain (házasság, család), társadalmi szintű funkcióin (hétköznapok, hivatás), terein (otthon, természet) és szabadidős tevékenységein (szórakozás) keresztül vezeti a látogatót.
Az anyák és a gyermekek kultusza ihlette a születés és a gyermekkor bensőséges ábrázolásait, ahogyan Josef Danhauser Anyai szeretet című képét is, amely 1840 után ismét hazai kiállításon látható. Az ifjúkor a biedermeier portré és az ideálkép – benne az ideális ifjúkor – sajátosságaira reflektál.
A házasság és a házastársak ábrázolásain egy átalakulóban lévő értékrend tükröződik: az apajogú családmodell tovább él, de a bensőséges gesztusok, a pillantások, az összefonódó kezek újfajta intimitásról árulkodnak. A családtagok közötti hierarchia a családi csoportképeken is mozdulatokban, érintésekben oldódott fel: ennek ikonikus példája Johann Baptist Reiter Linzből kölcsönzött, asztaloscsaládot ábrázoló festménye. A biedermeier polgári morál szerint a család életének központja az otthon, amelyet tárlatunk a bútorművészet legjellegzetesebb, köztük a bécsi Danhauser-gyárhoz köthető darabokkal idéz meg.
A természet, a kirándulás divatjára utaló tájképek és a hétköznapokról szóló életképek a biedermeier festészet kedvelt műfajai. A zsánereken a szórakozás, az álarcosbálok csillogó, könnyed, olykor frivol világa is megjelenik. A zene a mindennapok része: Liszt Ferencet valóságos sztárkultusz övezte, népszerű volt a nemzeti érzülettel átitatott verbunkos és muzsikáltak a szalonokban is.
A festői hivatást a 19. század első felében még nélkülözés és alacsony társadalmi megbecsültség kísérte, később – a kultúra intézményesülésének is köszönhetően – változott a presztízse.
Az emberi életciklus lezárása, a halál mindennaposnak számított, hiszen a várható élettartam 38-39 év körül járt az 1840-es években. A halotti portré és maszk hagyománya mellett jellemző volt a nagybetegek, a virrasztók, a gyászolók életképi ábrázolása is. Nemcsak a személyes gyászt örökítették meg, hanem a szabadságharc tragédiája után a nemzethalál szimbolikájával a kollektív, közösségi gyász is a művészet témája lett.
A kiállítást nagyszabású restaurálási program előzte meg, amelynek köszönhetően a jól ismert művek mellé eddig nem látott, méltatlanul elfeledett képek is kerülhettek.
A műtárgyak nagy része hazai – Magyar Nemzeti Múzeum, Budapesti Történeti Múzeum és Iparművészeti Múzeum – és osztrák közgyűjteményekből, többek között a bécsi Belvederéből és a Wien Museumból érkezik a tárlatra. A tárlat kurátora Prágai Adrienn művészettörténész.
