Az elegáns férfiöltözék nélkülözhetetlen kelléke a nyakkendő. Propeller-, vagy lepke formájú változata, a csokornyakkendő bizonyos alkalmakkor még választékosabbá teszi a megjelenést, amire akár a most kezdődő báli szezonban is ügyelniük kell az önmagukra adó férfiaknak.
A báli idényben még azok gardróbjából is előkerül a hétköznap csak ritkán felkötött csokornyakkendő, akik egyébként a hosszú, lelógó nyakravaló, régiesen kravátli, a nyelvújítók mókás szóhasználatával élve pedig a „nyaktekerészeti mellfekvenc” hívei. Máskor ritkábban s jobbára különcök viselik – legalábbis ez él a közfelfogásban a csokornyakkendőről.
Bizonyára többen is látták azt az 1954-es híradó-felvételt, amelynek karcos filmkockáin Nagy Imre beszél a Parlamentben, és valahol a padsorokban, az egyik képviselőn csokornyakkendő látható. Ez akkoriban csendes tiltakozást jelenthetett, – a „propeller”-nek is becézett-csúfolt öltözék-kiegészítő ugyanis mindig valamiféle különállást hangsúlyozott eddigi története során.
A rendszerváltozáskor pártalapító vállalkozó nyakában tűnt fel óriásplakátokon, de előszeretettel hordta s hordja karriertanácsadó, sztárügyvéd és egyik népszerű komikus színészünk is, aki az egy ideje létező csokornyakkendősök klubjának is vezető személyisége.
Talán Albert herceg, Viktória királynő férje volt az első közszereplő, aki apró fekete csokornyakkendőt hozott divatba. A jólöltözött férfi ruházatának ezt a kiegészítő darabját később – mint a politikusok nyakkendőjét – „diplomatá”-nak nevezték.
Amikor aztán 1888-ban Sutherland herceg „feltalálta” a szmokingot, (eredetileg klubokban viselték frakkpótlóként), az öltözék elengedhetetlen tartozékává vált a fekete csokornyakkendő, mert a fehéret ezentúl csak a frakkhoz lehetett elképzelni. A pillangószerű nyakkendő, a „papillon” pedig – amely lehet két- vagy négyszárnyú, keskeny vagy széles, egyszínű vagy pöttyös – a XIX. század utolsó éveiben indult el hódító útjára.
A nagy francia író, Honoré de Balzac 1827-ben – L’Empesé álnéven – A nyakkendőviselés művészete címmel írt értekezést a kor fontos kérdéséről, a nyakkendőkötés művészetéről. Az általa ajánlott két tucat kötésmód – az akkori idők divatjának megfelelően – jórészt a csokornyakkendőre vonatkozik.
A mai, derékövünkig lógó nyakkendők csak a tizenkilencedik század közepén jelennek meg, de még fél évszázaddal később, a XX. század küszöbén is a csokornyakkendő élvez számszerű többséget. Megkötése azonban alighanem túl bonyolult lehetett, mert nemsokára egyszerűbb, keskeny és hosszú nyakkendők váltották fel.
A csokornyakkendőt korábban sportos öltönyökhöz viselték, ma inkább az ünnepélyes öltözék tartozéka. Így például a báli frakkoké, melyek viselete alkalomhoz kötött, máig szent és sérthetetlen hagyomány, nem szabad és nem illik változtatni rajta.
A fekete frakkhoz, amióta a világ világ, fehér csokornyakkendő jár, többnyire pikéből, miként a keményített ingmell is. Minden hozzáértő gúnyosan fintorogva vagy a bajsza alatt elmormogott „főúr” megjegyzéssel fejezné ki rosszallását, ha egy tudatlan – legalábbis – az etikettben járatlan – férfiú fekete csokornyakkendőt kötne a báliünnepre felöltött frakkhoz.
A XX. század húszas, harmincas éveiben a csillogó színű csokornyakkendő virágzott. Számos fajtája selyemből, vászonból és bőrből készült, de hordtak az urak horgolt és kötött „propellert” is. A kisvárosokban a csokornyakkendő a helyi értelmiség ismertetőjelének számított, és hellyel-közzel számít még ma is.
Mindazonáltal igen sokrétű a csokornyakkendősök tábora. Nemcsak az idősebb, bölcs nemzedék tagjai és nemcsak a művészek és különc zsenik (akik szerint saját szellemi tevékenységük kizárja, hogy az ízlésük vita tárgyát képezze) tartoznak ide. A kört szemmel láthatóan bővítette a konfekcióipar is, amely ma már a készre – természetesen szalagocskával és nem ordenáré gatyagumival – megkötött csokornyakkendők gazdag választékával igyekszik megkímélni az urakat a báli estét megelőző kínos percektől, attól, hogy a férfiú a tükör előtt állva, ideges ujjaival hiába próbálja az undok fehér masni végét egyforma hosszúra mesterkedni.
A „propeller” ugyanis, nevével ellentétben, nem foroghat. Az egész „műnek” kellő tartást kell kölcsönözni, hogy a divatos cikk aztán viselőjének kölcsönözhessen tartást a báli estélyen.
