„Ahányszor itt járó külföldiek valami különöset vesznek észre rajtunk, eszembe jut egy csöndes, kedélyes éjszakai beszélgetés, amely most már körülbelül kilencszáz éves…” A 147 éve született Molnár Ferenc szatírája tükör lehet mindenki számára.
„Íróvá írás útján lehet valaki. Íráshoz szükséges a papír meg az íróeszköz. Valamely sima felületre le kell tenni a papirost, és sorban betűket ráírni, szavakat, mondatokat, bekezdéseket, oldalakat. Ha valaki nem ír, mégis íróvá akar lenni, és érdekében eget-főszerkesztőt megmozgat, még mielőtt írt volna, abból is lehet író. Tanácsosabb mégis az egyszerűbb utat választani: papír, írószer, és gyakorolni az írást” – írta Molnár G. Péter, majd hozzáfűzte:
„Molnár Ferenc gyakorolta. Gyerekemberként beállt újságokhoz. Pesti újságoknál írt tárcát, elbeszélést, írt krokit, humoreszket, írt regényt folytatásokban. Szépirodalmi gyakorlatozásai közben napszámban írt csúnya irodalmat. Írt újságot, eleven, eseményektől lüktető aznapi lapot: napilapot. A zsurnál szóból kihangzik a francia jour. A zsurnaliszta napra termel napi érdekű írást. Az újságíró újdonsággal szolgál közönségének.
Molnár egész életében újdonságszállító volt, ha régi témákat, régi meséket tálalt is fel. Éppenséggel ilyenkor mutatkozott meg igazi újdonsága, frissessége, légyen bár elbeszélésről vagy színpadi elbeszélésről szó.”
A 147 éve, 1878. január 12-én Budapesten született Molnár Ferenc egyszerre volt dandy újságíró és kritikus, sárban fekvő haditudósító, népszerű színpadi szerző és éles szemű, a társadalmi egyenlőtlenségekre érzékeny író.
MOLNÁR FERENC: AZ ARUVIMI ERDŐ TITKA
A BUDAPESTI PLETYKA KIS KÉZIKÖNYVE…
Nyájas olvasó, fogadj tőlem ezúttal egy igen rövid rémregényt. Mindössze néhány fejezetre fog terjedni, s amikor mind a ketten megunjuk, egyszerűen befejezzük. Nem ígérek semmi különöset, csak azt, hogy ha te előbb találnád befejezni a regény olvasását, mint én az írását, akkor én ezt meg fogom érezni s kevéssel azután magam is abbahagyom. Nem kell tehát megijedned tőle. Még csak annyit, hogy az Aruvimi-erdő Afrikában van, s nevét az Aruvimi-folyótól nyerte, melynek folyását és sellőit H. M. Stanley hírlapíró, a londoni királyi földrajzi társaság tiszteletbeli tagja, 1887-ben kutatta fel. Az Aruvimi-erdőben, vagy más néven Afrikai Nagyerdőn nevezett H. M. Stanley százhatvan nap alatt vergődött keresztül a legnagyobb testi és lelki kínok közepette.”
