Az esetek döntő többségében úgy választunk könyvet, hogy ismerjük a szerzőt, tudni véljük ki áll a sorok mögött. És ha nem?
Álnéven alkotó írók
Mit szeretünk olvasni? Hogyan alakulnak a sikerlisták? Mik az új témák? Ugyanaz népszerű a magyar olvasók körében, mint nemzetközi viszonylatban? Mit olvassunk, ha jót akarunk olvasni? A Libri Trendben minden érdekességet körüljárunk, ami a könyves világban történik.
Az esetek döntő többségében úgy választunk könyvet, hogy ismerjük a szerzőt, tudni véljük ki áll a sorok mögött. A szerző személyének említése akkor is kikerülhetetlen, ha olvasásélményeinket megosztjuk, hiszen kontextusba helyezi a beszélgetést. De vajon mi van abban az esetben, ha egy író nem a saját nevét használja az alkotáskor, vagy ha semmit sem enged magáról megtudni? Vajon jobban felkelti az érdeklődésünket, ha nem tudunk a szerzőről semmit? Az ismert név miatt veszünk meg egy könyvet, vagy elég, ha lenyűgöz minket a sztori? Fontos, hogy ismerjük a szerzőt, annak magánéletét, írói munkásságát, azt, hogy mikor, hogyan és milyen eszközzel ír? És ha mindezt megválaszoltuk, felmerül az a kérdés is, hogy vajon az a személy írta az adott könyvet, akit a címlapon feltüntetett a kiadó?
Az alábbiakban olyan írókat fogunk bemutatni, akiknél nem egyértelmű a szerző kiléte (azaz minden kétséget kizáróan, akár fel is vállaltan álnéven alkotnak), és olyan szerzőkről is szó esik, akik ugyan saját nevükön alkotnak, de a nyilvánosságot kerülik.
Egy-egy szerző személyét firtató, a képzeletünket csiklandozó történetek időről időre előfordulnak, gondoljunk csak Esterházy Péter Tizenhét hattyúk című könyvére, ahol az alkotó saját szerzőségéről lemondva (igaz csak egy időre) egy fiatal, gyönyörű, lenyűgözően tehetséges író, Csokonai Lili alteregóját vette fel. És semmiképpen nem hagyhatjuk ki a felsorolásból az egyik legszebb irodalmi játékot, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánját, aki ugyan hamarabb lelepleződött, mint Csokonai Lili, de ez semmit nem von le a mű irodalmi jelentőségéből.
Thomas Pynchon
„a paranoia az élet fokhagymája, minél több van belőle, annál jobb”
Az egyik legismertebb és legismeretlenebb szerző: életművét világszerte milliók olvassák, emellett nélkülözhetetlen egyetemi tananyaggá is vált, ugyanakkor szerzőként kerüli a nyilvánosságot, nem jelenik meg a díjátadókon, és tizenéves kora óta nincs róla fénykép.
Pynchon nem rejtőzik álnév mögé, személyes terét azonban hermetikusan lezárja a kíváncsiskodó tekintetek elől. Olyan fénykép, amint a szerző arca azonosítható lenne, egyetemi évei óta nem készült róla, a nyilvános találkozókat, irodalmi eseményeket messziről elkerüli. A Súlyszivárványt 1974-ben Amerika legnagyobb könyves díjával, a Nemzeti Könyvdíjjal tüntették ki, Pynchon neve azóta minduntalan feltűnik a Nobel-várományosok listáján. Már életében monográfiák, kalauzok és tanulmánykötetek jelennek meg munkásságáról, külön folyóirat foglalkozik vele, és Toni Morrison mellett a legtöbb kritikát az ő műveiről írták Amerikában. Sikeres amerikai szerzőknél talán még szokatlanabb az efféle elzárkózás, mint máshol: az Egyesült Államokban az elismert írókat a hollywoodi csillagokéhoz hasonló dicsfény övezi, heroizált, olykor túlmisztifikált személyiségük az értelmiségi élet megannyi poszterarcaként van számon tartva (gondoljunk csak Hunter S. Thompsonra vagy Bret Easton Ellisre).
Az idén 80 éves (1937. május 8-án született) Pynchon utolsó regénye, a Magvető Kiadó gondozásában, Gy. Horváth László fordításában magyarul is megjelent Kísérleti fázis egyáltalán nem könnyű olvasmány, a szerzőre jellemző tömött szövegstruktúra, kulturális és szubkulturális utalások miriádja, valamint a történetszálak és szereplők viszonyainak kuszasága teszi nehézzé, de ugyanakkor kifizetődővé is, hogy átrágjuk magunkat rajta.
Szív Ernő: Összegyűjtött szerelmeim
Darvasi László még a kilencvenes években hívta életre újságíró alteregóját, Esti Kornél és Szindbád nem is olyan távoli rokonát: Szív Ernőt, a hírlapírót. Szív Ernő évek óta hetente tájékoztatja a világ legfontosabb történéseiről az újságolvasókat: arról, hogy milyen fantasztikus dolgok tudnak történni a zöldségesnél, egy antikváriumban, Berlinben, New Yorkban vagy épp a múlt időben.
