A Danse Macabre nem egy megúszós darab, a táncosok egy percre sem eshetnek ki a koncentrációból. A halálhoz való viszonyaink érzékeltetéséről és az érzéki, erotikus viszonylatairól is beszélgettünk Gergye Krisztiánnal, a darb koreográfus-rendezőjével.
Gergye Krisztián Danse Macabre című koreográfiáját január 30-án láthatjuk a Nemzeti Táncszínházban, amely a Közép-Európa Táncszínházzal közös produkciója. Gergye Krisztián 2008-ban, a kilencvenkilencperc című kortárs triptichonjával járt legutóbb Nemzeti Táncszínházban. Az új bemutatóval kapcsolatban beszélgettünk a táncművész-rendezővel.
A Danse Macabre bemutatója 2009-ben volt, azóta felfrissült a darab. Milyen volt és miben változott?
A 2009-es MU Terminálos bemutató óta ez körülbelül az ötödik felállás szereplők szempontjából. Vannak őstagjai az előadásnak, de az új beállók betanítása révén és az előadók folyamatos fejlődése miatt mára úgy érzem, kikristályosodott a dolog. Ritka helyzet, hogy egy-egy kortárs táncelőadás magyar viszonyok közepette is képes ennyi ideig repertoáron maradni. A darab szerkezete és koreográfiája a bemutató óta szinte változatlan, érdekes azt vizsgálni, hogy egy adott mű újabb és újabb terekben mennyire más sűrűségben képes újabb és újabb jelentéstartalmakat felmutatni.
Milyennek látja ön magát a darabot?
Jónak. A KET táncosai abszolút magukénak tudják ezt a rituális játékot, és élmény nézni, ahogy mindig más színeket csempésznek a haláltáncukba. Nem egy megúszós darab, egy percre sem eshetnek ki a koncentrációból, sőt, nagyon szuflás is. Nem könnyű Liszt Ferenc zongorafutamaival felvenni a versenyt.
Volt kiforrott koncepciója az elején, vagy a próbák folyamán alakult ki a komplett előadás?
Az volt fontos számomra, hogy a haláltánc rítusa lehetőséget adjon mind a nézőnek, mind a táncosoknak felelősen gondolkodni az emberségünkről, az embertelenségünkről és a halálról. A halálhoz való elkerülhetetlen viszonyok érzékelése és érzékeltetése volt a tét. És persze mindennek az érzéki viszonylata is.
A haláltánc-korreográfia egyfajta körtánc, ami egyesíti a misztikus, mitikus világot az erotika erős hatásával, a múlt és a jelen erejével. A múlt vagy a jelen a fontosabb?
Ez a darab, a szokásos aktuál-társadalomkritikai performanszaimhoz képest nem egy adott korra reflektál, s mint ilyen, időtlen, vagy nagy szavakkal mondva örökérvényű rítus. A rítus tapasztalása persze mindig a jelen pillanat megélésére késztet.
LaZa