MOLNÁR FERENC: „MAGYAROK DUDÁJA”
Ahányszor itt járó külföldiek valami különöset vesznek észre rajtunk, eszembe jut egy csöndes, kedélyes éjszakai beszélgetés, amely most már körülbelül kilencszáz éves, s amely e kilencszáz hosszú esztendő alatt a történelem minden viharain keresztül sem vesztette el a báját, a kedvességét, olyan, mintha tegnap történt volna. Szent Gellért püspök életrajzában fordul elő néhány sorban ez a kis beszélgetés. A püspök olasz ember volt, és magyarul tulajdonképpen sohasem tanult meg. Az útitársa, akiről a krónika szól, német volt: Walther, a csanádi zárdaiskola magistere. Valami ügyes-bajos dologban utaztak egyszer a királyhoz, és útközben megszállottak egy majorban. Szép nyári éjszaka lehetett, mert mikor aludni tértek, nyitva hagyták az ablakot. Vetköződtek és kifigyeltek az erdő felé. Egyszerre csak a püspök „…éjfél körül hallja a malomkövek zúgását, amelyeket ő egyébként nem vett vala észre. Csudálkozék, hogy az mi légyen. Legottan egy nő, ki a malmot hajtotta, énekelni kezde. A püspök pedig elámulva odaszól Walthernek: Hallod-e Walther, miképpen szól a magyarok dudája (symphonia Ungarorum), és mindketten nevettek ezen ének felett. Csak ez az egy némber hajtotta a malmot, dalolása pedig magasra felment. A püspök, aki ezalatt lefeküdt az ágyba, még mindig maga elé nevetve odaszól: Walther, magyarázd meg nekem, micsoda dallamú éneklés az, mely dalolásával szent olvasmányomat abbahagyni kényszerít? Feleli amaz: a dalnak modulációja az, a nő pedig, aki dalol, szolgálója annak a gazdának, akinél szállva vagyunk, aki urának búzáját őrli olyan időben, amelyben ezen a földön más őrlőmalmot feltalálni nem lehetne… Ó bámulatos dolog, mondja a püspök, miképpen kínlódik az emberi nem… Boldog ez a némber, aki másnak hatalma alatt állva, mégis vidám s ily jókedvűen, zúgolódás nélkül teljesíti a köteles szolgálatot.”
Ez a beszélgetés (Lánczy Gyula fordítása), amelynek olvasása közben szinte látja az ember abban a kis alacsony szobában az olajmécs világánál az ágyban fekvő szelíd püspököt, amint a paplanra ereszti le szent olvasmányát és átdiskurál a másik külföldihez, hogy aztán kedvesen, öregurasan nevessenek a nótás magyar cselédlányon – ez a beszélgetés tulajdonképpen a legrégibb magyar zenetörténeti maradvány. A magyar zene kutatói ezzel szokták bizonyítani, hogy már Szent István korában is volt speciális magyar népdal, mert ha nem lett volna, akkor a püspök és a magister nem nevettek volna rajta, és nem tűnődtek volna azon, micsoda furcsa dallam is ez, quis istius melodiae cantussit. Maga a dal nem maradt meg, csak ez a kedélyes kritika. Elvégre ez is valami a kutató tudósok kezében. Ugyanez a kis beszélgetés más tekintetben is a legrégibb történelmi nyom: legrégibb nyoma annak, hogy valaki Magyarországon megszánta a dolgozó parasztot. A jólelkű püspök Velencéből hozta a szívnek ezt a kultúráját. És ugyanez a beszélgetés egy harmadik téren is a legrégibb ősi maradvány: ez volt, hogy profán módon fejezzük ki magunkat, az első szállodai beszélgetés, éjjel, az ágyban, két idevetődött külföldi közt, egyenes őse azoknak a beszélgetéseknek, amelyek mostanában folynak a Duna-parti finom szállókban, nyitott ablak mellett, amelyen nyári éjjelen behallatszik a budai gőzmalmok búgása és a kávéházi cigánymuzsika. Csak azért iktattam ide bevezetésnek, mert szeretnék referálni itt járt külföldieknek néhány furcsa, apró megfigyeléséről, nem nagyon kutatva, hogy igazuk van-e vagy nincs, néhány szokásunkról, amelyen ezek a külföldiek éppúgy nevettek, mint kilencszáz évvel ezelőtt az olasz Gellért és a német Walther a magyar nótán. A zenetörténet ebből a nevetésből következtetett a magyar nemzeti zenére. Talán az általam feljegyzett nevetésekből is lehet valami magyar nemzeti sajátságra következtetni.