Darvasi László alteregójának megszületését nem az egyébként is ismert és sikeres író rejtőzködni vágyása indokolta. A szerző egyszerűen el szerette volna választani irodalmi énjét a tárcaíróétól. Szív Ernő 20 évvel ezelőtt született meg az Élet és Irodalom hasábjain Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? című etűdjével, és azóta töretlenül ontja magából a bohókás, barokkos, végtelenül szeretetreméltó tárcákat.
Összegyűjtött szerelmeim címmel jelentek meg azok a válogatott írások, amelyek a híres-neves hírlapíró kalandjairól adnak játékos, a különböző rövid műfajok között ügyes tánclépésekkel navigáló összefoglalót. Ebben a könyvben saját életének történetét mondja el, mégpedig különleges szempontból: egyetlen nagy gyűjteménybe foglalta azokat a nőket – fiatal lányokat és érett szépasszonyokat, világhíres ragyogó szépségeket és a szürke hétköznapok megkerülhetetlen részeseit, tisztességben megőszült családanyáktól a névtelen utcalányokig -, akiket szeretett, és akik szerették őt. A tintáskezű kalandor mintha Krúdy Szindbádjára nyitná rá a 21. század ajtaját.
Szív Ernő legújabb könyvében az irodalom ellenségei sorakoznak fel: határidők, megrendelések, díjak, a többi író, a számtalan olvasó, vagy épp maga Jézus. Szív Ernőt vendégei ugyanis soha nem hagyják nyugodtan dolgozni: hát így lesznek ők maguk a munka tárgya.
Centauri
A naprendszerünkhöz legközelebb eső csillag a Proxima Centauri vörös törpe (mintegy 4 fényév), ha nem is ennyire távoli, de eléggé ismeretlen a Centauri néven író szerzőnk, aki első művének megjelenése óta inkognitóban publikál. Mint mondja, a Centauri nem álnév, hanem írói név – vagyis nem árul zsákbamacskát, nem alkalmas az olvasók megtévesztésére (mint mondjuk Sárbogárdi Jolán, vagy Csokonai Lili), teljesen nyilvánvalóvá teszi, felvállalja, hogy egy mesterségesen fabrikált név van a könyv borítóján. A nyilvánosságot kerüli – noha a közösségi oldalain remek vitákban, beszélgetésekben vesz részt, elgondolkodtató írásokat és gyönyörű fotókat közöl, azonban a róla publikált fotókon arcát gondosan kitakarja – általában egy széles karimájú kalap, és okos beállítások segítségével. Meggyőzően érvel amellett, hogy ha egy írót az arca alapján azonosítanak, az elmozdítja a figyelem fókuszát onnan, ahol annak voltaképp lennie kéne: az általa leírt írásművek minőségéről.
A Pátosz a káoszban, majd A kék angyal novellásköteteket követték a regények. A Jégvágóban hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. A Jákob botja első regényének, a Jégvágónak folytatása, kiegészítése, egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek.Ihletője Jack London, amerikai író, A vadon szava és a Fehér Agyar szerzője. A regényben posztmodern mintákat követve keveredik Jack London tényleges élettörténete a Centauri által kitalált és sok esetben az amerikai szerző kultúrköréből kiemelt, és a miénkbe átoldott epizódokkal, utalásokkal, történetszálakkal.
Fernando Pessoa
Fernando Pessoa nem egy írói álnevet választott, hogy eltakarja magát az irodalmi élet kíváncsi tekintetei elől, hanem egyenesen nyolcvanat. Célja sem a rejtőzködés volt. Minden alteregója egy-egy külön karakter, külön világszemlélettel, külön nyelvezettel, más-más műfaji preferenciákkal, életrehívásukkal a szerző az általa írt történetek, cikkek, versek, esszék, fordítások és színdarabok szövege mellé még egy karaktert, még egy fiktív elemet szerkesztett: ezeknek a szerzőjét. Így gátlások nélkül veszíthette el és alkothatta újra írói hangját, úgy, ahogy az éppen készülő mű műfaja, illetve témája megkövetelte.
Költészete befolyásolta a magyar irodalmat is, elég, ha Weöres Sándor Psychéjére vagy Esterházy Péter Csokonai Lilijére, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánjára gondolunk. A modern latin-amerikai irodalom jeles képviselői, Octavio Paz vagy Borges előszeretettel idézik műveikben. Pessoát ma már együtt szokás emlegetni az olyan portugál klasszikusokkal, mint Luís de Camoes, ill. az európai századelő legnevezetesebb európai mestereivel, mint Rilke vagy Kavafisz. Jelentősége a portugál irodalomban magyar példát idézve csak a Nyugat első nemzedékéhez mérhető, Pessoa személyiségével, pontosabban személyiségeivel, mintha egymaga alkotna egy egész írói csoportot.