*
– Önök – mondta egy német ember – komikusok a folytonos kézfogdosásukkal. A kávéházban elmegy valaki az asztaltól s ahelyett, hogy meghajtaná magát és egy szóval búcsúznék, körüljár és összefogdossa mindenkinek a kezét. Aki eszik, annak miatta le kell tennie a villát. Aki olvas, annak el kell eresztenie az újságot. Aki cigarettázik, annak hamar a szájába kell kapnia a cigarettát. A kézfogdosással mindenkit zavar a búcsúzó, de úgy látszik, hogy önök ezt nem érzik. Az utcán találkoznak egymással, kezet fognak. Minek? Mi akkor fogunk kezet, ha valaki a lakásunkon látogat meg bennünket, ha valaki elutazik vagy megjön, mi a kézfogásnak megtartottuk a komolyabb jelentőségét: mindig valami melegebbet, barátibbat, komolyabbat fejezünk ki vele. Azt hiszem, önöknek ilyen esetekben legalábbis csókolózniok kell, mert a kézfogásuk már nem mond semmit. Arról nem is beszélek, hogy milyen nem gusztusos dolog egy délután húsz-harminc idegen, meztelen kezet szorongatni. Nekem inkább az tűnt fel Pesten, hogy milyen kevéssé komoly dolog ez maguknál, s hogy mennyit molesztálják egymást vele. Azt hallottam, hogy itt sértés az, ha minduntalan nem fogom meg a kezét annak, akivel beszélek. Hát kénytelen voltam beletörődni. De kinevettek, mikor észrevették, hogy nekem le kell nézni a másik ember kezére, hogy merre nyújtja… önök oda se néznek, egymás szemébe néznek, és mégis eltalálják egymás kezét valahol a gyomor magasságában. Sehol a világon nem tapasztaltam ezt. Idegessé tett, bántott ez a kéz-kultusz, komédiázásnak tartom, nem őszinte dolog.
*
– Azt a szót – mondta a másik idegen –, hogy tisztességes ember, sehol nem hallottam annyiszor és olyan áhítattal kimondani, mint Budapesten. Sok emberről kérdezősködtem kollégáiknál, ismerőseiknél, és ez a szó: tisztességes ember, egyiknél-másiknál mindig visszatért, mint valami nagyon fontos, nagyon különös, nagyon érdekes és nagyon ritka dolog. Abból, hogy önök ezt mily fontoskodással mondják, hogy mennyire ezt emelik ki egyik-másik emberüknél, arra kellett következtetnem, hogy önöknél ritkább példány a tisztességes ember, mint más országokban. De felvilágosítottak, hogy ez csak egy romlott közéletnek a következménye. De amíg meg nem szoktam a tisztesség vagy nem tisztesség kérdésének ezt a folytonos föltevését Magyarországon, addig ez a szokás azt a benyomást tette rám, mintha ilyesmit hallanék: „X úr? Tiszta ingű ember.” Oly természetes bizonyos társadalmi osztálynál az ing tisztasága, hogy megdöbbentő volna, ha például egy képviselőről kérdezősködve egyszerre azt hallanám nagy komolyan, hogy: „…oh, annak tiszta az inge!” És még valami. Azt tapasztaltam, hogy önöknél a „tisztességes ember” címhez elég az, ha valaki nem panamista, nem csaló, nem megvesztegethető. Holott az emberi tisztességnek csak ötödik vagy huszonnyolcadik követelménye az anyagi érintetlenség. Azért mondom ötödiknek vagy huszonnyolcadiknak, mert közpályán előbb jön ez a követelmény, mint a magánembernél. De hogy a „tisztesség” fogalmát majdnem kimerítse az anyagi korrektség, ezt csak Magyarországon tapasztaltam.