A Portugál tenger című verseskötet Pessoa négy „énjének” állít egyedülálló emléket. Olyan versek kaptak helyet benne, amiket a költő klasszikussá vált mesterművei mellett eddig méltatlanul elhanyagoltak, és amelyek a négy különböző (alter)egó különböző hangjai miatt eklektikus és egyedülálló gyűjteményt alkotnak.
Kondor Vilmos
A szerzőről azon kívül, hogy állítólag tanár és egy Sopron melletti faluban él, nem sokat tudni, sok találgatás szerint kitalált személyről, álnévről van szó. Kondor Vilmos 2008-ban robbant be a köztudatba, amikor megjelent az azóta hatkötetesre duzzadt Bűnös Budapest-ciklus első darabja, a Budapest Noir. Bár a Dashiell Hammett, Raymond Chandler és sok más angolszász krimiíró által régen csúcsra járatott „hardboiled” noir műfajának meghonosítására hazánkban a szocializmus korszakában született egy-két hevenyészett próbálkozás, Kondor Vilmoséhoz mérhető minőségben eddig ez senkinek nem sikerült. A Budapest Noir-ból nemrég film is készült, ez november 2-tól lesz látható a mozikban.
A Szélhámos Budapest a ciklusban megismert bűnügyi újságíró, Gordon Zsigmond visszatér, pontosabban inkább mi térünk vissza, hiszen a főhős életének eddigi legkorábbi időszakába látogathatunk el a könyvben. Az eddigi kötetekben először rutinos, majd lassan megöregedő Gordon ebben a történetben még fiatal, tele van energiával és elhivatottsággal, ami az olvasót is magával sodorja.
A Bűnös Budapest-ciklus: Budapest noir – Agave Könyvek (2008), Libri (2017); Bűnös Budapest – Agave Könyvek (2009); A budapesti kém – Agave Könyvek (2010); Budapest romokban – Agave Könyvek (2011); Budapest novemberben – Agave Könyvek (2012); Szélhámos Budapest – Libri (2016); A haldokló részvényes – Libri (2016)
A Szent Korona-trilógia: A másik szárnysegéd – Agave Könyvek (2013); A koronaőr második tévedése – Agave Könyvek (2014)
További művei: Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes – Agave Könyvek (2012); A bűntől keletre – Libri (2015)
Elena Ferrante
Ferrante-láz (Ferrante fever) – így nevezték a jelenséget, amely pár éve a Nápolyi-regények megjelenésekor végigsöpört a világon. A híradások szinte mindegyike megemlítette a szerző személyét körüllengő homályt, ugyanis Elena Ferrante a kortárs világirodalom nagy rejtélye. A mai napig nem tudni, hogy kit takar, bár a tetralógia sikerének köszönhetően a találgatások megszaporodtak. Olyannyira, hogy a napokban bejárta a nemzetközi és a hazai sajtót Claudio Gatti oknyomozó újságíró cikke, amelyben számos adattal alátámasztva felfedni véli a szerző kilétét. Regényei zajos sikert aratnak, díjakat nyernek, számos nyelvre lefordítják őket, de kiléte ismeretlen. Annyi tudható róla, hogy Nápolyban született, és ő a Tékozló szeretet, az Amikor elhagytak és a Nő a sötétben szerzője.
A szerző valódi kilétét illetően 1992 – első kötetének megjelenése – óta folynak a találgatások. Ferrante ugyan ad interjúkat, ám kizárólag levélben – ezen interjúk tartalmából és a könyveiben fellelhető információmorzsák segítségével egy egész sor irodalmár próbálja meghatározni az írónő (?) pontos személyét. Ezek az erőfeszítések másokban visszás érzéseket keltenek. Egyes irodalmárok és írók védelmükbe vették a szerzőt, a kilétét felfedni vágyók izzadságos munkáját feleslegesnek és szégyenteljesnek titulálták, mondván: egy író személyisége a könyveiben él, minden egyéb külsőség felesleges.
Az Amikor elhagytak című regény az életmű egyik legnagyobb hatású, legerősebb szövege. A férje által tizenöt évnyi házasság után elhagyott asszony kilátástalan haragja és keserűsége elemi erővel zúdul ránk a lapokról, miközben rájövünk, hogy a gyász érzése anélkül is a húsunkba vághat, hogy bárki meghalt volna körülöttünk. A történetből egy szerelem bukásának, egy párkapcsolat kiüresedésének megrendítő eseményei bontakoznak ki; az asszoy útja, amelyet tragédiákkal terhelten, konok makacssággal végigjár, drámaian egyedi, és éppen egyediségében hordozhat megváltó üzenetet minden sorstársának; talán ezért is volt akkora siker a közönség és a kritikusok köreiben egyaránt.