*
– Érdekes – ezt egy német ember mondta –, hogy Pesten a férfiak egymás közt mily rettenetes disznóságokat beszélnek. Hiszen mindenütt a férfibeszélgetésnek legalább a felét teszi ki az úgynevezett disznóság. De önök már észre sem veszik, hogy még politikai, irodalmi, társadalmi tárgyú vitáik is mennyire telítve vannak brutális hasonlatokkal, kifejezésekkel. Csak bámul a magamfajta német ember (aki pedig Berlinben ugyancsak megszokta a brutálisan erotikus vagy egyéb módon nem női társaságba illő beszédet), ha hallja, hogy két magyar embernek a külpolitikai vitája is tele van disznósággal, de úgy, hogy a két magyar észre se veszi, hogy mit mond. Mikor én ezt először hallottam, nevettem, mert azt hittem, hogy az én mulattatásomra hasonlítják Montenegrót bizonyos helyiséghez, hogy különös viccből használnak minden állítmány helyett pornografikus igét. De aztán, hogy több ilyen férfidiskurzusban vettem részt, rájöttem, hogy ez speciálisan magyar férfistílus. Nem prüdéria, hogy ez feltűnik nekem, mert nem bánom, akármit hallok, felnőtt ember vagyok, tudomásul veszek mindent. De végül már komikussá vált előttem, hogy akármilyen társaságban maradtunk magunkra férfiak, rögtön záporként indult meg a disznóság, minden különösebb cél nélkül, csak mint egy külön nyelv, mint valami kifejezésbeli könnyebbség, mintha kényelmesebb volna így a mondatszerkesztés, a visszavágás, az érvelés. A vitatkozásnak valami parasztos megkönnyítése az, hogy rögtön a gorombaságok után nyúlnak, megelőzése annak, hogy a másik jöjjön elő az érdes kifejezésekkel. Hiszen természetes, az előadás könnyebb, rövidebb és pregnánsabb a közönséges embernek, ha szabadjára ereszti a száját és a legtitkoltabb naturáliák köréből egészítheti ki a mondatait. De városi embereknél ezt a segédeszközt ily nagymértékben csak Pesten találtam.
*
– Pesten – mondta egy amerikai színház-manager – annyira dicsérik egymást az emberek, hogy már senkinek nem hiszek semmit. Itt, úgy látszik, azt hiszik, abban áll a kollegialitás vagy a hazafiság, hogy nem mondanak egymásról kritikát a külföldi ember előtt, vagy talán sokan attól félnek, hogy az illető megtudja, mit mondtak róla a háta mögött. De a magamfajta amerikai emberre lesújtó benyomást tett, mikor minden író, minden zeneszerző, minden színész, akit mint üzletember véleményadásra kértem fel, férfias vélemény és okos emberhez illő kritika helyett valami rosszul felfogott és nem is őszinte kollegialitásból hidegen, érzés nélkül, de agyba-főbe dicsérte a kollegáját. Azt értem, ha valaki nem akar beszélni a kollegájáról, mert nem szereti a pletykát vagy nem akar ártani senkinek. De elfogadni a felkérést, nyilatkozni és egyebet mint legfelsőbb fokú dicséretet nem mondani minden meggyőződés nélkül olyan dolgokról, amelyekről később úgyis kisül, hogy nem érnek sokat, ezt nem volna szabad tenniük. Színházi, irodalmi, művészi társaságban tapasztaltam ezt. Végül az volt az érzésem, hogy egész Pest egy nagy összeesküvés, és nem hittem senkinek. Bécsben ugyanez a társaság szidja egymást, mint a bokrot. Ez legalább emberi gyöngeség és érthető. De ebben a hamis dicséretözönben van valami gyávaság és megbízhatatlanság, amitől a józan külföldi joggal ijed meg…
*
Hamarjában csak ezt a néhány kis pesti nótát jegyeztem fel. Nem azért, mintha ezek volnának a nagy és komoly hibáink, hanem azért, mert ezekre igazán külföldi emberek figyelmeztetnek. Nem is írom alá mindeniknél, hogy hiba. De a külföldi ember fülének, úgy látszik, mégiscsak magyar nemzeti muzsika, magyarok dudája, symphonia Ungarorum, mint Szent Gellért az ágyban mosolyogva mondta.
Molnár Ferenc: Az aruvimi erdő titka és egyéb szatírák – A budapesti pletyka kis kézikönyve – „Magyarok dudája”, MEK.OSZK
